Tartalom

Locke (Jack Nicholson) riporter, dokumentumfilmet forgat Afrikáról. Már csak egy gerillákról szóló rész hiányzik, ezért a polgárháborús Csádba utazik, ahol szállodai szomszédja egy Robertson nevű üzletember. Egy sikertelen riporteri kiruccanása után holtan találja, és mivel hasonlítanak egymásra, kicseréli útlevelüket és azt hazudja a helyieknek, hogy Locke halt meg, ő pedig Robertson. Követve Robertson határidőnaplóját, Münchenbe megy, ahol ráébred, hogy elődje fegyvercsempész volt, gerilláknak adott el fegyvereket. Barcelonában megismerkedik egy tengő-lengő lánnyal, akinke az érdeklődését felkelti a férfi titokzatossága. Eközben Locke felesége (alkivel egyébként már régen elhidegültek egymástól, részben ezért is menekül Locke korábbi élete elől) megpróbál Robertson nyomaira bukanni, hogy minél többet megtudjon férje halálának körülményeirő. És még a csádi titkosrendőrség is a nyomában van a fegyvercsempésznek hitt férfinek...

Ez a történet még egész izgalmasnak hangzik, és Antonioni filmjei közül valóban ez volt a legfogyaszthatóbb, de ne legyenek kétségeink, hogy ez kinek a filmje. Ahogy a korábbi filmjei, ez is legalább ugyanannyira a sötétben hagy minket, hiába sokkal konkrétabb. Éreztem, hogy mik a fontos mondatok a filmben, de nem tudtam őket összerakni. Bár van, aki szerint tök egyértelműen politikai, hiába utal a sztori maga egyfajta egzisztenciális témára, ha a film ezt végig hangsúlytalannak mutatja. Itt inkább megint egy újabb korhangulatról lehet szó, amit Antonioni érzett az 1970-es években, és ami nekem negyven évvel későbbről felfoghatatan (bár állítólag ezen sokat javítana, ha moziban látnánk).

Megvalósítás

Szóval a történet szerkezete és szimbolikája sokkal világosabb, mint a korábbi filmeknél: egy sorsszerű kört ír le, amely ugyanonnan indul, ahová jut és incs belőle menekvés, ezt pedig valószínűleg érzi Locke is. Adott a személycsere, amely nem sikerülhet, hiszen az egyén ebben a világban felcserélhető, de sorsa nem. Erre utal Locke viszonya a két hozzá kapcsolódó női karakterrel is, akik közül volt felesége nem ismeri fel, új barátnője pedig valójában az eredeti Robertson felesége volt. Fel-feltűnik az út és az utazás (az angol cím: Az utazó), mint az élet metaforája, történeteken keresztül pedig az önismerettel és a világ megismerésével is foglalkozunk. Nem hagyható ki persze az afrikai politikai szál sem, hiszen ez is végigkíséri a filmet, de szerintem ez sokkal inkább utal a halálra (sivatag, riporteri munka vége, Robertsn halála, a kivégzések... stb.)

Moziban talán valóban erősebb képben de itt pár felvételtől eltekintve nekem egyhangú volt. Aláfestő zene és párbeszéd nincs sok, ahogy közeli felvételek sem, ettől pedig kissé rideg a hangulata. Hogy a kivégzés kissé brutálisabbnak tűnik a kelleténél, nem véletlen: egy dokumentumfilmből átemelt, valódi felvételt láthatunk. A leghíresebb jelenete természetesen az egyik utolsó, melyben Locke ledől a szállodai ágyára, majd a kamera lassan elindul a rácsos ablakon át ki az utcára, majd a végén visszafordul a szobába. Mindezt bő öt percen keresztül, vágás nélkül. Kicsit Hullámhossz-utánérzésem volt tőle :D

Élmény

Nem szeretem Antonionit, mert nem túl segítőkész a filmjeinek megéretésében a cselekményeivel. Persze épp azért méltatják, mert el tudott szakadni a hagyományos történetközpontú filmtől, ami biztos tök jó, csak az a hangulat, amit közvetíteni akar, túlságosan korhoz kötött, és számomra érthetetlen, átérezhetetlen. Ha mindezt általánosabban, absztraktabban tenné, mint A napfogyatkozás végén, akkor szerintem mindenki jobban járt volna. De lehet hogy ez csak szerintem van így :)

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Jack Nicholson (Kínai negyed, Száll a kakukk fészkére, Ragyogás, A tégla), Steven Berkoff (Mechanikus narancs, Barry Lyndon)
- A film zeneszerzője a pécsi Vándor Iván, aki hatévesen került ki Rómába.