Tartalom:

Marianne (Liv Ullmann) és Johan (Erland Josephson) középkorú házasok középosztálybeli, értelmiségi életmóddal. Épp egy magazinnak adnak interjút, és látszólag minden tökéletes, sikeresek szakmailag és a magánéletben is. Egyik este legjobb barátaikkal vacsoráznak, akik kifakadnak előttük, hogy mennyire nyomorúságossá vált az életük a megromlott házasságuk miatt. Később egy beszélgetés során azért kiderül, hogy Marianne és Johan szexuális élete nem túl kielégítő, mégis hidegzuhanyként éri Marianne-t Johan váratlan bejelentése: beleszeretett egy kollégájába és azonnal elhagyja őt, de valójában már az affér előtt évekkel készült erre...

Házasságterápiát láthatunk, ahol a karakterek tökéletes látszatélete csupán abból adódott, hogy nem voltak teljesen nyíltak és őszinték egymással, ami idővel robbanásszerűen kitört belőlük. Végül azonban az őszinteségnek és az együtt eltöltött éveknek köszönhetően a kezdeti gyűlölet gyengéd szeretetbe fordul.

Megvalósítás:

Az eredetileg hatrészes tévésorozat filmváltozatát láttam, a hatos tagolás azonban így is megmaradt rövid fejezetek formájában, de ezekben nem fedeztem fel tudatosságot: az első két rész lassan felfedi ellőttünk a boldogságuk illúzióját, a harmadik lerántja a leplet, a negyedik-ötödik részek a lehető legcsúnyábbá teszik, végül az utolsó részben kibékülnek egymással, amennyire a körülmények engedik. Bár a szex a viták kiindulópontja, valójában Marianne baja elsősorban talán a feleség-szerep terheinek nyomásával van, míg Johan hasonlóképpen szenved attól, hogy a többiek és ő maga is többet várt el magától, mint amennyire képes. Tíz év házasság után tíz évnek kell újra eltelni, hogy a válást és az újabb kapcsolatokat követően újra (vagy talán először) gyengédséget mutathassanak a másik iránt, miután felfedték egymásnak legsötétebb énjeiket is. Amennyire olvastam, a televíziós változatban több szereplő és esemény is előfordult, pl. egy abortusz, ami talán érthetőbbé tette volna a filmben is a karaktereket, szóval látatlanban is inkább a sorozatot ajánlom.

A kis költségvetésű film képileg számomra teljes érdektelen volt, és ezt az operatőr is megbánta, miután megtudta, hogy a műből a mozikba is készül egy változat. Zene talán nem is volt, a színészeket pedig ugyan nagyon dicsérik mindenütt, de bennem nem hagytak maradandó nyomot. A tévéváltozatot nem ismerem, de itt gyakorlatilag a két főszereplő beszélgetésein kívül mást nem nagyon láttunk, így rajtuk állt az egész film. nem azt mondom hogy ez feltétlenül rossz, de pl. a Personában ugyanezt izgalmasan is meg lehetett oldani.

Élmény:

Nemcsak szerintem, hanem Ebert szerint is tisztára olyan volt, mint egy Cassavetes-film, de csak külsőre, valójában sokkal letisztultabb. Őszintén szólva nagyobb drámát vártam a történettől, mivel lassan én is megtarthatom a tízéves házassági évfordulómat, de nem igazán tudtam azonosulni a pár problémáival (nem mintha az én házasságom olyan hű de boldog lenne, de ennél talán érettebbek vagyunk - aztán lehet hogy pár év múlva belőlem is kitör valami elnyomott gyűlölet :D).

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Liv Ullmann (Persona, Suttogások és sikolyok), Erland Josephson (Suttogások és sikolyok, Fanny és Alexander, Odüsszeusz tekintete), Bibi Andersson (Egy nyári éj mosolya, A hetedik pecsét, A nap vége, Persona), Jan Malmsjo (Fanny és Alexander), Gunnel Lindblom és Lena Bergman (A hetedik pecsét, A nap vége)
- Valószínűleg erősen életrajzi alapú volt a történet, hiszen Bergman, a rendező és Ullmann pár évig korábban szintén egy párt alkottak.
- Állítólag a film bemutatását követően Svédországban megduplázódott a válások száma.

Következik: Sötétség és köd

Tartalom:

Postakocsi érkezik egy kisvárosba egy finom hölggyel, a gyengélkedő Mrs. Malloryval, aki katonatiszt férjéhez érkezett volna, de mint kiderül, a közelben ólálkodó apacsok miatt tovább kellett állni a hadseregnek. Mrs. Mallory eltökélt, hogy mihamarabb vele legyen, ezért az apacsveszély ellenére is továbbmegy a kocsival. Épp ekkor száműzi egy női erkölcsegylet a prostituált Dallas-t, aki így szintén a kocsi utasa lesz. Hasonlóan jár Dr. Boone (Thomas Mitchell) is, aki alkoholizmusa miatt nem tudja fizetni a bérleti díjat. A doki nagy örömére utastársuk lesz a mintáival utazó félénk whiskey ügynök, Mr. Peacock, valamint a Mrs. Malloryba első pillantásra beleszerető egykori déli tiszt, a jólnevelt Hatfield (John Carradine) annak ürügyén, hogy megvédje a hölgyeket. Utolsó pillanatban beül melléjük a karótnyelt Mr. Gatwood, a banki alkalmazott, aki az aznapi nagyösszegű betéttel akar meglógni. A kocsit a kissé félős és egyszerű Buck (Andy Devine) hajtja, és vele tart a helyi seriff is abban a reményben, hogy az úton összefut és letartóztathatja a bosszúért lihegő Ringót (John Wayne), akinek ellenfelei épp abban a városban vannak, ahová a kocsi tart. A kocsihoz csapódik még tucatnyi katona egy állomás erejéig lovaskíséretként, ahonnan majd egy újabb csapat venné át a védelmi feladatot. A seriff számítása bejön, szinte azonnal belefut Ringóba, aki a katonák láttán kénytelen megadni magát. Az első állomásig nem történik probléma, ám ott kiderül, hogy az ott állomásozó katonáknak menniük kellett, így a kocsi utasainak kíséret nélkül kell folytatniuk az utat...

A western-körítés szinte felesleges, itt a lényeg az összezárt és egymásra utalt emberek viszonyaiban keresendő, hogy a 12 dühös emberben. Természetesen a veszély hatására lefoszlik a társadalomban betöltött helyük és csak a valós értékeik fognak számítani.

Megvalósítás:

A film eleje olyan gyorsan varrja össze a karaktereket, hogy alig bírtam követni, egyes szereplőket pedig kifejezetten felszínesnek hagytak meg sajnos. Ilyen volt a bankár, aki mindössze háborogni tudott, de nem tudjuk meg, miért is próbált meglógni a pénzzel. Állítólag a válság után akkora közutálatnak örvendhettek, hogy talán erre külön nem is volt szükség. A kereskedő és a kocsis csupán komikus karakterek voltak, előbbi félénkségével, utóbbi az együgyűségével, aminek harsánysága engem kifejezetten zavart. Hatfiled, a déli karaktere mélyebb volt, neki volt valami fájdalmas a múltjában és jelenében, de nem derült ki róla sok konkrétum. Az ő csúcspontja az volt, amikor az utolsó töltényével Mrs. Malloryt lőtte volna le, mintsem hogy az indiánok élve elkapják. A doki hasonló szerepet kapott abból a szempontból, hogy egy-egy pillanatra felsejlik előttünk az alkoholizmusának szörnyűsége, de alapvetően a szeretnivaló részeges marad, akin lehet nevetni. Minimálisan fejlődik szemünkben a seriff, akiről egyre inkább az a benyomásunk, hogy nem a törvény betűje érdekli kizárólag, hanem az igazság is. A két nő kapcsolata egy fokkal érdekesebb, Mrs. Mallory a megvetésből lassan elmozdul a megértés irányába, miután Dallas önfeláldozóan gondozza őt. Dallas az egyetlen igazán szociális eleme a történetnek, akinek élettörténetét megismerve megértőbekké válhatunk a lecsúszottakkal szemben. Ringo számomra kevésbé volt érdekes, ő a tipikus jófiú bosszúálló; egyetlen csavar vele kapcsolatban az volt, amikor hallgatott egy pillanatra Dallas-ra és felhagyott volna a bosszúval. Hasonló volt ellenfeleinek reakciója is, amikor megtudták hogy Ringo a városban van, és jó volt látni, hogy ők sem velejéig romlott gonoszok, hanem félnek és talán ők se akarják ezt az egészet, de társadalmi nyomás alatt vannak, ahogy kimondottan szinte mindenki. A történet tagolása egyszerű: beszélgetős és utazós részek váltogatják egymást egyre kiélezettebb és egyre kevésbé civilizált viszonyok közt. A csúcspont az indiános összecsapás, és Lisztesnek tökéletesen igaza van abban, hogy itt kellett volna abbahagyni, mert utána Ringo leszámolása már unalmas.

Ez volt az első film, amit a mára ikonikussá vált Monument Valleyben forgattak kihasználva a hely monumentalitását és a benne haladó kocsi apróságának ellentétét. Többször is inkább sejtetéssel mutattak meg dolgokat, mint pl. Ringo párbaját vagy Hatford utolsó lövését. A leglátványosabb rész egyértelműen az indiánok támadása volt, hiszen a száguldó kocsin olyan valódi kaszkadőrmutatványokat láthattunk, amiket nem helyettesíthet semmilyen számítógépes trükk. A zene és a színészek sem voltak kiemelkedőek a fülemben/szememben.

Élmény:

Amikor Ringo először tűnik fel a képen, a kamera ráközelít, szinte ragyog az aurája, olyan mint egy félisten. Ez volt Ford első hangos westernje, az a film, ami igazán beindította Wayne karrierjét és örökre összekötötte mindkettőjüket a műfajjal, valamint művészi szintre emelte azt. Alapvetően izgalmas a koncepció, csak nekem több volt benne az esemény, mint a karakterdráma, amitől sokkal több lehetett volna a film. Kora ellenére is izgalmas, ma is simán nézhető, az első fontosnak tekintett western.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: John Wayne (Babaarcú, Vörös folyó, Az üldözők, Rio Bravo, Aki lelőtte Liberty Valance-t, Csillagok háborúja), Thomas Mitchell (Csak az angyaloknak van szárnyuk, Elfújta a szél, Az élet csodaszép, Délidő), Andy Devine (Bolond, bolond világ), John Carradine (Frankenstein menyasszonya, Érik a gyümölcs, Tízparancsolat, Aki lelőtte Liberty Valance-t), Tim Holt (Az Ambersonok tündöklése és bukása, Clementina kedvesem, Sierra Madre kincse), Tom Tyler (Elfújta a szél, Érik a gyümölcs), Francis Ford (Frankenstein, Érik a gyümölcs, Clementina, kedvesem), Jack Pennick (Érik a gyümölcs, Clementina kedvesem, Az üldözők, Aki lelőtte Liberty Valance-t), Yakima Canutt (Elfújta a szél)
- Francis Ford a rendező bátyja, maga is rendezett és a fia is.
- Lordsburg létező kisváros.
- Az apacsok évszázadokig harcoltak Mexikó és az Egyesült Államok ellen, még a 19. század második felében is komoly gondot okozva nekik.

Következik: Jelenetek egy házasságból

A múlt:

Pontosan két évvel ezelőtt, 2015. január 29-én írtam meg az első filmes posztomat felkérésre. Akkor már pár hónapja belekezdtem a projektembe, aminek célja az volt, hogy szerezzek némi filmes műveltséget, mert ezen a téren voltak elmaradásaim és több dolog is akkoriban épp kedvet csinált a megszerzéséhez. Van némi rendszerezős beütésem (statisztának statisztikusnak kellett volna mennem), ezért rögtön készítettem egy listát először tíz filmmel, amiből aztán hamar harminc feletti szám lett, majd ezzel a tapasztalattal a hátam mögött elkészítettem az általam jónak minősített, első komolyabb listámat. Az alapelv az, hogy rendszeresen frissített top 100-as listák közös keresztmetszeteit vegyem alapul.

Idővel belelendültem és nem csak a több listán szereplő filmeket néztem meg, hanem mind az öt lista első 100-100 helyezettjét, majd egyéb, véletlenszerű listákat is beemeltem. Igyekeztem minden nap megnézni egyet, így a két év alatt mintegy ötszáz filmet láttam a legjobbnak és legismertebbeknek tartottak közül. De valószínűleg ez kevés lett volna, ha nem írok róluk, ugyanis így kénytelen voltam utánuk olvasni és összeszedni a gondolataimat arról, amit láttam - ez által válhattam tudatos nézővé. Valójában ez utóbbi két fázis jóval több időt vett el, mint megnézni a filmet. Persze tudom, hogy hiába mélyült el a tudásom, még mindig csak a felszínt kapargatom, amire mindig emlékeztetett, ha belefutottam egy rendes elemzésbe. (A legemlékezetesebb ilyen feleszmélésem talán az Országúton egy elemzésének kapcsán volt.)

A jelen:

Azt hiszem, most már elmondhatom magamról, hogy láttam a legfontosabb látnivalókat, és nem fogok zavartan pislogni, ha szóba kerül a téma, tehát elértem a célom. Emellett sikerült talán némi kedvet csinálni és ismertetőt írni olyan filmekről is, amelyekről más a magyar weben még nem írt. Köszönöm a családnak, hogy elviseltek idáig (valójában otthon is örültek, hogy elfoglalom magam és nem zavarok senkit), a munkahelyemnek, hogy nem terheltek le sok munkával munkaidőben, így gyakorlatilag fizették e projektemet :D. Nem tudom hány rendszeres olvasóm volt (13 követőt mutat a rendszer), de volt három rendszeres kommentelőm (Barnakanapés, moodPedro, Savanyú), akik nem trollkodtak szét és küldtek el hülyeségeim és töménytelen elgépeléseim miatt melegebb éghajlatra, hanem türelmesen elolvasták soraimat. Köszönöm Time Goes By-nak, hogy ajánlotta a blogom, és persze az internetnek a rengeteg információért és magukért a filmekért, amelyeket rendes törvénytisztelő állampolgárként természetesen mind megvásároltam egyesével. :D

A jövő:

Nem lélegezhet fel azonban senki. Nem tervezem abbahagyni a filmezést, hiszen rengeteg klasszikus van még, amit nem láttam, elő van jegyezve újabb ötszáz film. Ugyanakkor szeretném kisebb intenzitással folytatni, mert gyakran előfordult, hogy a blog miatt jóval kevesebbet aludtam, mint szerettem volna. Most azt mondom, heti egy-két poszttal számoljatok, illetve szeretnék személyes toplistákat is felállítani az eddig látottak alapján, de majd meglátjuk, hogy lesz kedvem hozzá.

Másfelől attól se kell tartani, hogy értelmes dolgok tanulmányozásával fogom tölteni az így felszabaduló időt: nyelvek vagy informatika helyett a komolyzenét szeretném a közeljövőben jobban megismerni, amiről szintén be fogok számolni új blogomon.

Tartalom:

Adát Skóciából Új-Zélandra adják férjhez. Már nem fiatal, van egy kislánya is, Flora (Anna Paquin), ráadásul hatéves kora óta nem beszél, ő sem tudja miért. Viszont van egy zongorája, amihez érzelmileg is nagyon kötődik, illetve ezzel tudja legkönnyebben kifejezni érzelmeit. Az új férj, a telepes Alisdair (Sam Neill) kicsit esetlen, és a dzsungelben való nehéz közlekedés miatt nem hajlandó elcipelni a zongorát is, ami így a tengerparton marad. Vele tartott egy másik telepes, Baines (Harvey Keitel) is, aki miután látta a zongorajáték közben megnyíló Adát,megkívánja. Megveszi Alisdairtől a zongorát, hogy leckéket vehessen Adától, hogy így kerüljön a nő közelébe. Felajánlja neki, hogy minden látogatásért cserébe visszaad egy billenytűt, ha közben azt tehet, amit akar...

Olyan sok szinten értelmezhető a történet, hogy inkább egyiken se fogom :D Nézhető a nő-férfi viszonyon keresztül, a kommunikáción keresztül, a művészet szempontjából vagy akár a viktoriánus társadalmat kritizáló filmként is. Mivel Ada van a középpontban, én arra hajlok, hogy a leginkább kiemelt témája a történetnek Ada felszabadulása kötöttségei alól, érése több értelemben is, és úgy kapiskálom, hogy ő valójában a rendező alteregója, aki minden nehézség ellenére képes az önmegvalósításra.

Megvalósítás:

Amit először megtudunk Adáról, hogy gyerekként megnémult, noha senki sem tudja miért. Erre Flora különféle meséket gyárt, de nagyjából lehet sejteni az okokat anélkül is, hogy kimondanák: Ada már-már telepatikusan erős akaratú (avagy makacs mint egy gyerek, nézőpont kérdése), zongorán jobban képes kifejezni magát, a kor üres fecsegései pedig untatják. Egyetlen kapcsolata a külvilággal kislánya, aki jelképesen angyalszárnyakban marad egy előadás után a film végéig, és talán érettebb is saját anyjánál, amit az is jól mutat, hogy Ada belső hangja még kislányosabb (hiszen nem hallotta magát hatéves kora óta). Új-Zélandra érkezve undorodva válik el a fehér legénységtől, és új férjével sem kedves, ellenben később vonzódni fog a félig civilizált, félig őslakossá vedlő Baines-hez. Ez nem teljesen igaz, mert a vonzódás nem szerelem, hanem kicsit szex, de sokkal inkább Baines idomítása, aki úgy szoktatja magához a nőt, mint egy vadállatot. Beszédes díszlet a parton felállított, elszállításra váró bútorok látványa, többféle jelentét hordoz a kiüresedettségtől a feleslegességen át az átmeneti létig. Ezt csak azért említem részletesebben, mert később az uralkodó elemmé a dzsungel válik, ami az állandó szürkeséggel olyan mint egy bűnbeesés utáni Paradicsom. Fontos tárgy a zongora, Ada önkifejezésének eszköze, amivel érzelmeit kommunikálja, ami nagy teher, de egyben létszükséglet is. Játéka a ma már elvárt romantikus fajta, amelybe az előadó szenvedélyesen beleteszi önmagát is - ahogy az egyik puritán asszony megjegyzi, ez démoni, nem tiszta és egyszerű játék, mint egy ismerőséé. Ki lehetne még térni külön a helyi bennszülöttekre, Alisdairre és Baines-re és még sok másra, de ahogy írtam, sokféleképpen értelmezhető a történet és én most csak Adára koncentrálnék.

És ha Ada a központ, akkor kezdjünk a színészekkel: az őt alakító színésznőnek voltak erős pillanatai, meg is kapta érte az Oscart, ami nem lehetett egyszerű annak fényében, hogy nem volt szövege egyáltalán. Viszont érdemes tudni, hogy nagyrészt ő maga zongorázott, a jelbeszédet pedig, ami akkoriban még nem létezett, szintén ő fejlesztette ki egy jeltolmács segítségével, ennek köszönhetően néhol már táncszerű volt. Messze legjobb jelenete az egész filmnek az volt, ahogy Alisdair megragadta Adát és a büntetésre vonszolta, miközben úgy vergődött némán a fák ágai között, mint Hófehérke az erdőben. Anna Paquinnak szintén voltak őszinte pillanatai, szóval gyerekhez képest rendben volt, ő is Oscart kapott. A képi világot a kékes szürkeség jellemzi, mintha állandóan borult lenne az ég, ami tök jól néz ki az erdőben vagy a tengerparton, ahol a föld, a tenger és az ég szinte egyszínűen összeolvad. Több alkalommal tetten érhető volt, ahogy igyekszenek kompozíciót alkotni, és itt-ott előfordultak egyéb szebb vagy kreatívabb megoldások, szóval összességében a képek megfelelően alátámasztották a történetet és hatásosak voltak, de ritkán igazán erősek. A zene szintén díjnyertes volt, és kezdetben valóban élvezet volt hallgatni, de nekem idővel kissé egyhangúvá vált, noha volt egy-egy tökéletes pillanata a zene, a kép és a tartalom egymásra találásának.

Élmény:

Talán már túl sok filmet láttam és túlságosan megnőtt az ingerküszöböm, de nagyon elbizonytalanít, amikor látok egy saját szempontjaim szerint objektívan jó filmet és mégsem ragad magával igazán. Nem lehetett panasz egyik elemére sem, mégsem érintett meg. Vajon ha újranézném egykor kedvenceimet, azok is hatástalanok lennének...?

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Harvey Keitel (Aljas utcák, Taxisofőr, Thelma és Louise, Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Odüsszeusz tekintete), Sam Neill (Jurassic Park), Anna Paquin (Majdnem híres)
- Nem szoktam nézni a díjátadókat, szóval lehet hogy nem ő volt a valaha volt legcukibb nyertes, de a 11 éves Anna Paquin nagyon ott van az átvételkor.

Következik: Hatosfogat

Tartalom:

Weronika (Irene Jacob) amatőr, de tehetséges lengyel énekes. Krakkóba utazik rokonához, ahol véletlenül meghallja egy jó kapcsolatokkal bíró zeneértő, és hamarosan nagy koncerten énekelhet. A meghallgatás után beleszalad egy tüntésbe a főtéren, ahonnan mindenki menekül, beleértve egy francia turistacsoportot is. Weronika megdöbbenve veszi észre, hogy az egyik fényképező nő a buszon megszólalásig hasonlít rá. Később, a koncert alatt gyenge szíve miatt éneklés közben rosszul lesz és meghal. Eközben a fényképező nőt, Veronique-ot (szintén Jacob) Párizsban váratlanul elönti a mély gyász érzése szeretkezés közben. Érzi, hogy le kell mondania énekóráit. Az iskolában, ahol tanít, épp azt a dalt tanulják, amit Weronika adott elő. Még aznap szinte azonnal beleszeret ismeretlenül is Alexandre-ba (Philippe Volter), a bábművészbe a férfi előadása közben. Nem sikerül beszélnie vele, de egy este titokzatos küldeményeket kap, amelyek hozzá vezetik...

Korabeli beszámolók szerint az 1991-es történet jóval politikaibb színezetűnek számított a szocialista blokk felbomlása idején, ahol a két nő a két pólust jelképezte, de erre mai szemmel csak kevés dolog utal. A történet nagyobb részét a két nő közötti kapcsolódási pontok bemutatása adja ki, amely a végére valami olyasmire fut ki, miszerint minden mindennel összefügg egy érzékeken túli szinten. De nem e megmagyarázható dolgokon van a hangsúly, hanem épp az érzékeken túli szint érzékeltetésén, amit nem lehet szavakkal leírni, csak filmen bemutatni.

Megvalósítás:

Tulajdonképpen a történet elején felvázolják az egész hátralévő filmet azzal, hogy a két lányt még kislánykorukban mutatva felhívják figyelmünket a látszólagos dolgok mögötti világra. Az első fél óra Weronikáé, akit az énekhangja révén egy angyali lénynek akarnak beállítani, de nekem a szinkron miatt az éneklés tátikázásnak tűnik és nem igazán hiszem el. Ez a rész inkább csak arra jó, hogy felvonultassa a következő egy óra jeleit Veronique életéből. Ő nagyjából ugyanazt éli át, mint Weronika, de megérezvén a veszélyeket a másik életből, sikeresen elkerüli a veszélyeket. A jelek nem rejtélyesek, hanem intimek, nagyon emlékeztettek a Három szín: kékre. Erre tesz rá egy lapáttal a bábművész, akinek előadása minden egyszerűsége ellenére is megrázó, és igazán nincs köze a történethez, mégis érezni lehet a kapcsot az ő báb-pillangó metaforája és Veronique-ék élete között. Ugyanilyen természetes és magától értetődő volt számomra az is, hogy amikor Veronique meglátja saját fényképén Weronikát, sírásban tör ki. Ezek nem logikusan elmagyarázható összefüggések, hanem érzelmi alapúak.

A történetnél sokkal erősebben fejezte ki mindezt a képi világ. Rengeteg a tükröződő felület, amely a világ e kettősségét, az érzékelhető és az érzékeken túlira akar utalni. Weronika kedvenc játéka egy üveggolyó, amelyen keresztül nézve a világ fejjel lefelé fordul; a kamera sokszor megdől, felvéve a lengyel lány nézőpontját; megjelennek Kieslowski intim képei (legjobb a vízben ázó teafilter) és a magányos öregasszony mindent visz. A színvilág meleg aranyszínével együtt mindez nagyon hasonlít az Amelie csodálatos életére, miközben zöld alapszínű betétek is feltűnnek a halállal kapcsolatos részekben, és amelyek inkább túlvilágian álomszerűek, mint a Vámpír (csak nem rémálomszerűek). Egyszerű összekötő kapocs a két élet között a zene, amely engem nem nagyon hatott meg, de attól még működik.

Élmény:

Sokféleképpen próbálták már a filmet, mint önálló művészeti ágat kialakítani, de kevés címet tudnék mondani ahol ez megközelítőleg sikerült. Azt hiszem ez az első olyan filmélményem, ami valóban a film nyelvén fejezett ki valamit, amit máshogy nem lehetett volna, azaz ez az első igazi film, amit láttam. E mellé kellőképpen magával ragadja az embert érzelmileg és látványos is. Persze nem tökéletes, és hiába ömlengtem eddig ilyen sokat, mégsem tetszett igazán, mert nem tudott engem kellőképpen magával ragadni.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Irene Jacob (Három szín: piros), Aleksander Bardini (Tízparancsolat), Philippe Volter (Három szín: kék)
- Philippe Volter 2005-ben, 46 évesen öngyilkosságot követett el

Következik: Zongoralecke