Tartalom:

Az út énekének Apuja immár felnőtt, és bár tanára szerint tehetséges író, nincs pénze egyetemre menni. Albérletét nem bírja fizetni, de rendes munkát sem akar vállalni, mert korlátozva érezné magát. Részben önéletrajzi regényén dolgozik, amikor egy régi barátja elhívja egy családi esküvőre. Az előre elrendezett esküvőn váratlanul kiderül, hogy a vőlegény nem százas, ezért a lány családja lemondja az esküvőt, így viszont ha a lány nem megy férjhez még aznap, a helyi szokások szerint elátkozott lesz. Barátja megkéri Aput, hogy legyen ő a vőlegény. Az ötletet először természetesen őrültségnek tartja, de idővel úgy gondolja, hogy ez nemes cselekedet lenne, ezért belemegy. Kezdetben nagyon zavarja, hogy a jómódhoz szokott feleségének nem tudja biztosítani a megfelelő életkörülményeket, de hamar egymásba szeretnek a fiatalok és a többi ilyenkor nem számít. Apurna, a feleség hamar teherbe esik, hazautazik szülni, de belehal. Apu összeomlik és mindent hátrahagyva elindul világot járni és regényét befejezni...

A rendező, Satyajit Ray Apu-trilógiájának ez a harmadik, záró darabja. Bár a második rész kimaradt a listámról, nagyjából el tudom képzelni, hogy miről szólt, hiszen az első rész végén Apu még a külvilágot lassan felfogó gyerek volt, mostanra pedig művészlelkű, de még mindig gyakorlatiasság nélküli férfi. Ami eddig hiányzott az életéből, a szerelem, azt most megtapasztalhatta, és végül elengedte művészi, önmegvalósító ambícióit, hiszen rádöbbenhetett, hogy az élet nem csak őróla szól. (Gondolom ez párhuzamos a rendező életével is.)

Megvalósítás:

Ennek az önmegvalósításnak a jelképei végighúzódnak a történeten: Apu visszautasít minden alkalmazotti munkát, hogy regényével foglalkozhasson, amely gyakorlatilag a saját életéről szól, csak van benne szerelem is, ahogy ő mondja. Ekkor kényszerül bele egy házasságba, ami megismerteti vele ezt az érzést is, ráadásul látja, ahogy Apurna is feladja őérte életét. Apu is beadja a derekát, rendes munkát vállal és a regényét is hanyagolja, ahogy Apurna kedvesebbé válik számára. Apurna azonban a szó szoros értelmében is életét adja, amikor megszüli közös gyereküket, amire Apu azzal reagál, hogy hátrahagyva mindent vándorlásba kezd, de végül eldobja könyvét is, majd hazatér fiához, és hgy vele lehessen, lemond arról is, hogy apja legyen, mert a fiú nem hiszi el, hogy ő az. Aztán ott van még a vonat is, amely fontos eleme volt az első résznek, és itt is feltűnt többször: Apu a vasútállomás mellett lakott (sokatmondóan Apura nem bírta elviselni a hangját), felesége halála után vonat alá akarja vetni magát, majd fiának is vesz egy játék vasutat.

Kivitelezésében elsősorban a kompozíciók kapnak szerepet, pl. szívesen mutatják Aput szűk terekben (vagy ha a tér nem az, a kamerakép kerete lesz szűkösre véve). Van pár ilyen emlékezetes kép, mint pl. amikor Apu mögött lassan feltűnik fia, vagy ahogy a könyve lapjait szétszórja, de más tekintetben nem igyekezett látványos lenni. Az indiai zene általában bejön, itt most nem volt rám különösebb hatással, ahogy a színészek sem, bár az Apurnát alakító lány ekkor még csak 14 volt, és nem lehet rá panasz.

Élmény:

Nagyjából azt a szintet hozta, mint Az út éneke, nem volt rossz film, de ahogy elődje, úgy ez sem varázsolt el különösebben. Lehet, hogy a trilógiát egyben nézve erősebb hatást vált ki a film, így önmagában azonban nem fog legkedvesebb filmélményeim közé tartozni, még ha volt is egy-egy jobb pillanata.

Érdekességek:

- Még életben vannak: Soumitra Chatterjee (81), Sharmila Tagore (72)
- Az Apurnát alakító Sharmila Tagore a neves Tagore-család egyik tagja, távoli rokona a Nobel-díjas költőnek.

Következik: Aranyoskám