Tartalom

1972, Washington. Betörőket csíp nyakon a rendőrség az akkor ellenzéki Demokrata Párt központjában, a Watergate-komplexumban. A Washington Post kezdő újságírója, Bob Woodward (Robert Redford) kapja a feladatot a bírósági tárgyalás tudósításáról, ami elsőre rutinfeladatnak látszik, ám meglepetésre a betörők mind a CIA-nek dolgoznak vagy dolgoztak egykor. Bár kevés a bizonyíték, a főszerkesztő (Jason Robards) bizalmat szavaz a sztorinak, amely úgy tűnik, magasabbra ér, mint várták, és Woodward mellett a tapasztaltabb Carl Bernsteint (Dustin Hoffman) állítja az ügyre. Bennfentes kapcsolataikat kihasználva aprólékos adatgyűjtésbe kezdenek és megpróbálnak minden érintettet szóra bírni, de mindenki fél konkrétumokat megjelölni. Mint kiderül, a betörők munkájáért kapott pénzt Nixon elnök választási kampánypénzéből származik...

A történet a Watergate-botrányt mutatja be az újságírók szemszögéből, ahogy a kezdeti megérzéstől eljutnak egészen az országos botrányig. Általánosítható témája igazából nincsen, az oknyomozó újságírás korántsem izgalmas, aprólékos munkáját láthatjuk. De nem tudok elmenni amellett, hogy mennyire lehetetlennek tűnik 2016-ból (és Magyarországról ) nézve, hogy ilyen könnyen és felelőtlenül nyilatkozzanak újságíróknak akár a legkisebb láncszemei egy hivatalnak, ettől pedig nagyon öregnek és romantikusnak érződik a film.

Megvalósítás

A karaktereket nem ismerjük meg, egyedüli tulajdonságuk hogy ők újságírók, megszállottak.Mint politikai thriller, a feszültséget egyedül néhány mellékkarakter arcán is jól látható belső lelki vívódás jelenti, hogy beszéljenek-e vagy sem, noha a még a filmben is elhangzik, hogy senki nem fenyegette meg őket. A feszes tempót is az okozza, hogy az újságírók folyton kapkodnak, hadarnak, sietnek valahová. Ma már valószínűleg ez kevés lenne és minimum a titkosszolgálat elől is bujkálniuk kéne (ahogy mondjuk Pakula, a rendező későbbi filmjében, a Pelikán-ügyiratban).

Egy újságírói munkát prózaian, realistán bemutató filmnek tulajdonképpen nincs sok esélye látványosnak lennie, és előre meg lehet mondani, milyen eszközökkel fognak élni: közelről mutatott írógép-kalapácsok, kusza összevisszaságban szanaszét heverő jegyzetek, ami csak fokozza a tengernyi adat érzetét, melyben elvész az ember, ha nincs egy irányítója. Ezt a szerepet egyrészt a főszerkesztő tölti be, aki kitart újságírói mellett annak ellenére is, hogy veszélyezteti az egész újságot, másrészt pedig a Mélytorokként (ha ha) elhíresült FBI ügynök, aki konkrétumot nem mond, de terelgeti az ügyet. Az ő eposzi jellemzője a mára klisévé vált mélygarázsban árnyékból kilépés. Az újságírók kapkodó tempójához mérten gyorsak a vágások, gyakran együtt rohan velük a kamera is, a zene minimális, folyamatos a párbeszéd. A téma miatt sok a bevágott archív felvétel, ami annyiban csalóka megfogalmazás, hogy mindössze páréves felvételekről van szó.

Élmény

Alapvetően feszes tempójú film, nem hagy időt unatkozásra, és a rengeteg információ és karakter ellenére is nagyjából lehet követni a történetet, viszont emiatt nincs idő igazán nagy katarzist kialakítani. Stílusában dokumentarista, azaz nem túl látványos. És nem győzőm hangsúlyozni, hogy mai, sokkal profibban és cinikusabban hazudó világunkban mennyire idillien hihetetlennek tűnik ez a történet.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Dustin Hoffmann (Diploma előtt), Robert Redford (Butch Cassidy és a Sundance kölyök, A nagy balhé), Jack Warden (12 dühös ember), Martin Balsam (A rakparton, 12 dühös ember, Pszichó), Jason Robards (Volt egyszer egy vadnyugat), Ned Beatty (Nashville, Hálózat, Toy Story 3), F. Murray Abraham (Amadeus, A sebhelyesarcú), David Arkin (Nashville), Dominic Chianese (A keresztapa 2), James Karen (A sötétség útja)
-  Az egyedüli cameo a Watergate biztonsági őréhez, Frank Wills-hez köthető.
- Pakula 1998-ban halt meg autóbalesetben. Az elnök emberei mellett a Ne bántsátok a feketerigót film produerkedéséért is Oscarra jelölték.
- Hogy lássátok mennyire ügyeltek a hitelességre, íme egy fotó a valódi újságírópárosról a valódi munkahelyükön: