Cselekmény: Iracema fiatal lány, az északkeleti parton fekvő Belem városába érkezik, ahol épp fesztivált tartanak Szűz Mária tiszteletére. A kikötőben seftel fával ekkortájt a nagydumás Tiao is. Egy este összefutnak, Iracema kkor már prostituáltként dolgozik. Másnap együtt indulnak Tiao kamionjával az ország másik végén fekvő Sao Pauloba (kb. 3 000 km)...

Téma: Az Iracema eredetileg egy 19. századi regény, amelyben az őslakos lány összejön egy portugál gyarmatosítóval, és kettejük gyereke lesz a brazil nép. E modern változat szerint nem jöhet létre ez a szintézis az aktuális állapotok között: a megmaradásért küzdő Tiao csak egy csaló utazó, Iracema pedig egy fogatlan prostivá válik.

Tartalom: Egy tipikus road movie elemeivel bír a történet, felruházva némi mitologikus fátyollal: Iracema egy 15 éves lány, aki az Amazonas mély dzsungeléből lép ki a nagyváros kikötőjébe és menten prostituálódik is. Eközben a kikötőben Tiao arról elmélkedik, hogy Brazília milyen gazdag és milyen szép jövő vár az országra. Szűz Mária ünnepségén jönnek össze, együtt indulnak az országot átszelve a déli végre. Menetközben szinte a még épülő országúton haladnak, ami Brazília szép jövőjét hivatott jeképezni, de az ezt körülvevő világ, sőt maga az út sem a jó ügyet szolgálja, megfullad a bűnben. Tiao hibás minőségű fát próbál jóként eladni, majd kirakja félúton a lányt, hiszen van neki elég dolga, ezzel meg is szűnik a szintézisük lehetősége; együttlétük csak szex. Iracema ezután ide-oda vetődik és környezete lassan lezülleszti, de mire újra találkozunk Tiaoval, ő is rosszabb állapotba került. Ezen utazások során rengetek életképet és az élet különböző aspektusait figyelhetjük meg az országút mentén, általában valamilyen igazságtalanságot elszenvedett helyi képében (átvert szakemberek, átvert parasztok, rabszolgaként dolgoztatott napszámosok, korrupt hatalom... stb.).

Forma: A szokásos kisköltségvetésű latin, erős társadalmi üzenetű film, kissé kézikamerás-dokumentarista jellegű minimális cselekménnyel, a hangsúly az életképeken van, amelyek nem túl szívderítőek. A karakterek jönne-mennek, így színészijátékra nincs nagy szükség két főszereplőnkön kívül. Ebben Tiao jó, Iracema nagyon amatőr, de valóban 15 éves lány, és hát bocsásson meg érte a világ, de férfi vagyok, és egy egzotikus tinilány nagy és szép, meztelen melleinél kevés jobb látványelemet tudok elképzelni - él is vele gyakran a rendező :D. a hangokban kezdetben van még fantázia, gyakoriak a rádióbejátszások, de ez később megszűnik.

Élmény: Itt a hetvenes évek közepén már nem látom sok értelmét ezeknek a filmeknek. Persze mindig van értelme, csak már láttam ezerszer, sokszor jobban tálalva mind külsőleg, mind belsőleg, kora hatalmát pedig ritkán támadja direktbe (így is be volt tiltva 1980-ig).

Cselekmény: A viktoriánus Ausztráliában Valentin-nap alkalmából egy lányiskola tagjai kirándulni mennek a közeli Függő Sziklához. Kivéve Sarát, akit az igazgató nem engedett el folytonosan rossz magaviselete miatt, pedig a lány odavan szobatársáért, Mirandáért, nagyon örült volna, ha együtt lehetnének. A sziklánál négy lány, köztük Miranda felfedezőútra indulnak, amit lát a közelben piknikező angol úrifiú és lovásza is. A lányok egyre beljebb és fejlebb mennek, szinte már önkívületi állapotban, egyre több ruhát levteve magukról, amitől egyikük megijed és sikítva visszarohan a többiekhez. Mire hazaér a csapat, három lány és egy nevelőnő hiányzik, a kutatók pedig nem találják őket...

Téma: A kritikák szerint az egyik téma Ausztrália és a gyarmatosító britke viszonya, de maga a rendező is elismerte egy interjújában, hogy ezt teljesen a háttérbe szorította más kedvéért. Amit a kritikák épp csak érintenek, pedig szerintem a fő téma, az a szexualitás, a szexuális ébredés, ami a korszakot jellemzi. Ami miatt viszont háttérbe szorult a gyarmati téma, az nem ez, hanem a szikla misztikuma, amivel jelképévé vált az érzékelhetőn túli világnak.

Tartalom: Elöljáróban érdemes lehet tudni, hogy a film alapjául szolgáló regény szerzője erősen spirituális beállítottságú volt, talán ilyen erőnek érezte a szerelmet vagy ő vagy a rendező, szexet, ezért lehet benne erősen jelen mindkettő nem annyira egymás mellett, hanem összefonódva. A történet rögtön azzal az idézettel indít, miszerint az élet is csak egy álom. A felvezetőben a lányiskola növendékeinek reggele olyan, mint egy pornófilm bevezetője, a kamaszlányok fehérneműben ártatlanok és érzékiek, nem véletlenül esik Valentin-napra (a prózaibb indoklás szerint ez volt a szerző kedvenc napja), szerelmes verseket olvasnak sóhajtozva, Sara pedig elég nylítan szerelmes Mirandába. De történetünk a viktoriánus korban játszódik, viszont mi már tudjuk, hogy ezek a tinilányok lesznek 10-20 évvel később a szabadabb szexuális élet élvezői. De még az idős nevelőnő is eléggé erotikusan ír le egy vulkánkitörést, a véletlenül közelben tartózkodó angol úrigyerek és a helyi lovászfiú pedig ennél sokkal nyíltabban beszél/gondolkodik a dologról. A lányok eksztatikus állapotban járják a hegy punciszerű járatait megszabadulva ruháik egy részétől, majd eltűnnek. Innentől egyrészt láthatjuk, ahogy összeomlik az iskola, másrészt inkább a misztikus vonal erősödik, ahogy az angol fiú próbálja megtalálni a lányokat vagy a hattyú képében, álmok felidézésével. Sara karaktere kisebb mellékszálat jelent, mert bár része az egésznek, az ő története inkább a szabadságról és a korlátokról szól, ahogy zabolátlan természetét folyamatosan próbálja letörni az iskola - sikertelenül.

Forma: Hogy mi adja a filmben a érzékeken túli világ misztikáját, az nem a miben, hanem a hogyanban keresendő, azt leszámítva, hogy a lányok nyomtalanul eltűnnek és ezt tökéletesen elfogadhatónak érezzük. A képi világ ugyanis nagyon álomszerűre sikerült, amit a források szerint annak köszönhetünk, hogy a kameralencse elé szűrőként funkcionáló fátylakat helyeztek. Persze ez még önmagába kevés lenne, kell hozzá a meditatív tempó, lassítások, ráérős közeliek és közjátékok, no és persze ehhez illő zene, ami hol román népi sípzene (ez talán a legkevésbé odaillő), hol klasszikus darabok, hol modern elektronikus aláfestés. De vannak még remek, festményeket idéző kompozíciók is (nem véletlenül, állítólag ez a festmény ihlette a képi világot).

Élmény: Ez az a fajta hangulati film, ami egy egészen más, transzcendentális világba repítheti az embert, mint ahogy a Halál Velencében, a Mennyei napok vagy a Veronika kettős élete. Annyira mégse működik, mint ezek, talán azért, mert nem sikerült kellően összekapcsolan a szexet a spirituálissal vagy mert nem is akarták. A rejtély lényegtelen, a képivilág hipnotikus, ajánlott film.

Érdekességek:

- Rachel Roberts 1980-ban, 53 évesen  megmérgezte magát. Alkoholista volt és a hasonszőrű Rex Harrisonnal folytatott Léda-viszonyt nem bírta vélhetően feldolgozni, akitől 1971-ben vált el.
- A Hanging Rock (értékelném, ha a magyar helyesírás konzisztensen vagy eredetiben hagyná a hely nevét vagy mindegyiket lefordítaná) Melbourne-től nem messze található, bő 700 m magas, az őslakosok kedvelt helye volt, míg el nem üldözték őket.
- Ne olvassa el, aki nem akar csalódni: a regénynek volt egy utolsó fejezete, ami végül kimaradt a könyvből és így a filmbe se került bele, és ami megmagyarázza az eseményeket: a lányok egy időkapuba léptek a rákká változó nevelőnőjük vezetésével.
- 2018-ban készült egy hatrészes tévés remake, mérsékeltebb sikerrel.

Cselekmény: Algéria, 1940-es évek. Miután a franciák gátakkal elapasztják a vidék vizét, egyre nehezebb a megélhetés, ezért egyre többen hagyják ott szülőföldjüket, köztük Ahmed is családjával. A közeli városba mennek, Ahmed munkát kap egy sóbányában, aminek munkafelügyelője természetesen tipikus rabszolgahajcsár, a még büszke Ahmed így aztán már az első nap összetűzésbe kerül vele, aminek a vége az lesz, hogy a rendőrségen végzi, majd koldusként. Az egész város hasonló gondokkal küzd, így amikor kitör a második világháború, Hitlert már feszabadítóként várják...

Téma: Az algériai háború előzményei a rendező emlékei alapján az átlagember szemszögéből. Kissé vegyesen ugrál a személyes film, a propaganda és a történelmi műfajok közt.

Tartalom: Öt részre osztja az előzményeket a történet: a hamu, a szekér, a parázs, a mészárlás és a tűz krónikáira. Az első talán a leghosszabb, ebben a nehézségek ellenére is viszonylag idilli helyként mutatkozik meg a vidéki élet, a városban már sokkal gyakoribb a szembesülés a francia elnyomással. Ez a rész szerintem a legszemélyesebb és legerősebb, nem véletlenül időztek el itt a legtovább. A rendező 1930-ban született, tehát épp a történet kezdetén lehetett annyi idős, mint Ahmed fia, és ez nagyon emlékeztet a Huszadik századra. A vársoba érve vezetik be a bolond karaktert, aki a szerephez méltón bölcsen kommentál mindent (és a rendező persze okosan magára osztotta ezt a szerepet). A többi rész ezután már nem olyan érdekes és nem is akarok spoilerezni; egyszerűen tanúi lehetünk az elnyomásnak és az öntudatra ébredésnek, de ez számomra propagandaízűre sikerült, mert csak elnyomáspornót látunk (pozitívum, hogy elsősorban nem a franciák a rosszfiúk, hanem a kollabroáns helyiek). A bolond karaktere sajnos túl nagy jelentőséget kap ahelyett, hogy mellékesen kommentálna a háttérből. A jövőt, az algírok identitását Ahmed kisfia jelenti, jelenléte mindig jelképes (pl. amikor fut-fut apja után és az végül felemeli), nem is öregeszik a kb. 15 év alatt semmit.

Forma: Itt is az első részt találtam a legérdekesebbnek, kevés volt a párbeszéd, sok a természetközeli, természeturalta kép, volt jelentősége a víz folyásának, a napfénynek, az üres vidéknek, amelyekkel az emberek viszonylag harmóniában éltek (a legjobb a szinte mozdulatlan, egykedvűen heverésző paraszt, aki nem tesz felesleges mozdulatokat egy szöcske miatt). A városi jelenetekben már kevesebb jobb kompozíciót vettem észre, itt az időnkénti hullahegyek, romos épületek jelentették számomra a csúcsot. Egy ponton voltak dokumentumrészleteket is, hogy igazolják a történelmi film mivoltát. Az autentikus zene időnként jó volt, de többnyire észrevehetetlen, a konzervszinkron pedig bosszantó, de azért ezt túl lehet élni,

Élmény: Szóval egy elég vegyes film volt, jól indult, bár már akkor sem kiemelkedően, de azon érződött, hogy jobban benne van a rendező szíve-lelke. A propaganda része a szokásos korabeli politikai aktivista jelleget hozza, de rutinos nézőként engem ez már nem hoz lázba, kell valami plusz, mint a Patyomkin páncélos esztétikája, a Canterbury mesék idillje vagy A tűzhelyek órájának érvelése. Túl sokáig húzták.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Hadj Smaine Mohamed Seghir (Az algíri csata), Francois Maistre (A nap szépe, A burzsoázia diszkrét bája)

Télen:

• Januárban elkészült az új alaplista, az újak között köszönthettük néhány már látott klasszikus mellett az alábbiakat: Szerelem, Whiplash, Holdfény, Kaliforniai álom, A régi város, Dunkirk. Posztjaim felépítése bővült a "kapcsolódó hírek" rovattal; ez akkor kerül bele egy leírásba utólag, ha belefutok egy újdonságba a filmmel vagy a film témájával kapcsolatban. A hónap filmje számomra a Whiplash (2014) volt annak köszönhetően, hogy az utolsó jelenetre tudta helyezni a csúcspontját, emiatt pedig sokáig rezonál az emberben.
• Februári kedvencem a Start két keréken (1979), szeretem a kedves, pozitív filmeket.
• Márciusból nem tudok kiemelni filmet jó szívvel.

Whiplash - Chazelle, 2014

Tavasszal:

• Áprilisban talán az Elveszett jelentés (2001) és az Elkülönítve (1996) voltak azok, amelyek egy picit különlegesebbek voltak a megszokottaknál.
• Májusban megújult koncepcióval, az első filmekre való fókuszálással folytattam, ebből nőtte ki magát az ősfilm projekt, melynek keretében tervezek megnézni minden 1914 előtti filmet. Az ősfilmek korukhoz képest egészen nagyszerűek tudnak lenni, de mai szemmel nem ütik meg a mércét, hogy külön kiemeljem őket.
• Júniusban ért a kétes megtiszteltetés, hogy először nyúlták le egy posztomat (forrásmegjelöléssel), legalábbis első alkalom, hogy tudomást is szereztem róla. Közben belevágtam a "filmesköny projektembe", azaz megpróbáltam egy globálisan kiegyensúlyozottab filmtörténeti válogatást összehozni a nyugati (és amerikai) túlsúllyal szemben. Első érdekesebb filmélményeim az avantgárdok, mint amilyen a japán Kurutta Ippedzsi (1926) vagy a brazil Limite (1931) és Ganga Bruta (1933).

Kurutta Ippedzsi - Kinugasza, 1926

Nyáron:

• Júliusra már kellően frusztrált voltam, hogy hiába vagyok az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején, még mindig egy csomó fontos klasszikus elérhetetlen (nem, még pénzért sincsenek meg).
• Augusztus és szeptember során már találkozhattam kiforrott latin-amerikai noirokkal, de annyira nem voltak erősek, hogy igazán tetsszenek, pedig pl. A másik (1946), a La casa del angel (1957) vagy a Rosaura a las 10 (1958) kellemes meglepetések voltak.

Aszály - dos Santos, 1963 

Ősszel:

• Októberben elérkeztünk az újhullámhoz világszerte, ez pedig már sok egyedi és érdekes filmet hozott, és noha majdnem mindegyiket merném ajánlani, igazán emlékezetes csak az Aszály (1963) volt a különleges kamerakezelésének köszönhetően.
• Novemberben az al-Makhdu'un (1972) varázsolt el a töredezett szerkezetével.
• Decemberből nem tetszett igazán semmi, de nagy nehezen sikerült legalább összehozni egy személyes top 10-es listát.

al-Makhdu'un - Saleh, 1972 

Összegezve:

• 174 filmet láttam idén köszönhetően a könnyen végigpörgethető pár(másod)perces ősfilmeknek, azaz átlagosan kb. kétnaponta sikerült egyet posztolni, ami heti lebontásban 3 filmet jelent, havi lebontásban 14-15 filmet. A cél minimum heti egy.
• Jelenleg 19% a nem-nyugati filmek aránya és 24% a kortársaké, ami nagyon alacsony. A cél, hogy a nyugati és a kortárs filmek aránya legyen kb. 62-62%.

Sivatagi show - Uys, 1974

Mi várható 2019-ben?

• Az alaplista projektet megszüntettem vagyis inkább átvette helyét a filmeskönyv.
• Még végére kell érnem a filmeskönyv projektnek (még kb. 150-200 film), illetve ha frissül a TSPDT adatbázisa, nekem is frissítenem kell a listáimat.
• Meg kell nézni az ősfilm projekt 1914 előtti filmjeit (kb. 100 film).
• Össze-vissza fogok haladni, nem feltétlenül a projektek mentén.
• Még mindig megvan bennem a hajlam, hogy a kísérletibb filmek felé orientálódjak a fősodrú filmek mellett.

Nem filmes vagy adminisztratív posztok:

• Irányváltás
• Keserű kirohanás
• Projekt: Ősfilm
• A blogról
• A tíz kedvenc filmem

2018-ban látott filmek:

Cselekmény: A "xala" egy olyan wolof átok, ami impotenciát okoz. Miután kiűzik a fehéreket a kereskedelmi kamarából, néhány befolyásosabb üzletember, köztük El Hadji veszi át a gazdasági életet, de természetesen némi pénzért cserébe semmi akadálya, hogy tanácsokat adjanak a franciák. A középkorú El Hadjinak jól megy, épp egy harmadik feleséget készül elvenni, de a nászéjszaka rosszul sül el: nem sikerül teljesítenie az ágyban. Ha ez nem lenne elég, másnap még az ablaka alatt dekkoló koldusok is idegeire mennek, ezért elviteti őket a rendőrségel. Anyósa és felettese is meg van győződve róla, hogy az impotencia oka xala, ezért hagyományos sámánoknál próbálkozik El Hadji, hogy vegyék le róla az átkot...

Téma: A sztori már-már didaktikusan átlátszóan a gyarmati idők utáni Szenegált mutatja be, ahol a franciák befolyása egyáltalán nem csökkent sem gazdaságilag, sem kulturálisan, az egykori szabadságharcosok pedig csak saját pecsenyéjüket sütögetik, továbbra sem foglalkoznak az emberekkel, Szenegállal.

Tartalom: Az alapvetően humoros történetnek már az eleje megadja a hangulatát, amikor a szenegáliak kitessékelik a franciákat a kereskedelmi irodából, de egyikük azonnal visszamegy egy-egy bőröndnyi pénzzel és minden folyhat tovább a régiben, csak épp szenegáli vezetőkkel. El Hadji kettős természetű, egyrészt tartja a wolof hagyományokat (legalábbis ha kedvezőek számára), másrészt nyugatimádóként franciául beszél, német autóval jár, import ásványvizet iszik. Büszke arra, hogy harcolt a gyarmattartók ellen, de közben kihasználja népét és ellenségeit majmolja. Első felesége türelmes, kompromisszumkész típus, a lánya bezzeg tanult és haladóbb szellemiségű, vitába mer szállni apjával és csak woloful hajlandó beszélni vele. A második feleség már eggyel későbbi nemzedék, őt elsősorban az anyagiak érdeklik és külseje. Az új, harmadik feleség jellemzően meg se szólal, nem is tudunk róla semmit, ő még túl fiatal. El Hadji nyugatias, városi életével szemben áll, amikor vidéki sámánokhoz menekül segítségért, a nép pedig egy A vakondéhoz kísértetiesen hasonlító csapat nyomorékból áll, akik El Hadjinak köszönhetik nyomorukat. Az író-rendező végül azért optimistán áll a helyzethez és bízik abban, hogy a vezetők önkritikusan vezekelnek és jobbra fordul az ország sorsa.

Forma: Sembene filmjei sosem voltak látványosak, néhány kompozíciót leszámítva nem trükközik a kamerával, csak megmutatja amit meg akar mutatni. A zenére nem is emlékszem; viszont külföldiként sokszor elsiklunk a nyelvi játék mellett, itt azonban szerencsére konkrétan belemondják a szemünkbe, ha valaki épp woloful beszél és annak jelentősége van. A színészek még mindig amatőröknek tűnnek.

Élmény: Mindenképpen jó, hogy egy komor szocio-dráma helyett egy humorosabb hangvételű társadalomkritikát láthattunk, és már a címe is előremutat a Moolaadera. De azért Sembene nem lesz a kedvencem.