Cselekmény: Történetünk Medellinben játszódik, amely a drogháborúk miatt ekkoriban a világ egyik legveszélyesebb városának számított. Főszereplőink egy csapat fiatal, akik jobb esetben alkalmi munkákból, rosszabb esetben motorok és autók lopásából, kábítószer terjesztésével szereznek pénzt. A bandák mellett a rendőrség talán még nagyobb veszélyt jelent, ezért ha keresni kezdi őket bárki, azonnal arrébb költöznek szokásos helyükről meghúzni magukat. Rodrigo nem ilyen, ő a bűnözés helyett punk bandában szeretne dobolni. Egyikük egy rendőrt lő le, ami szinte felér egy halálos ítélettel...

Téma: A város fiataljainak kilátástalanjairól kapunk életképeket, ahol a halál már megváltás, ahol az erőszak annyira a mindennapok része, hogy természetes. Nem szociodráma, nem a nincstelenség vagy az elnyomás kilátástalanságát mutatja meg, hanem az erőszakét. Bár erre nem utal semmi, talán vehetjük általánosabban, egyetemesebben is egy pesszimista élet leírásaként.

Tartalom: Életképeket látunk, tehát epizodikus. A címszereplő Rodrigo sem igazán főszereplő, nincs is cselekményszála, egyszerűen csak lődörög a városban iskola és munka híján, így kapcsolódnak hozzá a többiek történetei. Annyival szerencsésebb helyzetben van a többieknél, hogy van egy álma: dobos szeretne lenni, noha azt se érti, miről énekelnek az angol nyelvű punk bandák és felszerelése sincs. Maga sem tudja mi bántja, de képtelen egy helyben maradni és mindenkivel összezördül, elhunyt anyja idilli képe után sóvárog, amit érthetünk az ország szebb múltja utáni vágyakozásként. Amúgy is megfigyelhető egy generációs szakadék, az idősebbek normális életet élnek, a legkisebbekre látszólag normális jövő vár, egyedül Ridrigoék nemzedéke tűnik leveszettnek. A többi fiatal fegyveres rablásokban vesz részt a lehető legamatőrebb módon, és ha kezd a talaj forró lenni, meghúzzák magukat. Akit elkapnak, azt megkínozzák és megverik, a szülők pedig tudomásul veszik, szinte megkönnyebbülve. A fiúk közül kiemelkedik Adolfo, aki vezéregyéniség és ügyesen dolgozik, de remekül leírja a helyzetet, hogy a bújkálás közben unalmában hazamegy anyjához hogy füvezzenek egyet és lelő egy idegesítő alakot. Nem spoilerezem el, mi a vége, de a rendező példaképe nem véletlenül volt Az elhagyottak, ahogy a cím is nyilvánvaló utalás az olasz neorealizmus A sorompók lezárulnakjára (Umberto D).

Forma: Kézikamerás a képi világ, félig-meddig dokumentumfilmre hajazó, amihez jól passzolt, hogy a színészek helyi amatőrök voltak. De ennél sokkal több, bár nem sikerült megfejtenem; nem látványosan, de a kamera rengeteget mozog és sok a tudatosan beállított, kissé szokatlan kompozíció - leginkább Ghatakra emlékeztetett, és ettől sokkal komolyabbnak, mélyebb. A zene természetesen nyers és hangos, dallamtalan punk.

Élmény: A Bosszúállóknál panaszkodtam már egy sort, hogy az mennyire hamis (ami nem baj, hiszen az a célja), ezért egy ilyen film azonnal gyomron is vág az őszinteségével. Ha nem is annyira nyomasztó, mint Az elhagyottak, méltó utódja.

Érdekességek:

- Medellin Kolumbia második legnagyobb városa, hírhedtsége onnan jött, hogy a drogvezér-legenda Escobar itt alapította meg szervezetét az 1980-as években, ennek volt köszönhető, hogy ez a város lett a drog fővárosa és hogy ennyire elharapózott a bűnözés. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Escobar 1993-as halálával drámaian visszaesett a bűnözés.
- A film autentikusságát jelzi, hogy a helyi szereplők közül többen meghaltak a bemutató előtt.