Tartalom

Hú.

A dokumentumfilmféleségben egy szovjet nagyvárosi hétköznapot láthatunk. Emberek ébrednek álmukból, megkezdik napjuk, beindul a nyüzsgés. Dolgoznak, majd munka után lazítanak sporttal, tánccal, fürdőzéssel. Közben szeretnek, utálnak, születnek, meghalnak. Mindezt rögzíti a kamerás.

Vertov Kinok-mozgalma a kommunista ideológiából kiindulva elvetette a hagyományos cselekményközpontú filmet és kizárólag a valóságot akarta megmutatni. Ez persze nem egy okos dolog, hiszen az igaz nem feltétlenül való (lásd még: Ének az esőben). Ráadásul a jelenetek sorbarendezési elve miatt egyértelműen több egy dokumentumfilmnél, szinte már történet. Vertov az emberek napi rutinjait rendre párhuzamba állította a gépekével, együtt pihennek, együtt dolgoznak, együtt "működnek". Elvileg eme összhang a gép és ember között lenne Vertov modern kommunista ideálja. Végül még megemlíteném azt a furcsaságát a filmnek, hogy rendszeresen mutatja a kamerást, a film vágását és a közönségét is. Viszont ezzel nem idézőjelbe teszi a képeit, mint az Apokalipszis most, hanem épp ellenkezőleg: magát is a filmbe helyezi, közösséget vállalva a valósággal.

Megvalósítás

A Patyomkin páncélos joggal jut eszünkbe, rengeteg gyors vágással dolgozik a rendező, ám ezeket arra is használja, hogy a film tempóját meghatározza. Ha Thomas Mann a regényeit zeneművekként tartotta számon, akkor ez a film is egy szimfonikus költemény a maga gyorsulásaival és lassulásaival. És ezek még csak a vágások voltak; a fény-árny játékon kívül szinte minden filmes technikát felvonultat, jóval megelőzve korát: lassít, gyorsít, montíroz, egymásra vetít, stop motion, még meg is állítja a menetet esetenként. Annyira modern, hogy forgathatták volna ma is.

És ez nem csak a technikai részére vonatkozik: kendőzetlenül mutat meg olyan dolgokat, ami ma is elképzelhetetlen lenne egy mainstream alkotásban: vélhetően haldokló fejsérültet, és vele ellenpontban vajúdó nőt, aki szemünk láttára, puncival felénk szül meg egy gyereket. Meg van csöcs is, és még mindig csak 1929-ben járunk. Nagy gondban voltam ugyanakkor a zenével. A film maga elvileg néma, de előadás közben élő zenekar játszott. Azóta számos zeneszerzőt ihletett meg, és több filmzene közül is választhatunk. Nekem a kelleténél modernebb jutott, furán hangzott a huszas évek Szovjetuniójának képeit nézve - viszont nagyon jól passzolt hozzá, csak némileg anakronisztikusnak hatott.

Élmény

Miközben a Schindler listáját néztem, azon tűnődtem, mennyire lennék elalélva a technikai részleteitől, ha a huszas-harmincas években forgatják. Most ugyanezen tűnődtem, persze azzal a különbséggel, hogy akkor is ámulattal néztem volna-e, ha mondjuk napjainkban készül? Talán nem, de az biztos, hogy mindenképpen magába szippant. A Soá és a Best Kept Secret utáni harmadik dokumentumfilmemként mindenképpen erősebbnek tartom náluk, mert tartalmilag is többet mutat, de ami fontosabb, képileg is.

A film megtekinthető itt: