Cselekmény: Az anekdota szerint 1889-ban Torinóban Nietzsche egy lovát ostorozó kocsishoz rohant és az állatot védve zokogva a ló nyakába borult, majd megőrült. Az özvegy kocsis (Derzsi János) ezután hazahajt az egyre szelesebb időben; lánya (Bók Erika) segít átöltözni neki, megeszik vacsorára a fejenkénti egy főtt krumplit, majd lefeküdnek aludni. Először csak arra lesznek figyelmesek, hogy a szú már nem rágja a fát; másnap reggel a ló nem hajlandó elindulni, így jobb híján otthoni munkákat végeznek. Később beállít a szomszéd egy kis pálinkáért, aki szerint tönkrement a világ...

Téma: A fent vázoltaknál sokkal több nem történik: a kocsisék rutinosan élik mindennapjaikat, miközben a világ körülöttük egyre kietlenebb - ez ugyanis a világvége, a bibliai teremtéstörténet  játszódik le visszafelé (nem én vagyok ilyen okos, magamtól nem jöttem volna rá :D). A két hosszabb monológ alapján arra tippelek, hogy a világ elkorcsosult, így megérett a pusztulásra. Ezt támasztja alá a Nietzsche jelenléte is, aki ugye hangos kritikusa volt kora erkölcseinek. Hogy pontosan mi a rossz és mi ér véget, nem köti az orrunkra a film, így a néző viszonylag tág teret kap az értelmezésben (pl. simán ráhúzható lenne a Csillagok közöttben is felmerült poros ökokatasztrófa).

Tartalom: Nietzsche persze csak közvetetten van jelen, ahogy egy narrátor elmeséli a film kezdetekor az anekdotát. A Biblia szerint Isten a hatodik napon teremtette az embert, mi pedig azzal a felütéssel indítunk, hogy a kocsis már elvesztette emberségét, amit csak erősít, hogy lányával teljesen gépiesen élnek, nem beszélnek, csak teszik a dolgukat. E gépies létet az sem törheti meg, hogy a világ lassan megszűnik körülöttük. Két mankó van a filmben: az első a szomszéd érkezése, aki hosszasan értekezik arról, hogy már nincs semmi, ami ellenállhatna az emberi rossznak; a másik egy könyv, amely szerint a megszentségtelenített helyeket meg kell tisztítani az újbóli használatbavételhez.

Forma: Kevés a szöveg és az esemény, ezért elsősorban a képekről lehet beszélni. Az események a mindennapi tevékenységet ismétlik újra meg újra, a krumplival együtt különösen hasonlóvá válik ezzel a Jeanne Dielmanra. Mindezt többnyire szavak nélkül teszik, ha nagy ritkán mégis megszólalnak, akkor is csak gyakorlatiasan, szűkszavúan teszik. Nem vagyok benne biztos, hogy a zenei motívumok kellenek-e bele, elvégre az állandóan zugó szél mellett a szótlanság uralkodik, lehet jobb lett volna "csupaszon". A képi világ tipikusan tarros, hosszú jelenetek ritka vágásokkal, sok a mozdulatlanság, gyakran még a kamera is helyben marad és elfelejti követni az eseményeket, mint a Werckmeister harmóniákban. Minden egy kicsit szépiásan fekete-fehér, ami a régi fényképek hangulatát idézi meg, különösen ha ehhez mozdulatlanság is társul, erre pedig rá tud tenni egy lapáttal az árnyékolás, így kifejezetten olyan tud lenni gyakran, mintha egy fotókiállításon lennénk. Hatásos a kietlen táj, amelyben a házat dombok veszik körül, így olyan, mintha már nem is létezne valóban a külvilág, az egyetlen szál fa a dombtetőn pedig kihangsúlyozza az ürességet. A színészekkel viszont kifejezetten elégedetlen voltam, pontosabban azzal, ahogy jól hallhatóan utószinkronizálták őket hangosan, de erőtlen hanggal.

Élmény: Ez volt az egyik első filmem, amikor az évtized elején először próbálkoztam meg komolyabb filmekkel, így nem ért meglepetés, de jól látszódik, mennyivel tudatosabb szemmel néztem már ezúttal. Nekem kicsit kevés volt a film vagy inkább minimalista Tarr stílusában, ha úgy tetszik. Amit ígért, azt közel tökéletesen hozta, de keveset ígért.

Érdekességek:

• Korábban láttuk: Bók Erika (Sátántangó), Derzsi János (Sátántangó, Werckmeister harmóniák)
  
• Tarr a bemutató előtt kritizálta a magyar kormányt szabadságellenességéért, ezért a forgalmazó itthon inkább elhalasztotta a bemutatót.
• Elmondása szerint ez volt az utolsó filmje az akkor még csak ötvenes rendezőnek, de azóta valóban nem jött ki újabb alkotással.