A múlt:

Pontosan két évvel ezelőtt, 2015. január 29-én írtam meg az első filmes posztomat felkérésre. Akkor már pár hónapja belekezdtem a projektembe, aminek célja az volt, hogy szerezzek némi filmes műveltséget, mert ezen a téren voltak elmaradásaim és több dolog is akkoriban épp kedvet csinált a megszerzéséhez. Van némi rendszerezős beütésem (statisztának statisztikusnak kellett volna mennem), ezért rögtön készítettem egy listát először tíz filmmel, amiből aztán hamar harminc feletti szám lett, majd ezzel a tapasztalattal a hátam mögött elkészítettem az általam jónak minősített, első komolyabb listámat. Az alapelv az, hogy rendszeresen frissített top 100-as listák közös keresztmetszeteit vegyem alapul.

Idővel belelendültem és nem csak a több listán szereplő filmeket néztem meg, hanem mind az öt lista első 100-100 helyezettjét, majd egyéb, véletlenszerű listákat is beemeltem. Igyekeztem minden nap megnézni egyet, így a két év alatt mintegy ötszáz filmet láttam a legjobbnak és legismertebbeknek tartottak közül. De valószínűleg ez kevés lett volna, ha nem írok róluk, ugyanis így kénytelen voltam utánuk olvasni és összeszedni a gondolataimat arról, amit láttam - ez által válhattam tudatos nézővé. Valójában ez utóbbi két fázis jóval több időt vett el, mint megnézni a filmet. Persze tudom, hogy hiába mélyült el a tudásom, még mindig csak a felszínt kapargatom, amire mindig emlékeztetett, ha belefutottam egy rendes elemzésbe. (A legemlékezetesebb ilyen feleszmélésem talán az Országúton egy elemzésének kapcsán volt.)

A jelen:

Azt hiszem, most már elmondhatom magamról, hogy láttam a legfontosabb látnivalókat, és nem fogok zavartan pislogni, ha szóba kerül a téma, tehát elértem a célom. Emellett sikerült talán némi kedvet csinálni és ismertetőt írni olyan filmekről is, amelyekről más a magyar weben még nem írt. Köszönöm a családnak, hogy elviseltek idáig (valójában otthon is örültek, hogy elfoglalom magam és nem zavarok senkit), a munkahelyemnek, hogy nem terheltek le sok munkával munkaidőben, így gyakorlatilag fizették e projektemet :D. Nem tudom hány rendszeres olvasóm volt (13 követőt mutat a rendszer), de volt három rendszeres kommentelőm (Barnakanapés, moodPedro, Savanyú), akik nem trollkodtak szét és küldtek el hülyeségeim és töménytelen elgépeléseim miatt melegebb éghajlatra, hanem türelmesen elolvasták soraimat. Köszönöm Time Goes By-nak, hogy ajánlotta a blogom, és persze az internetnek a rengeteg információért és magukért a filmekért, amelyeket rendes törvénytisztelő állampolgárként természetesen mind megvásároltam egyesével. :D

A jövő:

Nem lélegezhet fel azonban senki. Nem tervezem abbahagyni a filmezést, hiszen rengeteg klasszikus van még, amit nem láttam, elő van jegyezve újabb ötszáz film. Ugyanakkor szeretném kisebb intenzitással folytatni, mert gyakran előfordult, hogy a blog miatt jóval kevesebbet aludtam, mint szerettem volna. Most azt mondom, heti egy-két poszttal számoljatok, illetve szeretnék személyes toplistákat is felállítani az eddig látottak alapján, de majd meglátjuk, hogy lesz kedvem hozzá.

Másfelől attól se kell tartani, hogy értelmes dolgok tanulmányozásával fogom tölteni az így felszabaduló időt: nyelvek vagy informatika helyett a komolyzenét szeretném a közeljövőben jobban megismerni, amiről szintén be fogok számolni új blogomon.

Tartalom:

Adát Skóciából Új-Zélandra adják férjhez. Már nem fiatal, van egy kislánya is, Flora (Anna Paquin), ráadásul hatéves kora óta nem beszél, ő sem tudja miért. Viszont van egy zongorája, amihez érzelmileg is nagyon kötődik, illetve ezzel tudja legkönnyebben kifejezni érzelmeit. Az új férj, a telepes Alisdair (Sam Neill) kicsit esetlen, és a dzsungelben való nehéz közlekedés miatt nem hajlandó elcipelni a zongorát is, ami így a tengerparton marad. Vele tartott egy másik telepes, Baines (Harvey Keitel) is, aki miután látta a zongorajáték közben megnyíló Adát,megkívánja. Megveszi Alisdairtől a zongorát, hogy leckéket vehessen Adától, hogy így kerüljön a nő közelébe. Felajánlja neki, hogy minden látogatásért cserébe visszaad egy billenytűt, ha közben azt tehet, amit akar...

Olyan sok szinten értelmezhető a történet, hogy inkább egyiken se fogom :D Nézhető a nő-férfi viszonyon keresztül, a kommunikáción keresztül, a művészet szempontjából vagy akár a viktoriánus társadalmat kritizáló filmként is. Mivel Ada van a középpontban, én arra hajlok, hogy a leginkább kiemelt témája a történetnek Ada felszabadulása kötöttségei alól, érése több értelemben is, és úgy kapiskálom, hogy ő valójában a rendező alteregója, aki minden nehézség ellenére képes az önmegvalósításra.

Megvalósítás:

Amit először megtudunk Adáról, hogy gyerekként megnémult, noha senki sem tudja miért. Erre Flora különféle meséket gyárt, de nagyjából lehet sejteni az okokat anélkül is, hogy kimondanák: Ada már-már telepatikusan erős akaratú (avagy makacs mint egy gyerek, nézőpont kérdése), zongorán jobban képes kifejezni magát, a kor üres fecsegései pedig untatják. Egyetlen kapcsolata a külvilággal kislánya, aki jelképesen angyalszárnyakban marad egy előadás után a film végéig, és talán érettebb is saját anyjánál, amit az is jól mutat, hogy Ada belső hangja még kislányosabb (hiszen nem hallotta magát hatéves kora óta). Új-Zélandra érkezve undorodva válik el a fehér legénységtől, és új férjével sem kedves, ellenben később vonzódni fog a félig civilizált, félig őslakossá vedlő Baines-hez. Ez nem teljesen igaz, mert a vonzódás nem szerelem, hanem kicsit szex, de sokkal inkább Baines idomítása, aki úgy szoktatja magához a nőt, mint egy vadállatot. Beszédes díszlet a parton felállított, elszállításra váró bútorok látványa, többféle jelentét hordoz a kiüresedettségtől a feleslegességen át az átmeneti létig. Ezt csak azért említem részletesebben, mert később az uralkodó elemmé a dzsungel válik, ami az állandó szürkeséggel olyan mint egy bűnbeesés utáni Paradicsom. Fontos tárgy a zongora, Ada önkifejezésének eszköze, amivel érzelmeit kommunikálja, ami nagy teher, de egyben létszükséglet is. Játéka a ma már elvárt romantikus fajta, amelybe az előadó szenvedélyesen beleteszi önmagát is - ahogy az egyik puritán asszony megjegyzi, ez démoni, nem tiszta és egyszerű játék, mint egy ismerőséé. Ki lehetne még térni külön a helyi bennszülöttekre, Alisdairre és Baines-re és még sok másra, de ahogy írtam, sokféleképpen értelmezhető a történet és én most csak Adára koncentrálnék.

És ha Ada a központ, akkor kezdjünk a színészekkel: az őt alakító színésznőnek voltak erős pillanatai, meg is kapta érte az Oscart, ami nem lehetett egyszerű annak fényében, hogy nem volt szövege egyáltalán. Viszont érdemes tudni, hogy nagyrészt ő maga zongorázott, a jelbeszédet pedig, ami akkoriban még nem létezett, szintén ő fejlesztette ki egy jeltolmács segítségével, ennek köszönhetően néhol már táncszerű volt. Messze legjobb jelenete az egész filmnek az volt, ahogy Alisdair megragadta Adát és a büntetésre vonszolta, miközben úgy vergődött némán a fák ágai között, mint Hófehérke az erdőben. Anna Paquinnak szintén voltak őszinte pillanatai, szóval gyerekhez képest rendben volt, ő is Oscart kapott. A képi világot a kékes szürkeség jellemzi, mintha állandóan borult lenne az ég, ami tök jól néz ki az erdőben vagy a tengerparton, ahol a föld, a tenger és az ég szinte egyszínűen összeolvad. Több alkalommal tetten érhető volt, ahogy igyekszenek kompozíciót alkotni, és itt-ott előfordultak egyéb szebb vagy kreatívabb megoldások, szóval összességében a képek megfelelően alátámasztották a történetet és hatásosak voltak, de ritkán igazán erősek. A zene szintén díjnyertes volt, és kezdetben valóban élvezet volt hallgatni, de nekem idővel kissé egyhangúvá vált, noha volt egy-egy tökéletes pillanata a zene, a kép és a tartalom egymásra találásának.

Élmény:

Talán már túl sok filmet láttam és túlságosan megnőtt az ingerküszöböm, de nagyon elbizonytalanít, amikor látok egy saját szempontjaim szerint objektívan jó filmet és mégsem ragad magával igazán. Nem lehetett panasz egyik elemére sem, mégsem érintett meg. Vajon ha újranézném egykor kedvenceimet, azok is hatástalanok lennének...?

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Harvey Keitel (Aljas utcák, Taxisofőr, Thelma és Louise, Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Odüsszeusz tekintete), Sam Neill (Jurassic Park), Anna Paquin (Majdnem híres)
- Nem szoktam nézni a díjátadókat, szóval lehet hogy nem ő volt a valaha volt legcukibb nyertes, de a 11 éves Anna Paquin nagyon ott van az átvételkor.

Következik: Hatosfogat

Tartalom:

Weronika (Irene Jacob) amatőr, de tehetséges lengyel énekes. Krakkóba utazik rokonához, ahol véletlenül meghallja egy jó kapcsolatokkal bíró zeneértő, és hamarosan nagy koncerten énekelhet. A meghallgatás után beleszalad egy tüntésbe a főtéren, ahonnan mindenki menekül, beleértve egy francia turistacsoportot is. Weronika megdöbbenve veszi észre, hogy az egyik fényképező nő a buszon megszólalásig hasonlít rá. Később, a koncert alatt gyenge szíve miatt éneklés közben rosszul lesz és meghal. Eközben a fényképező nőt, Veronique-ot (szintén Jacob) Párizsban váratlanul elönti a mély gyász érzése szeretkezés közben. Érzi, hogy le kell mondania énekóráit. Az iskolában, ahol tanít, épp azt a dalt tanulják, amit Weronika adott elő. Még aznap szinte azonnal beleszeret ismeretlenül is Alexandre-ba (Philippe Volter), a bábművészbe a férfi előadása közben. Nem sikerül beszélnie vele, de egy este titokzatos küldeményeket kap, amelyek hozzá vezetik...

Korabeli beszámolók szerint az 1991-es történet jóval politikaibb színezetűnek számított a szocialista blokk felbomlása idején, ahol a két nő a két pólust jelképezte, de erre mai szemmel csak kevés dolog utal. A történet nagyobb részét a két nő közötti kapcsolódási pontok bemutatása adja ki, amely a végére valami olyasmire fut ki, miszerint minden mindennel összefügg egy érzékeken túli szinten. De nem e megmagyarázható dolgokon van a hangsúly, hanem épp az érzékeken túli szint érzékeltetésén, amit nem lehet szavakkal leírni, csak filmen bemutatni.

Megvalósítás:

Tulajdonképpen a történet elején felvázolják az egész hátralévő filmet azzal, hogy a két lányt még kislánykorukban mutatva felhívják figyelmünket a látszólagos dolgok mögötti világra. Az első fél óra Weronikáé, akit az énekhangja révén egy angyali lénynek akarnak beállítani, de nekem a szinkron miatt az éneklés tátikázásnak tűnik és nem igazán hiszem el. Ez a rész inkább csak arra jó, hogy felvonultassa a következő egy óra jeleit Veronique életéből. Ő nagyjából ugyanazt éli át, mint Weronika, de megérezvén a veszélyeket a másik életből, sikeresen elkerüli a veszélyeket. A jelek nem rejtélyesek, hanem intimek, nagyon emlékeztettek a Három szín: kékre. Erre tesz rá egy lapáttal a bábművész, akinek előadása minden egyszerűsége ellenére is megrázó, és igazán nincs köze a történethez, mégis érezni lehet a kapcsot az ő báb-pillangó metaforája és Veronique-ék élete között. Ugyanilyen természetes és magától értetődő volt számomra az is, hogy amikor Veronique meglátja saját fényképén Weronikát, sírásban tör ki. Ezek nem logikusan elmagyarázható összefüggések, hanem érzelmi alapúak.

A történetnél sokkal erősebben fejezte ki mindezt a képi világ. Rengeteg a tükröződő felület, amely a világ e kettősségét, az érzékelhető és az érzékeken túlira akar utalni. Weronika kedvenc játéka egy üveggolyó, amelyen keresztül nézve a világ fejjel lefelé fordul; a kamera sokszor megdől, felvéve a lengyel lány nézőpontját; megjelennek Kieslowski intim képei (legjobb a vízben ázó teafilter) és a magányos öregasszony mindent visz. A színvilág meleg aranyszínével együtt mindez nagyon hasonlít az Amelie csodálatos életére, miközben zöld alapszínű betétek is feltűnnek a halállal kapcsolatos részekben, és amelyek inkább túlvilágian álomszerűek, mint a Vámpír (csak nem rémálomszerűek). Egyszerű összekötő kapocs a két élet között a zene, amely engem nem nagyon hatott meg, de attól még működik.

Élmény:

Sokféleképpen próbálták már a filmet, mint önálló művészeti ágat kialakítani, de kevés címet tudnék mondani ahol ez megközelítőleg sikerült. Azt hiszem ez az első olyan filmélményem, ami valóban a film nyelvén fejezett ki valamit, amit máshogy nem lehetett volna, azaz ez az első igazi film, amit láttam. E mellé kellőképpen magával ragadja az embert érzelmileg és látványos is. Persze nem tökéletes, és hiába ömlengtem eddig ilyen sokat, mégsem tetszett igazán, mert nem tudott engem kellőképpen magával ragadni.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Irene Jacob (Három szín: piros), Aleksander Bardini (Tízparancsolat), Philippe Volter (Három szín: kék)
- Philippe Volter 2005-ben, 46 évesen öngyilkosságot követett el

Következik: Zongoralecke

Tartalom:

1976-ban a 28 éves Randall és bátyja az ország másik végébe indultak munkát keresni, de Randallnak már félúton sikerült munkát kapnia eg városban. Mivel ünnepnap volt, másnap potyára ment dolgozni, hazafelé pedig kifogyott az üzemenyag az autójából. Épp arra járt a tizenéves David szomszédja elcsent autójával, így felvette. Összebarátkoztak és az egész napot együtt töltötték. Autós moziból hazafelé éjjel a rendőrök megállították őket, ekkor váratlanul valaki az autóból agyonlőtte az intézkedő járőrt. A nyomozók végül eljutnak Davidhez, akinek a vallomása alapján vádat emelnek Randall ellen...

Eddig nem derült ki, de ez egy dokumentumfilm, amely egy 1976-os rendőrgyilkosság ügyét deríti fel, de azzal a céllal, hogy Randall ártatlanság bizonyítsa. A megvalósítása mellett attól mérföldkő a dokumentumfilm, mert nyomást tudott gyakorolni a közvéleményre és a hatóságokra is, ezzel pedig nem csupán bemutatott valamit, hanem előrevetített és aktívan alakította a jövőt.

Megvalósítás:

A történetvezetés nagyjából lineárisan halad, időnként vannak visszapillantók is, de azok is ehhez a történetvezetéshez kapcsolódóan merülnek fel. Kezdetben a hivatalos nézőpont alapján haladunk, de egyre nagyobb teret kapnak az ellenérvek, így krimiszerűen fordulatossá válik a mesélés. Mint egy tárgyaláson, egyes interjúalanyokat érezhetően pozitívabbnak állít be, mint azokat, akik nem kedveznek az ügyének. A legjobb és legváratlanabb ilyen tanú egy nő volt, aki hosszasan mesélt arról, hogy ő nyomozói szemmel nézi a világot, mert mindig is erre a pályára készült, így felépítenek bennünk egy hiteles képet róla, majd a következő vágással egy pillanat alatt kiderül, hogy a nő épp ellenkezőleg, teljesen megbízhatatlan. Az egyik fontos újítása volt a dokumentumfilmnek, hogy megfilmesítve előadtak egyes eseményeket, mintha valóban játékfilmet látnánk.

Ez pedig lehetőséget ad arra, hogy szépen beállított képek is belekerüljenek a hagyományos interjús beszélgetések közé, ezek közül pedig messze legjobb a lassan kiömlő shake képe volt, amely egyszerre fejezte ki számomra a rendőr halálát és társának bűntudatát. Az újrajátszás és a bevágott jelképes képek mellett volt még egy harmadik színesítő elem is, a régi filmjelenetek beillesztése, jellemzően gengszterfilmeké, de pl. David élettörténetét családi képekkel illusztrálták. A film zenéje gyors és feszültségkeltő volt, az elején kifejezetten tetszett, de egy idő után unalmassá vált, mint a Rekviem egy álomért viszonylag rövid dallama.

Élmény:

Mai szemmel már nem látni igazán a jelentőségét és korabeli hatását, ezért én legfeljebb azt tudom értékelni benne, hogy izgalmas volt, fordulatos, mint egy CSI epizód, miközben időnként küllemre is tetszett. Spoiler: a film igazi hatása csak megjelenése után jött el, 12 év után kiengedték Randallt.

Érdekességek:

- Az a gyilkosság, amiért Davidet elítélték, épp akkor történt, amikor a rendező interjút készített volna vele. Végül 2004-ben végezték ki.
- Morris, a rendező korábban magánnyomozóként dolgozott, ami kapóra jött a film készítése során.
- Eredetileg a hírhedt Grigsonról, azaz Dr. Halálról készített volna dokumentumfilmet, ekkor találkozott Randallel, akivel kezdetben nem is foglalkozott, amíg nem beszélt Daviddel. Grigsont egyébként végül 1995-ben tiltották el, de magánpraxist továbbra is folytathatott.
- Az utolsó jelent magnókazettás interjúja valójában csak azért lett ilyen, mert elromlott a kamera.

Következik: Veronika kettős élete

Tartalom:

A Szerelő és a Vezető Kalifornia városait járják, ahol gyorsulási versenyeken kötött fogadásokból tartják el magukat öregecske, de felturbózott autójukkal. Az egyik városban szó nélkül csatlakozik hozzájuk a Lány (Laurie Bird) is, akit a Vezető megkedvel, de az a Szerelővel fekszik le. Az utakon több alkalommal is összefutnak a sportautós férfival, akire a kocsi tpusa alapján GTO-ként utalnak (Warren Oates). Egy benzinkútnál megállapodnak, hogy egészen Washingtonig versenyeznek, a győztes pedig elviheti a másik autóját. Mégsem versenyeznek azonban igazán, többször megállnak egymásnak segíteni. Az egyik megállónál a Lány átül a sportautóshoz...

Azt minden kritika készségesen leírja, hogy a történet metaforikus, csak azt nem írja meg konkrétan egyik sem, hogy mik ezek. Mert hogy a film sem túlságosan segítőkész, noha egyáltalán nem bonyolult - mégis, annyira kevés a kapaszkodó, hogy szinte csak azon múlik az értelmezése, hogy mit akarunk belelátni: szabadság, szerelem, identitás, egzisztencializmus, művészet. Ezekre mind tudnék egy-egy példát mondani, szóval vagy az van, hogy mindent meg akartak mutatni a történettel, vagy nem, de akkor nem sikerült jól kihangsúlyozni a fő témát. (A harmadik lehetőség természetesen a szokásos: én vagyok túl buta hozzá :D)

Megvalósítás:

A western mellett a másik jellegzetesen amerikai műfaj a road movie, és ezúttal mintha a műfajnak lenne alárendelve a film, cselekmény ugyanis alig van, és hogy egyértelmű legyen a jelképessége, a szereplők sem kapnak nevet. A Szerelő és a Vezető hasonlítanak is egymásra, szinte mindig együtt vannak, látszólag múlt és cél nélkül járják a városokat csak az útszéli éttermeket, moteleket, benzinkutakat érintve, alig beszélnek. GTO velük ellentétben folyamatosan beszél, stopposokat vesz fel, mindenkinek elmondja az élettörténetét, de mindenkinek másikat. A Lány szintén személytelen, szótlan, mintha csak egy műnyúl lenne az agarak előtt; szinte előzmny nélkül a Vezető és GTO érte kezdenek már versenyezni, de ekkor a Lány lelép egy idegennel, mintha csak a szabadság megtestesítője lenne. Fontosak maguk az autók is: a sportautó menő és kényelmes gyári termék, míg a két fiatalabb fiú kocsija egy teljesen átalakított darab, amit ők hoztak létre, mint egy művészeti alkotást és folyton ügyködnek rajta valamit ("sosem lehetsz elég gyors"). Az út, illetve a hozzá kapcsolódó dolgok is sokatmondóak: eleve az ikonikus 66-os úton játszódik a történet, a stopposok különböző társadalmi csoportokből kerülnek ki (katona, kovboj, üzletember... stb.), valamint feltűnik a halál is baleset formájában, és a versenyzés is egyet jelent a pénzszeréssel, ami az autóra kell és persze némi ételre. Végül ott van maga a fő verseny, ami az autóért, a legfontosabbért zajlik, mégsem veszik igazán komolyan és szándékosan együtt haladnak. A cím jelentése magyarul: Kétsávos aszfalt.

A film vége a legismertebb, azzal végződik, hogy a film lassan leáll és kiég, és ebbe mgint beleprojektálhatunk egy rakás dolgot. Ez a leglátványosabb képi elem, nincsenek szép, beszédes tájképek, nem igazán mutatják mi mellett haladnak el és amit igen, az sem esztétikus (nekem). Zene csak annyi van, am néha a rádióból szól, de jellemzően ez is illik a sofőrök személyiségéhez: a fiúkat inkább zavarja, GTO-nak pedig vegyes stílusban van mindene. A Lány egyszer dúdol, az szintén jellemzően az I Can Get No Satisfaction. Az ő karaktere egyébként kifejezetten rá íródott, ahogy a Szerelő színésze is gyakorlatilag autók között nőtt fel. A Vezető sem színész, de ők hárman egyébként is érzelemmentesen játszottak. Annál nagyobb volt a kontraszt GTO-val, akit rendes színész alakított és neki egyébként sem kellett magát visszafognia.

Élmény:

Fiú létemre engem sosem érdekeltek az autók, az a fajta vagyok, akit ha megkérdeznének hogy milyen autót szeretne, azt mondanám hogy pirosat :D. Szóval a műszaki szövegek teljesen hidegen hagytak, ahogy a versenyek is. A történet pozitív értelemben üres, érzésem szerint arra vár, hogy mi töltsük meg tartalommal. nem éreztem hangulatosnak, nem volt látványos, bár aki szereti az autókat, annak biztos jobb véleménye lesz róla.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Warren Oates (Vad banda, Sivár vidék), Laurie Bird (Annie Hall), Harry Dean Stanton (Bilincs és mosoly, A keresztapa 2, Nyolcadik utas: a halál, Párizs, Texas, Halálsoron)
- Laure Bird ekoriban a rendezővel, Hellmannal járt, később Garfunkellel. 1979-ben, anyjához hasonlóan 26 éves korában öngyilkosságot követett el.
- Dennis Wilson (a Szerelő) a Beach Boys eredeti tagja volt; az 1960-as években Charles Mansonnal barátkozott, mielőtt az még gyilkolni kezdett volna; 1983-ban, hosszas önpusztító életmód végén részegen vízbefúlt 39 évesen. Halála előtt hetekig autózott, abban élt, ahogy filmbéli karaktere is

Következik: A keskeny, kék vonal