Cselekmény: Brazíliában a 18 alattiakat nem büntethetik, és mivel többmillió utcagyerek van, a bűnözők gyakran őket használják fel tetteik elkövetésére. Egy gyilkossági ügy kapcsán begyűjtik a rendőrök a környék utcagyerekeit, köztük a tízéves Pixotet, mert bár nem büntethetőek, de javítóintézetbe be lehet őket zárni. Az még a kisebbik rossz, hogy egymás között is erőszakosak; a nagyobb gond, hogy a rendőrök és nevelők is kedvükre kínozzák, gyilkolják a gyerekeket, ám a média hatására egy-két haláleset nyomán kezd szorulni a hurok az intézet körül...

Téma: Nem túl "mély" történet, realista módra bemutat egy mai napig változatlanul súlyos problémát, a gyereknyomorét, gyerekbűnözését. Bár nem utal erre kifejezetten semmi, nehéz nem az ország jelképeként, jövőjeként tekinteni rájuk, szóval szerintem fennáll egy ilyen párhuzam is.

Tartalom: Három részre bontható a történet, az első a javítóintézetben játszódik, márpedig rutinos filmnézőként tudjuk, hogy a zárt helyek a társadalom jelképei, ugye? Nos, itt is láthatjuk, hogy egy-két kivételtől eltekintve a fiúk jól meglennének egymással, ám a körülmények - és különösen a felnőttek - túl brutálisak, hogy bármi haszna legyen a helynek. Nem javulnak a gyerekek, cserébe kilátástalanabbak és erőszakosabbak lesznek. Innentől kicsi spoiler jön: a második részre négyen megszöknek és drogfutárnak, majd rablónak állnak, a harmadikban pedig rabló-striciknek. A négy szökevényből két karakter igazán fontos: Lilica, a transz srác, aki többé-kevésbé szerető családot farag a csapatból, a másik pedig természetesen Pixote maga, aki inkább passzív szemlélője a körülötte és vele történő erőszaknak. Ő a legkisebb, még a neve is "kisgyermeket" jelent. A környezete látszólag érzéketlenné formálta, de többször tanúi lehetünk, hogy mégiscsak egy gyerek. A harmadik szakasz fő karakterévé lép elő Sueli, a prostituált (Marilia Pera), aki a fiúkhoz hasonlóan szintén kegyetlenné vált. Közös jelenete Pixoteval a történet legtragikusabb pontja, mert egy hajszálon múlik, hogy nem pozitív vége lesz neki - de nem tudnak szabadulni a szocializációjuktól (bocs, de ezt nem fejtem ki, nézzétek meg :)

Forma: Dokumentarista stílussal indul, ez pár perc után realista játékfilmmé szelídül, majd lassan elhagyhatjuk a realista jelzőt is és a játékfilmes rész válik uralkodóvá az enyhe túldramatizáltság miatt. Szerencsére ennél több is van benne, alkalmanként sikerül líraibb beállításokat összehozni (pl. magánzárka, tengerpart), de említhetném a már expresszívebb, beszívott álomjelenetet is. Mindenesetre nem volt egységes, és nem tudom, hogy ez összességében jót tett-e neki, szerintem inkább enyhítette a hatást, hiszen a realistább részek után a dramatizált, játékfilmesebb stílusú tragédiák már nem voltak annyira megrázóak. A zene környezeti (bár, rádió, koncert), a színészeket valódi utcagyerekekből szedték össze, és ők hitelesebbek is voltak többnyire, mint a felnőttek.

Élmény: A maga nemében jó film. És ez különösen akkor szembetűnő, amikor felidézem a Kafarnaumot (2018), amin önmagában is látszott, hogy nyomorpornó, míg itt a nyomorultabb helyzet ellenére sem éreztem ezt. Még érdekesebb összevetni a nyilvánvaló utódjával, az Isten városával (2002), ami visszagondolva ehhez képest kifejezetten finom volt. Pedig sokkal szabadosabb lett a világunk, ebben az időszakban mégis durvább dolgok kerülhettek vászonra; ma már elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyen mainstream film készüljön. Nem mondom, hogy páratlan esztétikai vagy intellektuális élményt nyújt, de érzelmileg tud működni.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Marilia Pera (Központi pályaudvar)
  • Jardel Filho (A föld transzban)
• Hogy mennyire reális a film, jól mutatja, hogy da Silva (Pixote) 1987-ben, 19 évesen halt meg, miután állítólag ellenállt a rendőrségi intézkedésnek és lelőtték. A földön fekve. Hétszer.