Cselekmény: 1970-ben Chilében a szocializmust meghirdető Allende nyerte a választásokat. A dokumentumfilm-trilógiában a rendező 1972-1973 során ezt az átalakulást szerette volna megörökíteni. Az első részben az 1973-as márciusi választásokkal foglalkozik és hogy hogyan próbálta az ellenzék akadályozni a munkát. A második részben az első Allende elleni, 1973. júniusi puccs jelöli a harciasabb témák kezdetét és a sikeres, 1973. szeptemberi puccs a végét. A harmadik részben a nagypolitika helyett a helyi események kerülnek terítékre, ahogy a munkások lassan öntudatra ébrednek és szervezkedni kezdenek, lassan kiváltva az államot.

Téma: A rendező tehát a szocialista átalakulást szerette volna megörökíteni, ehelyett azonban az ország összeomlását sikerült dokumentálnia. A téma a szokásos latin propagandafilmé: az elnyomott nép végre a maga kezébe veszi a hatalmat, amit az elnyomó imperialisták próbálnak akadályozni, de a fejlődést nem lehet megállítani.

Tartalom: Az 1973-as választásokkal indítunk, amelyet a kormányzó elnök, Allende pártja elveszít (külön elnöki és országgyűlési választások vannak). A megszólaltatott, mellette demonstráló támogatói lelkesek és hálásak, bőrükön érzik életkörülményeik javulását. A többségben ellenzék azonban képes politikailag is akadályozni a szocialista programot, és az utcán is zavargásokat kelt, valamint a sztrájkokkal bénítja az amúgy is nehéz gazdasági helyzetet. A narráló rendező igyekszik időrendben haladva, logikus kapcsolatokkal felépíteni az eseményeket, ugyanakkor mindezt teljesen egyoldalúan teszi, az ellenzéki oldal érveit sosem halljuk igazán, megmozdulásaik hazugságnak vagy egyszerűen rossznak vannak beállítva, innentől kezdve pedig ez egy propagandafilm függetlenül attól, hogy igaza van vagy nincs. Általában az aktivista munkások vannak megszólítva, akik a szokásos kommunista sablonszövegeket mondják, és ilyenkor felvetődik az emberben, hogy értik-e, amiről beszélnek. Ezek a megszólalások az épp felvetett helyzetekre reagálnak. A második részben már az erőszak dominál, hiszen eleve két puccs közé esik, talán kevesebb a megszólalás is és több a rendezői mesélés. A munkások fegyverkeznének a hadsereg ellen, de Allende nem támogatja. A harmadik rész váratlanul visszaugrik az időben és egy másik nézőpontból kezd mesélni arról, amit részben már megemlítettek az első részben: az ország működését akadályozó ellenzéki erőt kiváltandó, a munkások maguk kezdik megszervezni az állami feladatokat, ezzel öntudatra ébrednek és elvetik egy új társadalom alapjait.

Forma: Mivel dokumentumfilmről beszélünk, formailag nem olyan izgalmas, egy mozgó kézikamerával vesz mindent, ahogy leszólítja az embereket. Látható, hogy nem megrendezettek az interjúk, de vannak így is beszédesebb beállítások, bár nem túl sok, de ezek sem biztos, hogy Guzmanéktól származnak, hiszen tévétársaságok felvételeit is felhasználták. Némileg kivétel a harmadik rész, annak is elsősorban a vége, ahol már van aláfestőzene és jelképesebbek a felvételek, ahogy a munkások a ködös, semmibe vesző sivatagos részen bandukolnak az ismeretlen jövő felé. Ikonikus felvételei közé tartozik a kormányépület bombázása, illetve az első puccs során a puccsot közvetítő kamerással szembeforduló és agyonlövő katona. De ez utóbbi nem saját felvétel, az előbbiről pedig nem tudom.

Élmény: Elsősorban fontos kordokumentum mivolta miatt jelentős a film, és én is jobban szerettem a számomomra ezen a vonalon etalonnak számító A tűzhelyek óráját, ami egy szépen, logikusan felépített esszé képekkel megtámogatva függetlenül a mondanivalójától. Igen, mert ez itt most sokkal jobban zavart. Talán korunk politikai és médiaviszonyainak köszönhető, talán csak érettebb vagyok már, mint egy huszonéves, de nagyon bosszantott, hogy ennyire egyoldalú és finoman szólva sem tárgyilagos a film.

Érdekességek:

- A film és a rendező is természetesen "be volt tiltva" Chilében. Guzman csak az 1990-es években tért vissza hivatalosan, és forgatott is egy negyedik részt hozzá, amiben felgönygölíti, mi történt a puccs óta.
- Törilecke jön :) Az első zavaró dolog, hogy nem vázolta fel pontosan a politikai helyzetet. Elnézést, ha hülyeségeket beszélek, nem ismerem a régió történelmét, de amennyire kiolvastam a Wikipédiából, már az 1960-as években is jelentős javulások következtek be az alsóbb rétegek életminőségében, csak nyilván nem olyan radikálisan, mint Allende alatt.
- A második zavaró dolog, hogy a népakaratként állítja be a szocialista mozgalmat, holott - bár Allende megnyerte az 1970-es elnökválasztást 1%-kal - , az 1973-as parlamentit már csúnyán bukta 14%-kal. Ez persze valóban az ellenzék és az Egyesült Államok ténykedésének volt köszönhető, de hát arról szól a politika, hogy próbálunk ügyesen evickélni és nem lehetetlen helyzetekbe sodródni.
- Zavaró a kettős mérce, amivel a sztrájkokat és tüntetéseket jellemzi, és amilyen gyakran felhozza az amerikai ellenszelet, annyira hallgat a szovjet hátszélről.
- Allende 1908-ban született, orvosként végzett. 1933-ban alapította meg a szocialista pártot (ami egyébként a diktatúra után többször kormányozhatott), ami 1938-ban rögtön győzni tudott, így Allende hamar magas pozíciókba került. Hatalomra kerülése után többször próbálták megpuccsolni. Haláláról sok az elmélet, de a legutóbbi hivatalos vizsgálat szerint valóban öngyilkos lett. Három lánya született, egyikük öngyilkos lett, a még életben lévő pedig ma is aktívan politizál a szocialista pártban.
- És hogy mit jelentett a szocializmus kiépítése? A legfontosabb bányákat, gyárakat és földeket államosítottak (kárpótlás nélkül), igyekeztek alapvető szükségleteket ingyenesen biztosítani és javítottak a jóléti intézkedéseken.
- A svéd hírügynökségnek dolgozó, lelőtt operatőr, az argentin-svéd Henrichsen 33 éves volt, 1989-ben emléknapot kapott. Gyilkosát nem sikerült beazonosítani. A film egy másik operatőr emlékének ajánlja magát: Jorge Müller már ehhez a stábhoz tartozott és befejezték a forgatást, amikor 1974-ben, 27 éves korában barátnőjével együtt a titkosrendőrség letartóztatta. Sokezer más politikai fogolyhoz hasonlóan ők is "eltűntek" örökre.
- Augusto Pinochet neve ismerős lehet az idősebbeknek, 1973-ban ő állt a második puccs élére (az elsőben is részt vett) és ő tarthatta így katonai irányítás alatt az országot 1990-ig.