Cselekmény: Az ötgyerekes Lucy (Beulah Bindi) és Bark (Victor Moore) tisztességben megöregedtek, gyerekeik önálló életet élő középkorúak, azonban a nyugdíjaztatás után nem marad pénzük a ház fenntartására és kénytelek eladni. Ideiglenesen Lucy az egyik fiukhoz, George-hoz (Thomas Mitchell) költözik, míg Bark egyik lányukhoz, Nellie-hez (Minna Gombell). Természetesen az együttélés katasztrófa, Lucy önkéntelenül is rendre kellemetlen helyzetbe hozza fiát, miközben egymás hiányát is nehezen viselik...

Téma: Az öregedést és a vele járó érzelmi problémákat próbálja valamennyire felfesteni a történet: főhőseink rászorulókká válnak, de gyerekeiknek már terhet jelentenek, nem illenek bele a világukba, valamint szembe kell nézniük a magánnyal, mellőzöttséggel, halállal.

Tartalom: Ez már nyilvánvalóvá válik az első jelenetben, amikor családos gyerekeiknek bejelntik, hogy elvesztették a szülői házat és kénytelenek segítséget kérni tőlük. A gyerekeknek azonban nem fér bele a kialakított életvitelükbe vagy házukba két öreg, így kénytelenk "felosztani" őket, elszakítva ezzel őket egymástól. Felesleges belemenni a részletekbe, az együttélés természetesen nem működik és idővel megromlik a viszony; öregjeink felismerik, hogy vége az életüknek, de legalább egyszer még újraélhetik legboldogabb pillanataikat. Ez így depisen hangzik és az is, de a hangulat ennek ellenére vígjátékszerű és szívetmelengető, a poénokat épp az szállítja, hogy az öregek ügyetlenül, idejétmúltan vagy legalábbis oda nem illően viselkednek. Némiképp fordulatot jelent az utolsó harmad, ahol utoljára megkapják azt a figyelmet, ami ideális esetben járna.

Forma: A sztoriközpontúság miatt szappanoperásan egyszerű a képi világ, a hangsúly a színészeken és a ki nem mondott dolgokon van. Az első pillanattól tudjuk, mik játszódnak le a karakterekben, de legtöbbször nem mondják ki nyíltan, bár nem is feltétlenül a színészi játékkal fejezik ki, hanem egyszerűen megmutatnak valamit és a nézőre bízzák a következtetést (pl. amikor Lucy megpillantja az idősotthonból érkező borítékot vagy amikor Bark bemegy egy szabóhoz öltönyt nézni, valójában tudjuk, hogy állást keres). De azért jellemzően a "pofák vágása" érzékelteti az érzelmeket, nem annyira visszafogott a színészi játék, kivéve amikor a drámai érzelmek kerülnek sorra, mert akkor szándékos az erőltetett pókerarc, hogy leplezzék a szenvedést. legtöbbször ez sajnos nem jön át.

Élmény: A világ egyik legszomorúbb filmjének tartják jogosan, de úgy érzem, a lényege már benne volt az első pár percben és feleslegesen nyújtották másfél órásra. De ahogy a Bakaruhában, itt is ügyesen kerülték el túltolt érzelmeket, humorral és kedvességgel enyhítették az amúgy végtelenül szomorú helyzetet.

Érdekességek:

• Korábban láttuk: Victor Moore (Egymásnak születtünk), Beulah Bondi (Az élet csodaszép), Thomas Mitchell (Hatosfogat, Csak az angyaloknak van szárnyuk, Elfújta a szél, Az élet csodaszép, Délidőben), Maurice Moscovich (A diktátor), Minna Gombell (Életünk legszebb évei), Porter Hall (Pénteki barátnő, Sullivan utazásai, Gyilkos vagyok), Louis Jean Heydt (Elfújta a szél, Hová lettél drága völgyünk, Csillag születik), Dell Henderson (The Unchanging Sea, A lonedale-i távírászlány, For His Son, The Mothering Heart, Türelmetlenség, Igazi áldás, Kár volt hazudni), Paul Stanton (Kár volt hazudni)
  
• Barbara Read (Rhoda) 1963-ban, 45 évesen öngyilkos lett betegsége miatt
• Elisabeth Risdon (Cora) férje a rendező George Loane Tucker volt.
• Ez volt McCarey kedvenc filmje, apja halála után készítette terápiaként, ezért nem volt hajlandó sem sztárokat leszerződtetni, sem happy endet adni a filmnek, és a szokottnál alacsonyabb fizetésért dolgozott. Bár a kritikusok szerették és még a Tokiói történetet is ez ihlette, a kasszáknál megbukott és a rendezőt kirúgták. Elégtételt jelentett azonban, hogy a következő évben azonban Oscart nyert a Kár volt hazudnival.