Cselekmény: James (William Shimell) Olaszországban tart bemutatót új, díjnyertes könyvéről, a Hiteles másolatról, amelyben azt taglalja, hogy minden másolat önmagában eredeti és minden eredetinek tekintett mű is csak másolat (ha jól értettem). Ott van az előadáson a névnélküli nő (Juliette Binoche) is kisfiával. Utóbbit egyáltalán nem érdekli a dolog, anyját pedig mintha inkább a férfi, mintsem a könyve izgatná. Elhívja magához, autókázni mennek, közben filozofálgatnak a művészetről és életről, de látszólag nincsenek egy állásponton. Egy múzeumban kötnek ki, ahol a könyvet igazolandó van egy sokáig eredetinek hitt, valójában másolt kép; a nő szerint ez tökéletes illusztráció lett volna, de a férfi nincs különösebben lenyűgözve, hiszen rengeteg hasonló példát talált már...

Téma: Annyit még muszáj spoilerezni ahhoz, hogy érdemben beszélhessünk a filmről, hogy kb. a cselekmény felénél egy vendéglős azt hiszi, James a nő férje, és innentől kezdve valóban azzá is válnak, egy 15. házassági évfordulójukat épp megélő házaspárrá. Ez minden kritikusnak fejtörést okozott és próbálták beleerőltetni az addig felvezetett eredetiség-másolat koncepcióba vagy azt kitalálni, hogy esetleg az addigi ismerkedés volt a színjáték és nem a feleség-férj szerep. Legészszerűbb valóban az előbbi lehetőség, hiszen ha már a cselekmény fele elment az eredetiség taglalásával, akkor adott, hogy a fejleményeket is ezen keresztül nézzük. De nekem ez nem áll össze, továbbra is két, teljesen különálló résznek látom. És bár nem törvényszerű, ne felejtsük, hogy Kiarosztami eddig mindig a valóság és a fikció egymásra építésével ért el hiperrealizmust, ennek pedig ezúttal gyanúsan nyoma sem volt.

Tartalom: A történetet tehát két elég egyértelmű részre lehet osztani: az első fele James könyve nyomán az eredetiséget vonja kétségbe és a másolatot értékeli fel, de szóba kerülnek egyéb élet- és művészetfilozófiai kérdések is. Ehhez kapunk két erősebb példát, az egyik az útmenti ciprusfák, amelyek mind eredetiek, mégsincsenek kiállítóteremben, a másik a múzeumbéli másolt festmény, amit sokáig eredetinek hittek, de értéke később is megmaradt. Eddig lehetne egy tipikusan metanarratívával dolgozó Kiarosztami-film a valóság és a művészet viszonyáról, de jön a nagy fordulat, egy vendéglős házaspárnak hiszi főszereplőinket; a nő belemegy a hazugságba, azonban innentől kezdve a férfi is férjként kezd viselkedni (mármint komolyan, nem csupán játékból). És ekkor mosolyodtam el először, ez már valóban kiarosztamis volt, ahogy a férfi megszólal franciául, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, holott addig csak angolul tudott. Viszont a filozofálgatásoknak immár nyoma sincs, csak a párkapcsolati kérdéseknek, ez pedig unalmas. Jelképesen láthatjuk a kapcsolatok fejlődését a friss házasoktól az idős és a nagyon idős házaspárokig, de őszintén szólva nem látom az értelmét, hiszen ez a kapcsolatok egyformaságára utalna, miközben a cselekmény logikája szerint minden kapcsolatnak egyedinek kellene lennie. Még van egy vadabb elképzelésem, de ezt szinte semmi nem támasztja alá, inkább csak spekulálok: mi van, ha itt nem fiktív karaktereket látunk, hanem a színészeket? Ez egy kiarosztamis húzás lenne, de nem utal erre semmi.

Forma: A legtöbb kritika a tükröződésekkel van elfoglalva, beismerem, ezek most nekem fel sem tűntek. A keretek már igen, amelyek művekként kezelik a képkockákat. Ezek főleg akkor látványosak nagyon, amikor a kamerába teljesen szembe beszélnek szereplőink (a nő kirúzsozása valamiért Az országútont (1954) juttatta eszembe, innentől kezdtem gyanítani, hogy esetleg színészeket láthatunk - volt benne ilyen jelenet vagy rosszul emlékszem?). A képeket szépen megkomponálták, de egyébként nem kifejezetten látványos, a lényeg a színjátékon van, és a nő játékától mindenki el van ájulva, engem nem hatott meg különösebben, de mentségemre, ehhez nincs szemem. Annál érdekesebb volt a férfi alakítása, akinek ez volt első filmszerepe; Kiarosztami ugyanis nemrég rendezett egy operát, annak volt énekesként a főszereplője, és átmentette filmbe is - és nem vallott kudarcot. A zenére nem emlékszem, nem tűnt fel. Érdekesség, hogy ez volt a (majdnem) első külföldi, profikkal készített filmje rendezőnknek, de ez bevallása szerint könnyebbséggel járt neki, mert mindenki tudta, mi a dolga.

Élmény: Mivel nem jöttem rá, minek van benne az a nagy törés a felénél, nem tudtam igazán élvezni. A film második fele már inkább elcsépelt volt, miközben vizuálisan sem tudott lázba hozni. Félreértés ne essék, nem rossz, csak ennél voltak sokkal erősebb élményeim Kiarosztamitól, így pedig csalódtam.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Juliette Binoche (Három szín: Kék, Fehér, Piros, Rejtély)
  • William Shimell (Szerelem)
• Jean-Claude Carrière egyébként nem csak egy mezei színész volt, több Bunuel-filmet ő írt.