Tartalom:

A részeges filmsztár, Norman (James Mason) megint leitta magát és épp egy gálaműsort tesz tönkre azzal, hogy feltolakodik a színpadra a táncos-énekesek közé. Egyikük, Esther (Judy Garland) azonban megmenti a helyzetet azzal, hogy őt is az előadás részének tetteti. Norman köszönetképpen vacsorázni vinné a lányt, de mivel nincs teljesen magánál, mire kijózanodik, elfelejti hol találhatja meg. Végül hosszas keresgélés után mégis megtalálja egy kis bárban szólóénekelni, és lenyűgözi a lány hangja és az előadása. Felajánlja, hogy elintéz neki egy meghallgatást, hogy tehetségéhez méltó munkákat kapjon a filmstúdióban. Némi bonyodalom után sikerrel jár a meghallgatás, Esther fontos filmszerepet kap, sőt, együttműködésük során Normannal még egymásba is szeretnek és összeházasodnak. Az álomszerű életnek az vet véget, hogy míg Esther egyre sikeresebbé válik, addig az alkoholista Norman elveszíti a stúdiók bizalmát, munka nélkül marad és tovább romlik részegeskedése. Esther a karrierjét is feladná, hogy több időt tölthessen Normannel...

Az 1954-es történet egy gyenge hollywoodi szatíraként indul az Ének az esőben (1952) és A zenevonat (1953) nyomán, ahol bepillantást nyerhetünk a kulisszák mögé elsősorban a sztárkultuszt vizsgálgatva. Azonban éles váltással egy erős emberi drámával zárul, bár nem egészen egyértelmű, hogy ez a része az önfeláldozásra, az önmegvalósításra vagy a szerelemre akar kilyukadni.

Megvalósítás:

Két részre osztanám a történetet: az első, ahogy említettem, egy nem túl erősre sikeredett zenés-romantikus vígjáték, amely a kor divatjának megfelelően önreflexíven nézegeti Hollywoodot. Esther csak Normannak köszönhetően kerül a stúdiók látóterébe, amúgy kénytelen kétkezi munkákból fenntartani magát. Norman önpusztító hajlamú sztár, aki mindenre tojik, azt hiszi neki mindent lehet, amíg végül ezen tulajdonsága miatt tönkre nem megy karrierje. itt láthatjuk hogyan működik egy stúdió, a sajtóosztály, illetve hogy a színészek hogyan zárják ki magánéletüket a munkájukból. A sztárkultuszra utaló motívum volt a karakterek névváltozásai: Esther borzalmas nevét első filmszerepekor gyorsan eladhatóvá tették (és az arcát is, ami azonban csak rosszabb lett ettől). Norman neve sem valódi, mint az az esküvőn kiderül, és Esther végül Norman feleségeként definiálja magát, új jellemét. Zenés filmről beszélünk, de mivel énekesnőről van szó, a dalok indokoltak, illenek a történetbe. A második rész teljesen váratlanul ért, hangnemet váltott és könnyed revü helyett megható tragédiára váltott, ahogy Normannen elhatalmasodott alkoholizmusa, tönkrement a karrierje és ezzel tönkreteszi kis híján Estherét is. Nem lövöm le a poént, de tényleg szívfacsaró a végjáték. De ahogy említettem, hiába az érzelmesség, nem éreztem logikusnak a befejezést, hatásvadász lett szerintem a megoldás. Nem tudom mennyire volt szándékos, de Norman karaktere sokkal inkább illett Judy Garlandra, aki ekkor folyamatos elvonókúrákon vett részt drogfüggősége miatt, ráadásul a filmet megelőző években Hollywood nem igazán szerepeltette.

Cukornak ez volt az első musicalje, ami látszott is a nem túl erős koreográfián, és Judy Garland se tűnt nagy táncosnak, de egyes monumentálisabb táncok jól néztek ki. A hangja természetesen kiváló, de sose éreztem a megformált karaktereihez illőnek korábban, túl érett és mély volt a kislányos szerepeihez. De természetesnek se éreztem őket soha, ez alól kivétel a legelső éneke, amibe beleszeret Norman, amit átéléssel ad elő, ez számít a film legerősebbjének mások szerint is. A képi világgal kapcsolatban az első dolgo amire felkaptam a fejem, az állóképek használata volt. Először meglepődtem e váratlan technika alkalmazásán, de aztán rájöttem hogy csak a film elvszett részeit pótolták ki vele mint a Gyilkos aranynál, szóval ez nem szándékos rendezői fogás volt. A következő látványosabb rész az álláskeresős zenés betét volt, ami a Gene Kelly-filmek karrierösszefoglaló jeleneteit idézte. Itt a színvilág volt izgalma, egységesen fehér-szürke-vörös volt minden. Végül Norman tengerparti jelenete lett szerintem még kifejező a lemenő nappal, a tenger hullámzásával. A zene számomra teljesen érdektelen volt, a színészek pedig inkább rosszak, persze ehhez egyáltalán nem értek, Garlandot jelölték is Oscarra is, szóval ne vegyetek semmit komolyan abból, amit írok.

Élmény:

Az első két órát untam, mert közel sem volt annyira szórakoztató, mint elődei. A zene és a táncok nem tetszettek, nem volt túl sok poén se. De az utolsó óra váratlan megkomolyodása sokkal érdekesebbé tette a filmet és kifejezetten megható volt, ebből jöhetett volna több.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Judy Garland (Óz a nagy varázsló, Találkozunk St. Louis-ban), James Mason (Észak-északnyugat), Jack Carson (Párducbébi), Irving Bacon (Ez történt egy éjszaka, Elfújta a szél, Érik a gyümölcs), Frank Puglia (Casablanca)
- Hazel Shermet csak tavaly hunyt el 96 évesen.
- A film valójában egy 1937-es film feldolgozása, de Cukor egy saját filmjének témáját is beleemelte. 1976-ban újabb feldolgozás következett Barbra Streisanddal és 2018-ban jön a soros Lady Gaga főszereplésével.

Következik: Magatartásból elégtelen