Cselekmény: Maszako és Juzo jegyesek, ám a háború romjain tengődő Japánban összeköltözni esélyük sincs, csupán heti egy, vasárnaponkénti randira futja. A férfi persze kanos és rögtön szobára hívná a lányt, de az szórakozna inkább. Először háznézőbe mennek, de mind az újépítésű ház, mind az önálló albérlet megfizethetetlennek tűnik. Táncrevübe mennének, ami a férfi volt katonatársáé, de külseje miatt a személyzet nem engedi, hogy akár a tulaj közelébe is jusson. Marad az állatkert, de ott is erőt vesz rajtuk a kilátástalanság miatti lehangoltság...

Téma: Egy nagy gondolat helyett inkább szétaprózza üzeneteit a történet, de alapvetően a háború utáni kilátástalanságot mutatja meg az átlagos, fiatal szerelmespáron keresztül. Ne felejtsük, hogy az olasz neorealista filmekhez hasonlóan most is közvetlenül a háború után vagyunk, Kuroszavának sejtelme se lehetett róla, hogy az 1950-es évek második felétől kezdve Japán durván meggazdagodik. Ennek ellenére is igyekezett lelket önteni nézőibe.

Tartalom: Bár epizodikusnak mondanám, van neki íve: Juzo, a veterán katona már a kezdetektől letört, pedig a háború előtt még álmodozó típus volt. Maszako erőltetetten derűlátó, ez akkor derül ki, amikor találkoznak a koldus, árva gyerekkel, aki már most hidegebb, mint a két felnőtt, de Maszako gyorsan elhessegeti ezt a hangulatát. A történet közepe után jön el a mélypont, Juzo annyira összeomlik, hogy már a lány se tud vele mit kezdeni, de aztán erőt merítenek egymásból újra és újra, hiába nyomja le őket rendre a rideg valóság. Ennek legfontosabb momentuma az, amikor Maszako a filmnézőhöz, azaz a korabeli átlagjapánhoz fordul biztatásért, hogy segítsék az ifjúságot. A viszonylag különálló epizódok és elejtett mondatok bepillantást nyújtanak a korabeli életbe: a dolgozó ember alulfizetett, de így is örülhet, hogy van munkája; virágzik a feketepiac, de a tisztességesebbek is ügyeskednek (portás, kávézó); mindenhova befurakodott a Nyugat (ez inkább a képekben, díszletekben jelenik meg); erős a társadalmi osztályok közötti elszigetelődés. Különösen szimbolikus az állatkert leírása, ahol az állatokat úgy írják le, mintha jelképei lennének a társadalomnak.

Forma: Az eddig leírtakból következően a képek leíró jellege fontosabb, tehát a jelenetek megkomponálásán van a hangsúly, hogy miközben a pár itt-ott sétál, mi látszódik a háttérben. Az első jelenetben például visszatérünk A dzsúdó legendájának lábbelijén keresztül érzékeltetett világhoz, de rendre felbukkanak Tokió romjai és amerikai jelképek is. Ez utóbbi vonatkozik a zenére is, majdnem végig klasszikus nyugati darabokat használnak fel aláfestő zenének, a csúcs pedig természetesen Schubert Befejezetlen Szimfóniája, amelynek során Maszako megkér minket, hogy tapsoljunk vele együtt, ami egy tök érdekes kísérlete az interaktív mozinak. Nem jött be, legalábbis Japánban kukán ültek a nézők, a francia vetítésen viszont működött. Sok a csend is, de a kamera gyakran elidőzik az apró, de fontos részleteken, így szavak nélkül is értünk mindent.

Élmény: Kezdetben megindító volt, az a fajta tipikusan meleg, humanista hangulatú, ami a háború utáni filmekre és néhány későbbi Kuroszava-filmre jellemző, mint A vihar kapujában vagy az Élni. Aztán sajnos túlságosan erőt vett rajta a reményvesztettség, és onnan már nem bírt visszajönni máshogy, csak egy keserédes biztatással, ami azárt már messze nem ugyanaz.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Szugai Icsiro (A dzsúdó legendája, Búzaősz, Oharu élete, Szansó tiszttartó)