Rendezte: Minnelli, Vincente
Műfaj: vígjáték
Főbb szereplők: Fred Astaire, Cyd Charisse, Oscar Levant, Nanette Fabray, Jack Buchanan
Megjelenés: 1953, Egyesült Államok
Hossz: kb. 2 óra
IMDB: 7,6 pont
Előzetes: https://youtu.be/rgvJPU8t6kE
Ajánlott írás: -
Mikor látható: http://port.hu/adatlap/film/tv/a-zenevonat-the-band-wagon/movie-21865
Tartalom:
Tony (Fred Astaire) öregedő, lassacskán elfeledett táncos filmsztár, akit felkeresnek barátai, a forgatókönyvíró házaspár, Lily és Lester (Oscar Levant) egy új előadás, "A zenevonat" tervével, ami Tony visszatérését jelenthetné. Pechükre művészkedő rendezőt kérnek fel, aki a könnyed zenés darabban fausti mélységeket vél felfedezni, és nem csak a forgatókönyvből csinál komor drámát, hanem leszerződteti az egyik legtehetségesebb balettművésznek tartott Gabyt (Cyd Charisse) is, valamint annak férjét koreográfusnak. Gaby és Tony első találkozásuk alkalmával sikeresen vérig sértik egymást, a próbák rosszul haladnak, az első előadás pedig egyáltalán nem arat sikert...
Az Ének az esőbenhez nagyon hasonló történet ezúttal nem a filmvilágba, hanem a színpad mögé kalauzol el bennünket, és sajnos kimerül ennyiben, illetve egy könnyed szórakoztató történetben, pedig több témát is felvetett, amit igazán körbejárhatott volna. Az első fél óra pl. egyértelműen Tony kiöregedéséről szól. Aztán ott van a fausti szál, ami ténylegesen szerepel a filmben, de olyan, mintha szinte véletlenül lenne ott. Végül pedig tükörkép is a Broadwaynek, ahogy az Ének az esőben Hollywoodnak, csak ahogy Ebert megfogalmazza, itt érezhető némi melankólia, miszerint a szórakoztatóipar sok nehézséggel jár, de ez a dolguk, ezt kell csinálniuk.
Megvalósítás:
Erősen önironikusan kezd a történet sok filmes utalással, ahogy szembesülünk Tony révén, mennyire megváltozott a világ az ő idejéhez képest. Úgy látszik ez a korszellemhez tartozott, hiszen az Alkony sugárút, a Mindent Éváról és az Ének az esőben is hasonló tematikájú. Tony először próbál magára fiatalságot erőltetni, de hamar lelombozza Gaby megjegyzése arról, hogy ő már múzeumba való. Aztán ez a szál durván félbeszakad és mintegy önmaga paródiájaként, tök értelmetlenül Tonyból egy hősszerelmes válik épp olyan bénán, mint az Egymásnak születtünkben. Nem mellesleg tök olyan a felépítése, mint egy másik Minnelli-filmnek, az Egy amerikai Párizsbannak a művészről, ahogy összevész és összejön egy romantikus sétán a lánnyal, majd a végén jön a nagy táncjelenet. A többi karakter súlytalan, nincs bennük semmi drámai, pedig Gabyban és a rendezőben is lehetne bőven, hiszen az előbbi a karriert választja addigi szerelme helyett, de belső vívódásairól csak egy-egy pillanatnyi jelentést kapunk, utóbbi pedig szinte egy vállrándítással nyugtázza művészi bukását. Egyébként a tükörkép nem csupán Broadway világában, a próbákban mutatkozik meg, hanem a karakterek is valósak: Tony maga a már ötvenes Astaire, a forgatókönyvíró házaspár a film forgatókönyvét jegyző forgatókönyvíró házaspár (akik nem mellesleg az Ének az esőbent is írták), Gaby szintén egy híres balerina után készült, a művész rendező pedig többek közt Welles-re hajaz. A humor forrása részben ez az enyhén önironikus hozzáállás, de van némi helyzetkomikum is. Musical lévén természetesen nem hagyhatom szó nélkül a felcsendülő dalok indokoltságának kérdését sem: nos, nem azok. Illetve mivel táncosokról beszélünk, az előadásokban megjelenő táncok-dalok természetesen elfogadhatóak, de ami azokon kívül van, az természetellenesen fájdalmas, és semmi kifejező nincs bennük - szerencsére nincs sok belőlük.
A zene számomra érdektelen volt, de volt pár érdekes táncbetét. Az első hosszabb például nem az előadásokhoz köthető, de volt benne némi kreativitás, ahogy az utcán található játékautomatákat felhasználták. Úgy tűnik ekkorra már elvárás volt a filmvégi, hosszabb, balettszerű rész, ami itt egy film noir megjelenítése volt kellőképpen hatásosan. A színpadképek voltak a film leglátványosabb elemei, itt voltak legjobbak a kissé expresszionista díszletek és az erős színek. Mindezt azzal tették fogyaszthatóbbá, hogy utazó társulatként minden állomáson megmutatták a színmű egyik dalát, így az utolsó állomáson jöhetett el a gengszteres finálé. Ami persze nyilván csalás, a sok díszletváltozást vagy az ájulást kifejező forgó kamerát nem lehetne színpadi keretek között megoldani, de nem szoktam ilyeneken fennakadni.
Élmény:
Sok más filmhez hasonlóan ez is a kihagyott lehetőségek filmje, szólhatott volna sokkal többről, lehetett volna az Ének az esőben párja, de nem éltek a történet adta témákkal, a sztori pedig az Egymásnak születtünk bugyutaságát hozta. Volt benne pár jó poén és néhány szórakoztató, látványos táncjelenet, de ezek sem lépték át az ingerküszöbömet igazán. Szóval csak azt tudom mondani, hogy ezt én már láttam kicsit más formában többször is, időnként jobban kivitelezve.
Érdekességek:
- Színészek, akiket láttunk korábban: Fred Astaire (Egymásnak születtünk), Cyd Charisse (Ének az esőben), Oscar Levant (Egy amerikai Párizsban)
- Még életben vannak: Nanette Fabray (96)
- A cipőfényező jelentben szereplő fekete férfi nem profi táncos. Minnelli, az akkor még hétéves Lizával együtt sétálgatott ihlet után kutatva, amikor felfedezték a ténylegesen cipőpucolóként dolgozó, munkája közben táncolgató-dalolászó férfit, így kerülhetett bele a filmbe ő és a jelenete is.
- A zenevonat egy 1931-es, valós musical cím, noha más a története. Ami viszont közös benne és a filmben, az egy dal, illetve a főszereplő: Fred Astaire.
Következik: Isten hozta, Mister!
