Cselekmény: Az amerikai bevándorlók, Nike (Danai Gurira) és Ayo (Isaach de Bankole) friss házasok, szép hagyományos nigériai esküvőjük van hagyományos nászéjszakával, majd az amúgy diplomás Nike hagyományos háziasszonnyá vedlik, míg Ayo szakácsként gürizik. Ez annyira nincs ínyére Nikének, aki szintén szeretne dolgozni, de nagyobb baj, hogy anyósa folyton unokával nyaggatja, és a gyerek az ugye fontosabb, mint a kapcsolat. Ayot nem érdekli annyira a téma, Nike azonban inkább orvoshoz megy másfél év terméketlenség után...

Téma: Talán többnek tűnik elsőre, mint ami ténylegesen a felszín alatt van; szembeállítódik a hagyományos afrikai, közösségi szellem a modernebb, individualista amerikaival, az ütközőpont pedig a már előre George-nak elnevezett gyerek.

Tartalom: A hagyományos esküvővel nyitunk, de egyben itt tudjuk meg azt is, hogy New Yorkban vagyunk, nem Afrikában (amit amúgy én teljesen elfelejtettem, annyira nem volt jelen a filmben). Az elvárás a házasoktól, hogy szüljenek a családnak gyereket, a szerelem kevésbé szempont. Ayonak mondják a nagy okosságokat, hogy nem baj, ha félredug, csak menjen mindig haza, később pedig második feleséget javasolnak neki a gyerekprobléma megoldására. Ayo azonban szerelmes, az se baj, ha nincs gyerek, a lényeg a kapcsolat. Nikere azonban erősebben telepszik a családi nyomás, de a hagyományos praktikák nem segítenek, a modern amerikai módik pedig szóba se jöhetnek (örökbefogadás, orvos). Nem lövöm le a poént, de nincs kibogozhatatlan probléma, az ősöknek van mindenre megoldásuk. A gond, hogy főhőseink bár kicsit fél lábbal még Nigériában érzik magukat, "megfertőzte" őket is már az individualizmus és képtelenek teljesen alárendelni magukat a közösségi gondolkodásmódnak. A történet vége úgy ér véget, ahogy kezdődik, Ayo rejtélyes arccal sétál a kamera felé, ami tulajdonképpen egy mozgóképes változata A négyszáz csapás záróképének - én azt szűrtem le belőle, hogy Ayo képes túlnőni az individualista hozzáállásán, így mégiscsak visszajutunk valamennyire a hagyományosabb, körkörös szerkezetű afrikai narratívához (ld. Yeelen).

Forma: Igazi erőssége a forma; ami először feltűnik, a színek szeretete, a hagyományos nigériai ruhák ugyanis üde színfoltok az amúgy sötétebb, egyhangú városi környezetben. Ezt rendre megspékelik még a kiemelt megvilágítással, a háttér ugyanis gyakran a sötétbe és homályba is vész (ennek egy baromi hatásos jelenete, amikor két mellékszereplő veszekszik és a másik közbeszólva kilép az elsötétített háttérből. Szinte már közhelyes, hogy az elhomályosított háttérhez lassítás dukál, ami persze arra is jó, hogy legyen időnk elmerülni a karakterek gondolataiban. A színekért nemcsak a ruhák felelnek, de épp olyan kékes megvilágítást kap a fekete bőr, mint a Holdfényben, ami szexjeleneteknél pl. elég hatásos. A leggyakrabban használt eszköz azonban a Niu pihez hasonló, szűkreszabott szélesvászon, ami gyakorlatilag kizárja a külvilágot (ezért nem tudtam, hogy Amerikában vagyunk), felerősíti a társadalmi nyomás klausztrofób érzését, és csak félig-meddig engedteti látni a karaktereket, sosem teljes egészükben. A zene változatos, inkább aláfestő jellegű, egyedül egy veszekedésnél volt kreatívabban használva, ahol elnyomta részben a kiabálást, hogy tompítsa a drámát. A színészek rendben voltak, ár Ayo karaktere kaphatott volna nagyobb teret.

Élmény: A külseje gyönyörű, agyon is díjazták, ugyanakkor egyet kell értenem azokkal a kritikákkal is, akik ezt kissé öncélúnak látták, mert gyakran nem járul hozzá a téma kifejezéséhez. És ugye ahogy az elején említettem, a téma is elég semmilyen volt. Egy családi dráma, ami biztos nem egyedi eset, de kevésnek éreztem ahhoz, hogy általános érvényű legyen. Ez már kicsit filozófiai kérdés, de mintha több lenne az ilyen konkrétabb dráma és mintha nem akarnának önmagukon túlmutatni a történetek, akkor meg kissé feleslegesnek érzem őket.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Isaach de Bankole (Casino Royale, Szkafander és pillangó)
  • Danai Gurira (Bosszúállók)