Cselekmény, téma, tartalom: A dokumentumfilm Havanna egy napját mutatja be reggeltől estig egy tucat ember napján keresztül, ezek közül leginkább a tízéves, enyhén fogyatékos Francisquito és családja van kiemelve, akik felkelnek, iskolába és dolgozni mennek, elvégzik a házimunkát, időt töltenek együtt, majd lefekszenek aludni. Az ördög persze a részletekben van, a cselekmény kettős hangulatú: egyrészt van neki egy meleg, humanista vonulata, hiszen mindenki jófej és együtt küzdenek a nehézségekkel szeretetben, dolgoznak és élnek a hobbijuknak. Másfelől viszont látni kell, hogy vannak nehézségek, mindenki szinte nyomorog, egymásra vannak utalva. Ezt az olvasatot erősíti a lezárás is, amiben a főbb szereplőket bemutatják egy-két mondatban, hogy mivel küzdenek, mit szeretnének elérni (általában valami olyat, amiért nem kellene egy fejlett országban küzdeni). És alig leplezetten ezt a diktatúra számlájára írják, többször feltűnik ugyanis a "forradalom" felirat vagy a kedves vezetők arcképe. Főhőseink cselekményszálai egyébként helyenként keresztezik egymást, de javarészt nincs különösebb összefüggés vagy rendezőelv azt leszámítva, hogy a film igyekszik tematikusan csoportosítani a történteket (ébredés - munka - evés - szórakozás... stb.).

Forma: Csak az első percek után esett le, hogy az 1920-1930-as években népszerű műfaj, a városszimfóniák mintájára készült a film, a cím pedig magyarul "Havannai szvit" lenne. A szvit egy különböző zenedarabokból összeálló, összefüggő, váltakozó ütemű sorozat. A zene és a mozgókép szerintem közeli rokonok, de sajnos az előbbi terén a műveltségem eléggé hiányos, így nem tudom megítélni, mennyire volt sikeres az összeházasítás. Kezdjük is akkor hanggal, hiszen van, vagyis nincs: gyakorlatilag némafilmet nézünk, nincs párbeszéd vagy ha van is emberi hang, az lényegtelen, hogy mit mond. Annál lényegesebb hangulatfokozó elem a zene, ami sokféle, de persze többnyire latin dallamok. A képek melegek és félsötétek, helyenként intimek, de alapvetően a melegség jellemző rájuk. De. Ahogy az előző bekezdésben is említettem, kettős játékot játszanak, mert bár lehetne egy szívet melengető film is, valójában az egész környék lepusztult, a lakások belül putrik. Van néhány jobb beállítás beszédesebb képekkel, de nem ez a jellemző. A karakterek látszólag az egyszerűség letisztultságával, hitelesen teszik dolgukat, ami akár még idealizált is lehetne, de sosem mosolyognak, kivéve a gyermek Francisquitot és az apját, de rajta is látjuk, hogy csak a gyerek kedvéért tart ki.

Élmény: Az elején azt reméltem, hogy egy erőteljes városfilm lesz, mint amilyen az Ember a felvevőgéppel (1929) volt, de végül karakterközpontú lett kevésbé izgalmas, ám érzelmesebb mondanivalóval. Van, akit biztosan jobban meg tud érinteni főleg, ha olyan hangulatban van, önkéntelenül is eszembe jutott közben a Kosaras álmok (1994), ami nem érdekesebb, mégis le tudott venni annak idején a lábamról. De ez ezúttal elmaradt. Ötletnek jó, de túl hosszú.