Artúr filmélményei

Zongoralecke (1993)

2017. január 28. 22:31 - Liberális Artúr

 

Rendezte: Campion, Jane
Műfaj:
dráma
Főbb szereplők:
Holly Hunter, Harvey Keitel, Sam Neill

Megjelenés: 1993, Új-Zéland
Hossz: kb. 2 óra
IMDB: 7,6 pont
Előzetes: https://youtu.be/cyTn4XIYH8M
Ajánlott írás: -
Mikor látható: https://port.hu/adatlap/film/tv/zongoralecke-the-piano/movie-2747

Tartalom:

Adát Skóciából Új-Zélandra adják férjhez. Már nem fiatal, van egy kislánya is, Flora (Anna Paquin), ráadásul hatéves kora óta nem beszél, ő sem tudja miért. Viszont van egy zongorája, amihez érzelmileg is nagyon kötődik, illetve ezzel tudja legkönnyebben kifejezni érzelmeit. Az új férj, a telepes Alisdair (Sam Neill) kicsit esetlen, és a dzsungelben való nehéz közlekedés miatt nem hajlandó elcipelni a zongorát is, ami így a tengerparton marad. Vele tartott egy másik telepes, Baines (Harvey Keitel) is, aki miután látta a zongorajáték közben megnyíló Adát,megkívánja. Megveszi Alisdairtől a zongorát, hogy leckéket vehessen Adától, hogy így kerüljön a nő közelébe. Felajánlja neki, hogy minden látogatásért cserébe visszaad egy billenytűt, ha közben azt tehet, amit akar...

Olyan sok szinten értelmezhető a történet, hogy inkább egyiken se fogom :D Nézhető a nő-férfi viszonyon keresztül, a kommunikáción keresztül, a művészet szempontjából vagy akár a viktoriánus társadalmat kritizáló filmként is. Mivel Ada van a középpontban, én arra hajlok, hogy a leginkább kiemelt témája a történetnek Ada felszabadulása kötöttségei alól, érése több értelemben is, és úgy kapiskálom, hogy ő valójában a rendező alteregója, aki minden nehézség ellenére képes az önmegvalósításra.

Megvalósítás:

Amit először megtudunk Adáról, hogy gyerekként megnémult, noha senki sem tudja miért. Erre Flora különféle meséket gyárt, de nagyjából lehet sejteni az okokat anélkül is, hogy kimondanák: Ada már-már telepatikusan erős akaratú (avagy makacs mint egy gyerek, nézőpont kérdése), zongorán jobban képes kifejezni magát, a kor üres fecsegései pedig untatják. Egyetlen kapcsolata a külvilággal kislánya, aki jelképesen angyalszárnyakban marad egy előadás után a film végéig, és talán érettebb is saját anyjánál, amit az is jól mutat, hogy Ada belső hangja még kislányosabb (hiszen nem hallotta magát hatéves kora óta). Új-Zélandra érkezve undorodva válik el a fehér legénységtől, és új férjével sem kedves, ellenben később vonzódni fog a félig civilizált, félig őslakossá vedlő Baines-hez. Ez nem teljesen igaz, mert a vonzódás nem szerelem, hanem kicsit szex, de sokkal inkább Baines idomítása, aki úgy szoktatja magához a nőt, mint egy vadállatot. Beszédes díszlet a parton felállított, elszállításra váró bútorok látványa, többféle jelentét hordoz a kiüresedettségtől a feleslegességen át az átmeneti létig. Ezt csak azért említem részletesebben, mert később az uralkodó elemmé a dzsungel válik, ami az állandó szürkeséggel olyan mint egy bűnbeesés utáni Paradicsom. Fontos tárgy a zongora, Ada önkifejezésének eszköze, amivel érzelmeit kommunikálja, ami nagy teher, de egyben létszükséglet is. Játéka a ma már elvárt romantikus fajta, amelybe az előadó szenvedélyesen beleteszi önmagát is - ahogy az egyik puritán asszony megjegyzi, ez démoni, nem tiszta és egyszerű játék, mint egy ismerőséé. Ki lehetne még térni külön a helyi bennszülöttekre, Alisdairre és Baines-re és még sok másra, de ahogy írtam, sokféleképpen értelmezhető a történet és én most csak Adára koncentrálnék.

És ha Ada a központ, akkor kezdjünk a színészekkel: az őt alakító színésznőnek voltak erős pillanatai, meg is kapta érte az Oscart, ami nem lehetett egyszerű annak fényében, hogy nem volt szövege egyáltalán. Viszont érdemes tudni, hogy nagyrészt ő maga zongorázott, a jelbeszédet pedig, ami akkoriban még nem létezett, szintén ő fejlesztette ki egy jeltolmács segítségével, ennek köszönhetően néhol már táncszerű volt. Messze legjobb jelenete az egész filmnek az volt, ahogy Alisdair megragadta Adát és a büntetésre vonszolta, miközben úgy vergődött némán a fák ágai között, mint Hófehérke az erdőben. Anna Paquinnak szintén voltak őszinte pillanatai, szóval gyerekhez képest rendben volt, ő is Oscart kapott. A képi világot a kékes szürkeség jellemzi, mintha állandóan borult lenne az ég, ami tök jól néz ki az erdőben vagy a tengerparton, ahol a föld, a tenger és az ég szinte egyszínűen összeolvad. Több alkalommal tetten érhető volt, ahogy igyekszenek kompozíciót alkotni, és itt-ott előfordultak egyéb szebb vagy kreatívabb megoldások, szóval összességében a képek megfelelően alátámasztották a történetet és hatásosak voltak, de ritkán igazán erősek. A zene szintén díjnyertes volt, és kezdetben valóban élvezet volt hallgatni, de nekem idővel kissé egyhangúvá vált, noha volt egy-egy tökéletes pillanata a zene, a kép és a tartalom egymásra találásának.

Élmény:

Talán már túl sok filmet láttam és túlságosan megnőtt az ingerküszöböm, de nagyon elbizonytalanít, amikor látok egy saját szempontjaim szerint objektívan jó filmet és mégsem ragad magával igazán. Nem lehetett panasz egyik elemére sem, mégsem érintett meg. Vajon ha újranézném egykor kedvenceimet, azok is hatástalanok lennének...?

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Harvey Keitel (Aljas utcák, Taxisofőr, Thelma és Louise, Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Odüsszeusz tekintete), Sam Neill (Jurassic Park), Anna Paquin (Majdnem híres)
- Nem szoktam nézni a díjátadókat, szóval lehet hogy nem ő volt a valaha volt legcukibb nyertes, de a 11 éves Anna Paquin nagyon ott van az átvételkor.

Következik: Hatosfogat

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://arturfilm.blog.hu/api/trackback/id/tr2312698491

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása