Cselekmény: Algéria, 1940-es évek. Miután a franciák gátakkal elapasztják a vidék vizét, egyre nehezebb a megélhetés, ezért egyre többen hagyják ott szülőföldjüket, köztük Ahmed is családjával. A közeli városba mennek, Ahmed munkát kap egy sóbányában, aminek munkafelügyelője természetesen tipikus rabszolgahajcsár, a még büszke Ahmed így aztán már az első nap összetűzésbe kerül vele, aminek a vége az lesz, hogy a rendőrségen végzi, majd koldusként. Az egész város hasonló gondokkal küzd, így amikor kitör a második világháború, Hitlert már feszabadítóként várják...

Téma: Az algériai háború előzményei a rendező emlékei alapján az átlagember szemszögéből. Kissé vegyesen ugrál a személyes film, a propaganda és a történelmi műfajok közt.

Tartalom: Öt részre osztja az előzményeket a történet: a hamu, a szekér, a parázs, a mészárlás és a tűz krónikáira. Az első talán a leghosszabb, ebben a nehézségek ellenére is viszonylag idilli helyként mutatkozik meg a vidéki élet, a városban már sokkal gyakoribb a szembesülés a francia elnyomással. Ez a rész szerintem a legszemélyesebb és legerősebb, nem véletlenül időztek el itt a legtovább. A rendező 1930-ban született, tehát épp a történet kezdetén lehetett annyi idős, mint Ahmed fia, és ez nagyon emlékeztet a Huszadik századra. A vársoba érve vezetik be a bolond karaktert, aki a szerephez méltón bölcsen kommentál mindent (és a rendező persze okosan magára osztotta ezt a szerepet). A többi rész ezután már nem olyan érdekes és nem is akarok spoilerezni; egyszerűen tanúi lehetünk az elnyomásnak és az öntudatra ébredésnek, de ez számomra propagandaízűre sikerült, mert csak elnyomáspornót látunk (pozitívum, hogy elsősorban nem a franciák a rosszfiúk, hanem a kollabroáns helyiek). A bolond karaktere sajnos túl nagy jelentőséget kap ahelyett, hogy mellékesen kommentálna a háttérből. A jövőt, az algírok identitását Ahmed kisfia jelenti, jelenléte mindig jelképes (pl. amikor fut-fut apja után és az végül felemeli), nem is öregeszik a kb. 15 év alatt semmit.

Forma: Itt is az első részt találtam a legérdekesebbnek, kevés volt a párbeszéd, sok a természetközeli, természeturalta kép, volt jelentősége a víz folyásának, a napfénynek, az üres vidéknek, amelyekkel az emberek viszonylag harmóniában éltek (a legjobb a szinte mozdulatlan, egykedvűen heverésző paraszt, aki nem tesz felesleges mozdulatokat egy szöcske miatt). A városi jelenetekben már kevesebb jobb kompozíciót vettem észre, itt az időnkénti hullahegyek, romos épületek jelentették számomra a csúcsot. Egy ponton voltak dokumentumrészleteket is, hogy igazolják a történelmi film mivoltát. Az autentikus zene időnként jó volt, de többnyire észrevehetetlen, a konzervszinkron pedig bosszantó, de azért ezt túl lehet élni,

Élmény: Szóval egy elég vegyes film volt, jól indult, bár már akkor sem kiemelkedően, de azon érződött, hogy jobban benne van a rendező szíve-lelke. A propaganda része a szokásos korabeli politikai aktivista jelleget hozza, de rutinos nézőként engem ez már nem hoz lázba, kell valami plusz, mint a Patyomkin páncélos esztétikája, a Canterbury mesék idillje vagy A tűzhelyek órájának érvelése. Túl sokáig húzták.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Hadj Smaine Mohamed Seghir (Az algíri csata), Francois Maistre (A nap szépe, A burzsoázia diszkrét bája)