Tartalom:

Truman (Jim Carrey) a népszerű valóságshow, a Truman Show főszereplője; csakhogy egyedül erről ő nem tud, mindenki más a környezetében színész. Születése óta tart a színjáték és a közvetítés egy tökéletes, mesterséges, burok alatt megépített szigetvárosban. Hogy sose legyen kedve elhagyni a szigetet, megrendezett gyerekkori traumával víziszonyt ültettek bele: apja viharban odaveszett. Harmincadik szülinapjához közeledik, amikor több gyanús dolog történik: leesik egy lámpa az égből, a rádióval rendezői utasítások interferálnak, és feltűnik halottnak hitt apja (Brian Delate). Trumanban egyre erősödik a vágy, hogy elutazzon, de a műsor atyja, Christof (Ed Harris) mindig kitalál valamit, hogy ne jöhessen össze...

A történet többrétegű, de alapvetően Truman, avagy általánosítva az egyén és az emberiség öntudatra ébredését, felnőtté válását láthatjuk megfűszerezve némi médiakritikával. Truman természete odösszeuszian kíváncsi, erősebb az aranykalitka-sziget biztonságánál, élete árán is szembeszáll világának megteremtőjével. Ehhez képest a médiakritika már csak felszínes, csak szőrmentén veti fel a kérdést, hogy milyen messzire lehet elmenni a műsor érdekében, illetve pár manipulatív eszközt mutat be.

Megvalósítás:

A történet azonnal lelövi a poént és Christoffal indít, így Trumanen kívül már mindenki tudja, hogy álvalóságban él, valamint az első percben leesik a világítóeszköz a semmiből. Röviden megismerjük a sziget mézes-mázos világát, amely tele van reklámokkal, és ennek megfelelően Truman is olyan, mintha egy reklámból lépett volna ki. A városhoz hasonlóan élete is tökéletesen polgári irodai munkával, feleséggel, kertvárosi házzal, gyerekkori jóbaráttal. A folyamatosan érkező jelek révén a történet első fele mátrixosan a valóság és illúzió témakörében mozog, és ahogy a végén Christof megerősíti, a városon kívül ugyanazok a hazugságok várják Trumant, csak mellé párosul még az erőszak is. A történet utolsó percei válnak szinte már istenkáromlóan vallásivá, hiszen Christof, aki egyszerre teremtője és apja a városnak és manipulációival Trumannak, mindent elkövet, hogy a férfi a világában, gondoskodó uralma alatt maradjon. Truman pedig akár az életét is adná, hogy ezzel szembemenjen. Így ez a rész egyszerre szólt számomra a szülői és az isteni ragaszkodásról is. E belső világbeli harc tágabb kontextusba helyezése veti fel a médiaetikai kérdéseket, azaz hogy meddig mehet el egy műsor a megfigyelésben, manipulációban, (Christof akár meg is ölné Trumant). A film szerint elmehet bármeddig, ugyanakkor ne felejtsük, hogy az 1998-as félig-meddig még sci-fi kategória, a valóságshow-k legnagyobbja, a Big Brother ekkor még nem indult el. A filozófiai kérdések mellett persze van egy nagyon elnagyolt emberi szál is plusz motivációként, hiszen Truman gyerekkora óta felfedezni vágyott, és vár rá az igaz szerelem is valahol odakinn.

A technikai megvalósítást kezdjük a színészettel, ami azért érdekes, mert Carrey ekkor még egyet jelentett a túlzóan grimaszoló vígjátékbeli szerepeivel, és ezzel a filmmel szeretett volna kilépni a skatulyából, ami azóta a világ szemében sikerült is neki, számomra viszont nem, sosem fogom tudni nem Ace Venturaként nézni. Szóval érdekes húzás volt épp őt választani erre a szerepre, de mivel Truman eleve egy karikatúrája a reklámvilágnak, érthető. Képi világára elsősorban a kukucskálós nézőpontok jellemzőek, és persze a díszlet-reklámváros épp olyan, mint egy díszlet-reklámváros, miközben mögötte emberek serénykednek, amit a korántsem mintaszerű valós nézők figyelnek. Kicsit Ének az esőben/Egy ember eltűnik utánérzése van az embernek.

Élmény:

Nem tudom jó ötlet volt-e előre megmutatni a nézőknek a világ hamisságát vagy jobb lett volna, ha Trumannal együtt jövünk rá. Azt sem tudom, hogy nem lett volna-e erősebb, ha a filozófiai kérdések a háttérben maradnak, amin később lehet csámcsogni, és nem lett volna-e jobb az emberi oldalról megközelíteni a történetet, hiszen Trumannek rá kell jönni, hogy az egész élete hazugság és még az anyja is csak szerepet játszott (miközben mégis ő nevelte fel). Szóval személy szerint talán jobban tetszett volna a történet emberi oldala, főleg a színészekéi, főleg ha kicsit jobban belegondolunk, hogy mennyire irreális az egész  és hogy hány ponton vérezne el egy ilyen projekt a valóságban. A világra épp rádöbbenő tiniknek kötelező darab, nekem már nem volt olyan hatásos.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Jim Carrey (Egy makulátlan elme örök ragyogása), Ed Harris (Apolló 13), Brian Delate (A remény rabjai), Harry Shearer (Csillagok háborúja, A turné), Paul Giamatti (Ryan közlegény megmentése, Kerülőutak, 12 év rabszolgaság)
- Bár a 2000-es Big Brothert tekintik a valóságshow-k atyjának, már 1948-ban létezett rejtett kamerás átverős műsor, 1992-ben indult a résztvevőket folyamatosan felvevő műsor (The Real World), és 1997-ben különítették el a svéd Expedition Robinson c. vetélkedőben az embereket (a Survivor elődje) először.
- A Truman Show-ról nevezték el azt a pszichiátriai betegséget, amelyben a páciensek azt hiszik, hogy az egész világ egy színjáték (nem keverendő össze a szolipszizmussal).

Következik: Hamu és gyémánt

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Nagyon sok mindenen múlik, hogy mikor tetszik egy film; van konkrét elképzelésem arról, hogy milyen az ideális film, de sokszor ért kellemes meglepetés váratlanul. A legbosszantóbb dolog, hogy sok múlhat a külső tényezőkön is: Milyen épp a kedvem, hangulatom? Nagy vásznon látom vagy kicsi telefonon? Egyben végig tudom nézni vagy megzavarnak közben? Releváns számomra a történet vagy még nem éltem át hasonlót? Láttam már hasonló filmet korábban vagy esetleg ugyanezt a filmet már sokadjára látom? ...stb. Ami viszont segít a választásban, az az idő. Sok filmről tudom hogy egykor tetszett, felidézve viszont alig emlékszek rá vagy nem mozgat meg különösebben, van amelyik pedig egyre erősebben él bennem. Mivel hosszú lenne a lista, egy kitételt tettem: a film egészének tetszenie kell, az egyszempontú filmekre ott a Legkedvesebbek rovat. Szóval jöjjenek a legkedvesebb filmélményeim, a mennyiség miatt kommentár nélkül:

A kölyök (Chaplin, 1921)
Ifjabb Sherlock detektív (Keaton, 1924)
Patyomkin páncélos (Eisenstein, 1925)
Dübörgő élet (Vidor, 1928)
Ember a felvevőgéppel (Vertov, 1929)

A föld (Dovzsenko, 1930)
Nyugaton a helyzet változatlan (Milestone, 1930)
M (Lang, 1931)
Nagyvárosi fények (Chaplin, 1931)
Vámpír (Dreyer, 1932)
Hófehérke és a hét törpe (Hand, 1937)

Késői találkozás (Lean, 1945)
Életünk legszebb évei (Wyler, 1946)
Biciklitolvajok (De Sica, 1948)
Piros cipellők (Powell-Pressburger, 1948)

Alkony sugárút (Wilder, 1950)
Elhagyottak (Bunuel, 1950)
Mindent Éváról (Mankiewicz, 1950)
A vihar kapujában (Kuroszava, 1950)
Ének az esőben (Donen-Kelly, 1952)
Római vakáció (Wyler, 1953)
Hátsó ablak (Hitchcock, 1954)
Rififi a férfiak közt (Dassin, 1955)
A dicsőség ösvényei (Kubrick, 1957)
A nap vége (Bergman, 1957)
Örök szomjúság (Dutt, 1957)
A siker édes illata (Mackendrick, 1957)
12 dühös ember (Lumet, 1957)

Pszichó (Hitchcock, 1960)
Tavaly Marienbadban (Resnais, 1961)
West Side Story (Robbins-Robert Wise, 1961)
Egy nehéz nap éjszakája (Lester, 1964)
Dr. Strangelove (Kubrick, 1964)
Iszonyat (Polanski, 1965)
Az algíri csata (Pontecorvo, 1966)
A jó, a rossz és a csúf (Leone, 1966)
Persona (Bergman, 1966)
2001 űrodüsszeia (Kubrick, 1968)

Az előadás (Cammell-Roeg, 1970)
A keresztapa II. (Coppola, 1974)
The Rocky Horror Picture Show (Sharman, 1975)
Annie Hall (Allen, 1977)
Radírfej (Lynch, 1977)
Mennyei napok (Malick, 1978)
Apokalipszis most (Coppola, 1979)

Amadeus (Forman, 1984)
Szemet szemért (Spike Lee, 1989)

Közelkép (Kiarostami, 1990)
Veronika kettős élete (Kieslowski, 1991)
Három szín: kék (Kieslowski, 1993)
Schindler listája (Spielberg, 1993)
Kosaras álmok (James, 1994)
Ponyvaregény (Tarantino, 1994)
A remény rabjai (Darabont, 1994)
Toy Story (Lasseter, 1995)
Titanic (Cameron, 1997)
Amerikai szépség (Mendes, 1999)
Harcosok klubja (Fincher, 1999)
Hatodik érzék (Shyamalan, 1999)

Amelie csodálatos élete (Jeunet, 2001)
Chihiro szellemországban (Mijazaki, 2001)
A sötétség útja (Lynch, 2001)
Némó nyomában (Stanton, 2003)
Túl a barátságon (Ang Lee, 2005)

Tartalom:

Severine (Catherine Deneuve) és Pierre friss házasok nulla szexuális élettel. aminek az oka Severine tartózkodása és Pierre túlzott udvariassága. A mazochista nő fantáziálásaiban rendre megalázzák, megerőszakolják. Miután egyik ismerőséről kiderül, hogy jövedelemkiegészítésként prostituáltként  dolgozik, Severine is felkeres egy madame-ot, akinek szolgálatába áll. Nem a pénzért, hanem kíváncsiságból. Lassan belelendül a különböző igényű ügyfelekkel való foglalkozásba, és ennek hatására otthon is jobb lesz szexuális életük, különösen egy erőszakos gengszter (Pierre Clementi) hatására, aki azonban beleszeret a nőbe. Hogy bonyolódjon a helyzet, egy alkalommal épp egy ismerőse (Michel Piccoli) látogatja meg a bordélyházat...

Hát Bunuel se tartozik a "kedvenc" rendezőim közé. A realista mexikói korszakát leszámítva megmaradt annál a szürrealista szokásánál, hogy saját világából merít jelképeket, aztán vagy leesik vagy nem a nézőnek. Vagy csak nem tudtam soha ráhangolódni. Mindenesetre az biztos, hogy a szex körül forog a téma, arról hogy Severine hogyan hangolja össze igényeit a lehetőségeivel. A kérdés az, hogy ez mennyire általánosítható.

Megvalósítás:

A történet lovaskocsival és csengetésével indul, ahol a tipikusan nőiesen durcizó Severine-t megelégelve férje kirángatja a kocsiból, és szolgáival megkorbácsoltatja majd megerőszakoltatja. Persze mindez csak Severine fantáziája, amit későbbiekben is ez a csengetés, a lovaskocsi vagy macskanyávogás jelez. Természetesen nem hagyják ki a lehetőséget, hogy a végén is megszólaljon egyszerre minden képzelgésre utaló hang, így nem tudhatjuk, hogy mi "igaz" a történetből és mi nem. Talán valós visszaemlékezésben láthatjuk, hogy Severine-t gyerekkorában molesztálják, ami magyarázhatja tartózkodását, de mazochizmusára nem ad okot. Fontos karakter a történetben a Severine-nel nyíltan kikezdő barát, őt épp a nő tartózkodása izgatja, az ő hatására keresi fel a bordélyházat, ő afféle őszinteséget megtestesítő alak. A másik fontos férfi a gengszter, valamiért benne találja meg Severine a vonzalmát, és eközben egyre jobban megszereti férjét fizikailag is. Talán a gengszter a fizikai szerelem megtestesülése, nem tudom. Severine fantáziái között szerepel gyermekmolesztálás, egyháznak ellenszegülés, megalázás, megcsalás, párbaj, nemi erőszak, halotti tor, de a valós kuncsaftok között is van, aki pl. szado-mazo játékot akar játszani. Részben ezek mintha talán egy normális kapcsolat egy-egy fontos pontját jelentenék, de mint mondtam, nem merek kijelenteni semmit.

Stílusában és képi világában is illeszkedik Bunuel későbbi filmjeihez, a Tristanához talán leginkább. Deneuve karaktere szándékosan érzelemmentes, így nagy színészi játékról nem tudok beszámolni. A képzelgések lehetnének formabontóak, de talán épp a megkülönböztethetetlenség miatt mégsem volt bennük semmi különleges. Érdekesség, hogy 1967-es film létére bár nagyon szabadosan beszél a szexről, nincs benne semmi meztelenkedés vagy szex, Severine-t meztelenül is csak hátulról látjuk, néha egy-egy rázkódó asztal (meg egy koporsó) utal a szexre.

Élmény:

Ahogy említettem, Bunuellel ritkán tudok egy hullámhosszra kerülni, és szerintem ebben elsősorban ő a hibás, amiért kevés kapaszkodót nyújt, miközben látszódik hogy egy jelképekkel teli filmről van szó, ugyanakkor nagyon is hétköznapi és semmitmondó környezetben. Ha legalább képileg izgalmas lenne, mint korai filmjei, akkor jobban élveztem volna.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Catherine Deneuve (Cherbourg-i esernyők, Iszonyat, Tristana), Michel Piccoli, Muni és Francois Maistre (A burzsoázia diszkrét bája), Pierre Clementi (A párduc, A megalkuvó), Francoise Fabian (Out 1), Francisco Rabal (Viridiana, A napfogyatkozás)

Következik: Truman Show

Tartalom:

Párizs külvárosában zavargás tör ki, miután állítólagosan a rendőri fogdában eszméletlenre vertek egy környékbeli letartóztatottat. A zavargás másnapján Vinz büszkén mutatja barátainak, Hubert-nek és Saidnak, hogy az összetűzésben sikerült megkaparintania egy rendőr fegyverét. És amennyiben a kómába esett ismerősük meghalna, bosszúból lelő egy rendőrt. Hubert próbálja lebeszélni tervéről, hiszen abból nem sülne ki semmi jó. Mindhárman piti drogkereskedők, elindulnak a belvárosba behajtani Said pénzét, miközben a rendőrök lépten-nyomon a környéken bóklásznak, amit a helyiek nagyon utálnak. A belvárosban el is kapják őket, de szerencsére Vinznek sikerül meglógni, pedig nála van a fegyver. A fogdán Hubert-t és Saidot szidalmazzák, bántalmazzák és csak akkor engedik ki őket, amikor már biztos lekésik az utolsó vonatot haza. Miután kikerülnek, Vinz csatlakozik hozzájuk és próbálják elütni reggelig az időt, amikor értesülnek róla: a kómába esett ismerősük meghalt. Ráadásul belefutnak egy szkinhed társaságba, ami a jól láthatóan fekete Hubert-nek és az arab Saidnak nem szerencsés. Vinz előkapja fegyverét...

A címből és a körítésből nem nehéz kitalálni, hogy nagyjából miről szól a történet: az Amerikai história X-szel egyezően a gyűlöletet próbálja bemutatni, ugyanakkor nem igazán magyarázza, tárgyalja, csupán megmutatja. Hogy a film népszerű idézetével éljek:

Egy ember zuhan le az 50 emeletes épület tetejéről, és minden 10 emelet után azt mondja magának: eddig minden rendben, eddig minden rendben. Ám nem a zuhanás számít, hanem a földet érés, a becsapódás. Így zuhan a társadalom a becsapódás, a megsemmisülés felé.

Nem látjuk miért történik a zuhanás, a történet nem is nagyon utal rá; már csak a zuhanást és a becsapódást látjuk.

Megvalósítás:

A történet szűk egy nap eseményeit mutatja be az előző nap zavargásainak rövid összefoglalójával indítva, majd a három srác egy hétköznapjának viszonylag eseménytelen óráit követhetjük. Bandáznak, beszélgetnek, elviselik az őket cseszegető rendőröket, rendbontanak epizodikus, de összefüggő jelenetekben. Mivel elsősorban az ő szemszögükből követjük a történetet, mire eljutunk a becsapódásig, értjük és átérezzük, hogy hogyan fajulhat el egy-egy rendőri túlkapás sokkal szélesebb kiterjedésű lázadásokig. Karaktereink három különféle hátterű egyén, de a közös pontjuk a helyszín, azaz hogy a külvárosban, elszigetelten élnek: Hubert fekete, ő az, aki leginkább tisztában van helyzetével és megpróbálna kitörni belőle; Said arab, tipikus bohóc hülyegyerek, Vinz pedig kelet-európai zsidó, agresszív hülyegyerek. Számtalan film foglalkozott már ezzel, a régebbiek az algír helyzet kapcsán (A kis katona), az újabbak a külvárosiakat megcélozva (A rejtély, A falak között). Stílusában mégis sokkal jobban hasonlít a könnyed hangvételű, humorosabb Trainspottingra, illetve a Szemet szemértre. Van jó pár jelképes rész is elsősorban filmes utalások formájában, mint pl. Vinz gyakorlása a tükör előtt, ami a Taxisofőrt idézi vagy Hubert lassított bokszolása, ami szerintem a Dühöngő bikát akarta eszünkbe juttatni.

Képi világában is a Trainspottingra és a Szemet szemértre emlékeztet szokatlan kamerabeállításaival és időnként videóklipszerű vágásaival, zenei szubkultúrájával, ugyanakkor szerepelnek benne dokumentarista elemek is, mint pl. a film elejei felvételek bevágásai a zavargásokról. Kezdetben a kamera olyan sokat mozgott, hogy szinte beleszédültem, idővel ez alábbhagyott. A rendező szívesen játszott azzal is, hogy az egyik szereplő arcát közelről mutatva az betöltötte a fél képet, miközben a kép másik felében a háttérben történt valami. A realizmus hagyományainak megfelelően több mellékszereplő helybéli, a helyszínek valódiak, sőt, a rendező maga is részt vett korábban hasonló tüntetéseken, így elsőkézből származó tapasztalatai vannak. Ja, és persze fekete-fehér, ami komorabbá, kietlenebbé teszi a külvárost.

Élmény:

Ahogy említettem, a film nem annyira elemez, inkább egy pillanatképet ad az 1990-es évek közepének gettósodó francia külvárosairól. Emiatt az Amerikai história X-re jobban hasonlít mint a Szemet szemértre, mert ez utóbbi film okosan rádöbbentet minket saját gyengeségeinkre, míg e két másik film nem. Ettől függetlenül hatásos volt, ahol kellett nyomasztó, ahol kellett megrázó.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Andree Damant és Mathieu Kassovitz (Amelie csodálatos élete), Zinedine Soualem (Szkafander és pillangó), Peter Kassovitz (Éli az életét)
- Peter Kassovitz magyar, 1956-os menekültként került Párizsba. Az ő fia a rendező Mathieu.
- A BBC 2015-ben elővette a filmet és a témát, és nem tapasztaltak változást, sőt, az iszlamizmus erősödésével csak rosszabbá vált a helyzet, amit jól bizonyít a 2005-ös zavargás is.

Következik: A nap szépe

Tartalom:

Cabiria (Giulietta Masina) épp romantikus sétát tesz pasijával a folyóparton, amikor az elveszi táskáját és vízbe löki. A nő kis híján odavész, ha a környékbeliek nem mentik ki. De mivel Cabiria elég rossz természetű, veszekedős típus, meg sem köszöni, hanem dühösen hazaviharzik. Prostituáltként dolgozik, és este véletlenül egy filmsztár magához viszi, hogy féltékennyé tegye barátnőjét. Lenyűgözi a villa csillogása, de végül beállít a barátnő és mennie kell. Egy másik este egy titokban jótékonykodó, hajléktalanoknak ételt szállító férfiba fut bele ezért elhatározza, hogy jobb ember lesz ő is...

Számomra a történet Cabiria keresztényi önmegváltásáról szólt, ahogy a csúnya világ ellenében is visszanyeri ártatlan hitét a jóságban, mindezt pedig megspékeli a történet egy adag neorealizmussal. Fellini szerint mondjuk nem teljesen erről van szó, de mit ért ő ehhez... :D

Megvalósítás:

A címből sejthető, hogy epizodikus felépítésű a történet, de az epizódok nem különülnek el egymástól élesen, és különben is, elég gyakran játszódik nappal.  Az első, rövid jelenetben Cabiriát csúnyán átveri egy pasi, kis híján meg is öli. A második részben megismerkedik a filmsztárral, akinek nagyvilági életébe bepillantást nyerve - de inkább azért mert őszintén rálát a magánéletére - kezd ráébredni hogy a saját élete nem biztos, hogy jó irányba halad. Erre erősít rá találkozása a jótékonykodó férfival, és nem mellesleg hogy az egyik hajléktalan az egykor szép és gazdag prostituált, előrevetítve ezzel egy esetleges jövőt. A spoilerek miatt most kicsit kevésbé leszek konkrét, de a továbbiakban van még egy hipnotizőr, aki Cabiriát visszarepíti felhőtlen gyerekkorába, tulajdonképpen ekkor nyeri vissza ártatlanságát a látszólag tragikusabb befejezés ellenére. Ezt támasztják alá a történetben hemzsegő keresztényi motívumok az alvilági élettől a képmutató zarándoklaton át a közvetlen papi figuráig. Cabiriát ugyanaz a színésznő, Masina játsza, aki az Országúton főszereplőjét is, és karakterük hasonló: túlzott érzelmekkel dolgozó, naiv bohóc, csak Cabiria harsányabb és értelmesebb, illetve elődjével szemben életben marad és valószínűleg boldog életet él majd.

Az eddigi leírásból talán komor filmnek tűnt, de valójában sok komikus elem is van benne, elsősorban a már említett bohócszerű Cabiria-karakternek köszönhetően, aki nem titkoltan Chaplin kis csavargója nyomán jött létre. Ennek megfelelően túlzóan játszik, ami nem tudom hogy a burleszket akarja megidézni vagy ilyenek az olaszok... A zenét meg se hallottam, képileg pedig egyszer volt igazán hatásos, amikor a kamera felvette Cabiria nézőpontját a hipnózis alatt és minket is egészen elragadott az illúziója - majd váratlanul újra a lepukkant színházteremben találtuk magunkat durva emberekkel szemben állva.

Élmény:

Ez Fellini legjobb filmje Kael szerint, és nekem is ez tetszett tőle eddig a legjobban, mert kevesebb volt benne az elvontabb művészkedés és sokkal nyíltabb, közérthetőbb volt. Nem csak a lecsúszottak megjelenítése miatt éreztem a neorealizmushoz kötődőnek, hanem mert nagyon emlékeztetett a Biciklitolvajokra abban, ahogy egy erős, pozitív üzenetet igyekszik megfogalmazni. Kár hogy nem jött át annyira hatásosan.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Giulietta Masina (Paisa, Az országút), Francois Perier (A szamuráj, A vörös kör), Aldo Silvani (Az országút, Ben-Hur)
- A történet írói között volt az alvilági jártassága miatt Pasolini is.

Következik: A gyűlölet