Cselekmény: 1968-ban Canoaban a helyiek meglincseltek négy hegymászó fiatalt, akiket kommunista aktivistáknak véltek. Visszaugorva az időben, a rendezőnek elmondja a helyi paraszt, hogy a szomszéd nagyvárosból elüldözött pap (Enrique Lucero), mióta hozzájuk került, szintén megosztó személyiség: van aki az érdemeit látja benne, van aki zsarnoknak tekinti, aki markában tartja a hatalmat. Eközben egy szomszéd városban Julian megpróbálja fiatal kollégáit rábírni, hogy utazzanak Canoába kirándulni a hétvégére...

Téma: Általánosabb érvénnyel is megállja a helyét, miszerint a vezetők hogyan bújtják fel a szép és jó nevében az embereket saját céljaik érdekében, de érdemes lehet ismerni a korabeli mexikói helyzetet is. Korábbi mexikói filmjeinkből tudjuk, hogy a forradalom és polgárháború után az 1920-as évektől egy pártnak sikerült egészen 2000-ig kezében tartani a hatalmat köszönhetően az 1970-es évekig tartó gazdasági fejlődésnek. Latin-amerikai országként azonban itt is jellemző volt az erőszakos elnyomás és a baloldali politikai nézetek. 1968-ra a diákok és a munkások egyre hangosabbak voltak az elnyomással szemben, amit a kormány a közelgő mexikói olimpiára való tekintettel gyorsan el akart folytani, ezért folyamatosan kommunista veszéllyel riogatott. Ennek következménye volt a canoai eset többek közt, illetve maga a kormány is vérbe folytott egy tüntetést két héttel később, ami a jelenkori mexikói történelem legsötétebb eseménye. Mindezek tükrében tehát a canoai eset keresztmetszetet nyújt a korabeli állapotokról is.

Tartalom: Műfaji filmek elegyeként úgy indul, mint Az elnök emberei, egy újságíró jegyzeteli le az eseményeket az öt hegymászóról, akiket kommunista aktivistáknak gondoltak a feldühödött helyiek és meglincselték őket. Ezután dokumentumfilm-jellegű bejátszások következnek az eseményről és a városról, ekkor jön képbe az egyik meginterjúvolt helyi földműves, aki ezentúl állandó narrátorunkká válik tárgyilagos megjegyzéseivel, de közben maga is részese az eseményeknek. Ő beszéli el a város hatalmi viszonyait, hogy a pap lassan mindenkit irányítása alá vont és kommunistaveszéllyel riogat, amit mellesleg megtesz a média is. Ezután váltunk játékfilmesebb narratívára, ahol a jókedélyű Julian és barátai épp a környékre szerveznek kirándulást. Mi már ismerjük a jövőt, ezért éles és nyugtalanító kontrasztban áll az ártatlan jókedvük a rájuk váró tragédiával. Újabb műfaji váltással thrillerszerűbe csapunk át, miután fiataljaink megérkeznek a városba mit sem sejtve arról, hogy a helyiek tenyere már nagyon viszket. Mi már ismerjük őket és látjuk ellenéréseiket, miközben a fiatalok ebből semmit nem vesznek észre, még akkor sem, amikor már gyűlik a tömeg lincslésre készen, hiszen azt gondolják, tolvajok ellen készülődnek az emberek. Ezután jön a horror, a viszonylag naturalisztikusan bemutatott, félórás  lincselés. Feloldozás nincs, hiszen a gyilkosokat ugyan megbüntetik, de ők valóban elhitték a veszélyt, az uszítókat viszont békén hagyják, akik a lakossággal együtt továbbra is folytatják álszent szokásaikat.

Forma: A műfaji elegyet viszonylag követi a képi világ is, a dokumentarista részek statikusak, kamerába beszélősek, a játékfilmes rész világos, a feszült városi tartózkodás esős, sötét, egyre gyorsabb vágású, a lincselés pedig kellően véresen üvöltős. A karakterek valamennyire külsejükben is hasonlítanak belső tulajdonságaikhoz, ez az ártatlan Juliannál idegesítő volt, a kétségbeesetten komcsizó városi nőnél viszont hiteles.

Élmény:  A legnyomasztóbb dolgok közé sorolom a lincseléseket, ezektől valamiért mindig félek, ezért felkavart a film, de azért annál már keményebb vagyok, hogy ennyitől nagy hatással legyen rám. A műfaji elegy miatt kicsit hasonlít a Sullivan utazásaira, de ott ez a hangulatot is vegyessé tette, itt inkább csak egyre sötétebbé vált. Szóval érdemes megnézni, de nem lesz kedvenc.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Enrique Lucero (A vad banda, Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Aguirre isten haragja)
- Ha eddig nem tettem volna egyértelművé, az eset valóban megtörtént.
- Valamilyen csoda folytán a film mozikba kerülhetett nyolc évvel az események után, még díjazták is nemzetközi fesztiválokon.

Cselekmény: ...avagy "3000 év learatása", vagy valami ilyesmi. Egy szegény parasztcsalád korán kel, hogy munkához lássanak: teheneket legeltetnek, ültetnek, aratnak. A földbirtokos, akinek többedmagukkal dolgoznak éhbérért, folyamatosan hajtja és semmirekellőnek nevezi őket. A föld korábbi, kisemmizett tulajdonosa mára a falu bolondjaként hirdet szocialista tanokat és szidja a földbirtokost...

Téma: Gondolom nem nehéz kitalálni, egy újabb aktivista-jellegű, aktuálpolitikai darabról van szó, amiből persze nem maradhat el a gyarmati múlt megemlítése sem, de figyelembe véve Etiópia történelmét, természetesen ennek kicsi a szerepe. A történet számon kéri a kizsákmányoló gazdagokat, de nem nyújt megnyugtató megoldást, és fontos szerepe van az életképeknek.

Tartalom: A cím talán a Punt fejedelmségre utal, ami Etiópia területén létezett kb. három évezrede. A sztori ugyanakkor viszonylag időtlen, csak az a biztos, hogy már az olaszok kiűzése után játszódik. A rendező elmondása szerint gyerekkora történetei elevenednek meg benne, tehát legkorábban az 1950-es években lehetünk, legkésőbb a jelenben, azaz az 1970-es években. Ez csak azért lényeges, mert épp ekkor zajlott egy polgárháború, amelyben alacsonyabb rangú katonatisztek szocialista államot kiáltottak ki a császársággal szemben. A történet központi szála nem túl hangsúlyos, inkább epizodikusnak tűnt elsőre. Adott a szegénységben élő földműves család; a földbirtokos, aki a verandáról folyamatosan szidja és ugráltatja munkásait; végül a falu bolondja, aki a szocialista ideológiát hirdeti: szerinte a kiút az oktatásban van. Spoiler: Számomra kicsit komikusnak tűnt az ő és a földbirtokos cívódása, ezért fura volt, amikor végül agyonverte, majd felakasztotta magát. A szocialista felhangot erősítik az álmok, mint a földbirtokosé, akit álmában agyonvernek munkásai vagy a gyereké, aki szüleit az eke elé befogva látja. Ezek mellett rengeteg a lazán kapcsolódó életkép, a mezőgazdasági munka, a gyerekek játékai, az idősebbek történetei az olaszok elleni háborúról.

Forma: Megvalósítása amatőr abban az értelemben, hogy kis költségvetésű, egyszerű kamerával rögzítették rövid idő alatt amatőr szereplőkkel. Aktivista jellegéből adódóan inkább dokumentarista, egyszerű beállításokkal dolgozó film, de van szerencsére némi esztétikai igénye is, mint pl. az álomjelenetek különlegesebb kamerabeállításai a hozzájuk tartozó diszharmonikus zenei hanghatásokkal, az állóképek használata a hangsúlyozáshoz vagy az elidőzés arcokon, monton munkafolyamatokon. Emellett persze mindig van némi etnós egzotikuma is a nyugati ember számára a távoli tájak filmjeinek, mint amilyen a pásztor számítógépesen pittyegő fütyülése vagy egy-egy népdal.

Élmény: Valahol félúton van Ghatak esztétikusabb filmjei és a direktebb, aktivista alkotások között. Megint az a fajta film, ahol vagy a rendező nem tudta eldönteni, pontosan mit akart, és ettől elég vegyes lesz a nézőnek. Komikus, vérkomoly, propaganda, életszerűen sokrétű, egyszerű és látványos. Ez nem tesz jót egy filmnek.

Előzmények: Amerika úttörői filmesei Edison és csapata volt, akik ugye részben más üzleti modellben gondolkodtak de ettől függetelnül ők is aktualitásokkal, egzotikumokkal kezdtek. Erre kiváló alkalmat nyújtott az 1900-as párizsi világkiállítás (Scene from the Elevator Ascending Eiffel Tower). Nem tudom, hogy az oda- vagy a visszaúton, mindenesetre James H. White-nak (1872-1944) sikerült lekapnia egy kisebb vihart az Atlanti-óceánon.

A film: A filmben a hullámzó óceánt láthatjuk. Nem óriásiak a hullámok, nem is tűnik nagynak a vihar, de ennek részben lehet az az oka, hogy a kamerát erősen rögzítették, így a hullámzást némileg kiegyenlítő hajó visszavehetett a valódi erejéből. Szóval megint abban van az esztétikai élmény, ahogy a kamera alatti felület hogyan mozog, a rögzítés és a vihar miatt pedig ezúttal nem egyenletesen haladunk, hanem kaotikusan és az egész horizonttal. Akkor válik izgalmasabbá, amikor egy vágás után csak az óceánt látjuk már és a hajó teljesen eltűnik a kameraképből. Újfent nem akarok ebből messzemenő következtetéseket levonni, nem hinném, hogy ez már az Az arani ember vagy Tarkovszkij és Malick transzcedneciája lenne, de látványos.

Előzmények: Amerika úttörői filmesei Edison és csapata volt, akik ugye részben más üzleti modellben gondolkodtak de ettől függetelnül ők is aktualitásokkal, egzotikumokkal kezdtek. Erre kiváló alkalmat nyújtott az 1900-as párizsi világkiállítás, ahol többek közt elindult világhódító útjára a mozgólépcső. James H. White (1872-1944), aki az 1897-es Annabelle Serpentine Dance-et is felvette, több kisfilmet forgatott a helyszínen

A film: Alapból nem lehetne túl sok izgalmasat mondani filmről, amely az Eiffel-torony liftjéből veszi a látképet. Ebből a figyelmes olvasó mindjárt kitalálhatja, hogy a kamera újfent mozgó felületen van, ami ezúttal (közel) függőleges irányban halad az eddigiekhez képest. De nem ettől érdekes - bár Párizs ekkori madártávlati látképe is megér egy mesét - , hanem a srégen felfelé haladó kamera, ahogy találkozik az Eiffel-torony geometriai alakzataival, így kezdetben nem is lehet megmondani, mit látunk. Nem akarok messzemenő formai-tartalmi következtetéseket levonni ebből, gondolom csak véletlen, de attól még látványos a korához képest.

Előzmények: Folytassuk, ahol 2018 májusában abbahagytuk: a korszak több sikeres feltalálója mellett Lumiere-ék is sikeresen bemutatták 1895-ben olcsó, könnyű kamerájukat, majd szétküldték embereiket a világban, hogy népszerűsítsék találmányukat. Egyik ilyen alkalmazottjuk Gabriel Veyre (1876-1936) volt, aki bár gyógyszerészként végzett, 25 évesen Dél-Amerikába utazott felvételeket forgatni Lumiere-éknek, amit Kanada, majd a Távol-Kelet követett. Aktualitásait 1900-ban mutatták be Párizsban. A mozgóképek mellett Lumiere-ék valódi büszkeségét, a színes fényképeket is promózta, alább egy "szelfije" látható.

A film: A cím magyarul "Namo falva", ami egy laoszi falu. Mivel aktualitás, egyszerűen kamerába bámuló falusiakat, főleg gyerekeket láthatunk, amint vidáman futnak a kamera után. A kamera ugyanis mozgásban van. Nagyjából ugyanaz mondható el róla, mint a Vonattal Jeruzsálemből esetében: nem a kamera mozog, hanem alatta a riksa, így képesek vagyunk azonosulni a kamera nézőpontjával és úgy érezhetjük magunkat, mintha ott lennénk. Nagy visszalépés Melies filmjeihez képest újra egy aktualitást látni, de etnográfiája miatt érdekes lehet.

Érdekességek:

• Veyre haláláig Marokkóban maradt, ez idő alatt rengeteg szép, színes képet készített, itt lehet szemezgetni.
• Ha minden igaz, Na Mo egy laoszi falu, egyben egy körzet neve is, ahol jelenleg is alig negyvenezren élnek, és annyira a senki földjén van, hogy még Google utcakép sincs hozzá..