Tartalom:

Welles előbb elmondja - Robert-Houdint idézve - hogy szerinte a bűvész egy mágust alakító színész, majd bemutatja Oja Kodart, a csinos nőt, miszerint később majd visszatérnek rá. A film alanya a magyar képhamisító, Elmyr de Hory, aki számtalan festményt készített mások stílusában, átverve a műértőket, ami megkérdőjelezi létjogosultságukat. Mivel sosem írta alá képeit, nem lehet tudni, hány kép az övé valójában, de Welles szerint ez nem is fontos, hiszen az alkotás fontosabb az alkotónál - a Notre-Dame-székesegyház alkotóját se ismerjük, de műve fennmaradt. Elmyrről Clifford Irving készített életrajzi könyvet, aki később Howard Hughes, a titokzatos milliomos naplójának hamisítójaként vált hírhedtté, amit szintén sokáig valósnak szakértettek meg. Welles itt párhuzamot állít önmagával, hiszen ő is egy hazugsággal vált színésszé, közismert a Világok harca c. rádiós játékának sztorija és az Aranypolgár is részben Hughes-on alapul. Ekkor térünk vissza Kodarhoz, akit Picasso megfestett, és a képeket neki adta, hogy felháborodva értesüljön arról, hogy kiállították őket. A helyszínre utazva azonban kiderül, hogy a kiállított képek hamisítványok, amelyeket Kodar nagyapja festett...

...és hogy a kör bezáruljon, Welles elnézést kér, Kodar története ugyanis kitalált, de elhittük, hiszen eddig valós eseményekről szólt a film. Szóval a film nagyjából a látszat és a valóság viszonyáról szól amellett kardoskodva, hogy nem a valódiság számít, hanem az igazságtartalom.

Megvalósítás:

A film felépítése jól elkülöníthetően öt részre oszlik. A bevezetőben Welles, mint bűvész pózol, felhívja figyelmünket a csalásra és hogy a következő egy órában csakis tényeket fogunk látni, innentől kezdve pedig én kb. mindent megkérdőjeleztem. A második szakasz a központi figuráé, Elmyré, a harmadik pedig Irvinggé; kettejük történetei ugyanoda vezetnek: a szakértők megbízhatatlanok, így ők maguk is egy hamis világ részeivé válnak. A negyedik részben Hughes révén Welles saját példáit sorolja fel, ezzel némileg önéletrajzivá téve a filmet. Az utolsó rész Kodaré, amiben a művészetről értekezik, majd végül cinkosan megemlíti, hogy a bevezetőben csak egy órányi tényszerűséget ígért, így az elmúlt negyedóra már kamu volt. Elképzelni sem merem, mennyi más dolog lehetett hamis; az utólagos leírások ebben megerősítettek, hiszen jó eséllyel a film egy részét nem is Welles készítette, Kodar első felbukkanásánál gyakran nem is őt láttuk, hanem testvérét... stb. Messze a legszebb jelképe a filmnek a Notre-Dame-székesegyház, ahol az alkotó már rég feledésbe merült, műve azonban fennmaradt; Welles itt merészkedik a legmesszebbre, elmélázva azon, hogy egyszer mindenki meghal, de a újabb és újabb dalaink majd tovább szólnak.

A film gyors tempójú, amit kissé nehézkes követni Welles elgondolkodtatóbb gondolatai miatt, amitől Godard-t idézte nekem a film, nem véletlenül: mások is megerősítették, hogy a vágások az ő hatását mutatják. Dokumentumfilmes jellege mellett esszéfilmnek tartják, ez szintén Godard hasonló A film története(i)re utal. A filmművészet maga is trükkökkel hitet el valóságot, hozzáértők biztosan találnak ilyen elemeket is a filmben; én csupán annyit tudok hozzátenni, hogy Welles narrálásai dokumentumfilmrészletekkel váltogatják egymást (mely utóbbiak egyébként korábbi dokumentumfilmből valóak). Más technikai érdekességet nem tudok kiemelni, esetleg még a Picassós történetet, ahol a festő képzelt reakcióit állóképekkel illusztrálták. Elsősorban jelképes képeket láthattunk (kiömlő bor, Welles a vágószobában... stb.).

Élmény:

Alapvetően kedvelem a metakommunikációt, de inkább hagyományosabb formában,  mint amit az Ének az esőben nyújtott. Ez a film inkább filmeseknek való, akik élvezik azt, ha kockánként megfigyelhetnek mindent. Sok a vágás, feszes a tempó, egyszeri átlagnézőként ezt nehéz befogadni és még inkább élvezni. Persze messze nem olyan nehéz, mint egy Godard-film, és nem mellékes számunkra, hogy több magyar vonatkozása is van.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Orson Welles (Aranypolgár, Az Ambersonok tündöklése és bukása, A harmadik ember, A gonosz érintése, Falstaff), Joseph Cotten (Aranypolgár, Az Ambersonok tündöklése és bukása, A harmadik ember, A gonosz érintése), Paul Stewart és William Alland (Aranypolgár), Peter Bogdanovich (Az utolsó mozielőadás, Kill Bill), Jean-Pierre Aumont (Amerikai éjszaka), Laurence Harvey (A mandzsúriai jelölt)
- Elmyr, azaz Hoffmann Elemér 1906-ban született Budapesten. Festőként tanult az 1920-as években Németországban és Franciaországban, ekkor ismerkedett meg többek közt Picassóval. Zsidóként és homoszexuálisként megjárta a koncentrációs táborokat is, de sikerült megszöknie. A háború után Párizsban egyik képét Picassóként vették meg, innentől kezdve Nyugat-Európában, majd az Egyesült Államokban hamisított életvitelszerűen az 1950-es évek végéig, mire kiismerték üzleti módszereit. Többször próbálkozott saját műveivel is, de ezek nem hozták el a kívánt sikert és pénzt. Végül Spanyolországban telepedett le, ahol nem folyt ellene eljárás. Amikor azonban 1976-ban kiadták volna a francia hatóságoknak, inkább öngyilkos lett. Ironikus módon halála után számtalan Elmyr-hamisítvány került a piacra...
- Robert-Houdin francia bűvész (1805-1871) volt a modern bűvészet első alakja, aki először tartotta előadásait színházban és viselt frakkot. Az ő tiszteletére vette fel nevét a magyar Weisz Erik, azaz Houdini.
- Oja Kodar természetesen szintén magyar származású; bár ő maga horvát, apja magyar, valódi neve pedig Pálinkás Olga. Valószínűleg az 1960-as évek kezdete óta Welles szeretője volt titokban.

Következik: Afrika királynője