Cselekmény: Meghallgatásra várnak színésznőket személyes történetekkel egy dokumentumfilmhez. Az első színésznő elmeséli, ahogy elveszette első, rendelleneségekkel született gyermekét, és erre ráment kapcsolata is. Majd ugyanezt elmeséli a következő színésznő is - tehát itt már nem személyes történeteket látunk, hanem a szerep előadását. A következő karakter egy szélsőségesen szabadon élő anya, egy másik karakter részt vesz egy kandomble szertartáson, hogy egészséges gyereke szülessen, megint egy másik arról beszél, mennyire meghatja a Némó nyomában c. film...

Téma: Leírást nem találtam a filmről, a magamfajtáknak viszont túl nehéz dekódolni :D A színésznők ugyan a szülői kapcsolatokról monologizálnak, de az, ahogy elő van adva sokkal inkább az Ének az esőben metafizikai üzenetét hordozza magában, ahol a valóság és a képzelet sokszorosan összefonódik. Ez tök izgalmas, csak amit nem értek, hogy hova akart ezzel kilyukadni Coutinho.

Tartalom: Az egyetlen gaz támpontunk a "cselekménnyel" kapcsolatban az első kép, amelyen a meghallgatásra való felhívást láthatjuk, hogy színésznők meséljenek el személyes történeteket. Azonban amikor a második színésznő is ugyanazt a történetet meséli el, rájövünk, hogy már szerepet látunk, főleg miután a karakter megformálásáról is szó esik. Annyiban trükkös a rendező, hogy rákérdez a színészek személyes élményeire is, szóval innentől kezdve nem lehetünk benne bztosak, hogy mi valódi, ugyanakkor egyikük meg is jegyzi, hogy a kitalált karakter is életre kel a színjátszás során. Ezt a szerepet tölti be a vallás és az álom is vagy éppen az, amikor a színészi sírás technikájáról eszélnek, hogy sose tudjuk valódi könnyeket látunk-e. És ezek után elgondolkodhatunk: igazak a történetek? Ha nem igazak, változtatnak valamin? És az élet igaz? Na és a halál? Ha az álom megnyugtat, nem épp annyira valóságos, mint a valóság? ...stb.

Forma: Filmként kb. értelmezhetetlen, hiszen végig a kérdezővel szembenülő színésznőket láthatjuk statikus háttérrel. egyetlen formai elem így a színjáték, ami annyiban látványos, hogy láthatjuk, hogyan interpretálják egymástól eltérően ugyanazt a karaktert a színészek. Zene nincs, de a végén egy kikacsintós megoldással elcsúsztatják szándékosan a szinkront (helló megint Ének az esőben).

Élmény: Az Ének az esőben mellett az Iraqi Brothers jutott eszembe, mint frissebb filmélmény, mert ott három percben érték el azt, hogy egyetlen ötlettel gondolkodásra késztessék a nézőket. Itt viszont közel két óra volt és nem hiszem, hogy erre szükség lett volna. Persze lehet, hogy átsikottam egy csomó fontos dolog felett, ami miatt mégis indokolt volt a hossz. mindenesetre nem unatkoztam közben és vicces volt a negyedik fal döntögetése.

Érdekességek:

• Korábban láttuk: Fernanda Torres (Négy nap szeptemberben)