Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Mielőtt belekezdtem a filmezésbe, úgy gondoltam hogy a legjobbnak tartott filmek elvont művészfilmek, amelyeket csak a nagyon okos emberek érthetnek meg. Szerencsére a többségükről bebizonyosodott, hogy korántsem ilyenek, de félelmeimnek volt némi valóságalapja. A nehezen érthető rendezők között kétféle típussal találkoztam: az egyik (számomra) túl intellektuális, a másik viszont pont nagyon szűken méri az információt. Vagy mondhatnám úgyis, hogy kiket kedveltem a legkevésbé:

Carl Theodor Dreyer (1889-1968)

A dán rendező első fontos filmjén már sejthető volt stílusa, de igazán csak a Vámpír sikertelensége miatti idegösszeomlása után erősített rá. Ezek után már csak kb. tízévente csinált egy filmet, és ezek egyre puritánabbá válnak, komorak, majdnem érzelemmentesek, tisztán, szinte didaktikusan üzennek és nagyon lassúak. Fel kell tudni venni hozzá a megfelelő tempót.

Filmjei: Jeanne d'Arc szenvedései (1928), Vámpír (1932), A harag napja (1943), Az ige (1955), Gertrúd (1964)

Howard Hawks (1896-1977)

Ő speciel nem nehéz, de több filmjén is szinte felhúztam magam, annyira nem tudtam azonosulni szereplőivel, felvetett témáival. A Párducbébi humora irritált, a Csak az angyaloknak van szárnyukat untam, A pénteki barátnőtől undorodtam, a Rio Bravot meg csak egyszerűen nem tartom jó filmnek.

Filmjei: Párducbébi (1938), Csak az angyaloknak van szárnyuk (1939), A pénteki barátnő (1940), A hosszú álom (1946), Vörös folyó (1948), Rio Bravo (1958)

Robert Bresson (1901-1999)

Ő Dreyerhez hasonlóan az egyszerűség híve. Azzal nehezítette meg leginkább az életemet, hogy színészeit szándékosan addig fárasztotta, amíg azokból már kiveszett minden emberi érzés és csak szövegmondó robotok maradtak. És ha nem normálisan reagál egy karakter, akkor idegenné, távolivá válik az egész film, valami mást sejtünk a háttérben ahelyett, amit a szerző közöli kíván.

Filmjei: Egy falusi plébános naplója (1951), Egy halálraítélt megszökött (1956), Zsebtolvaj (1959), Vétlen Baltazár (1966), Mouchette (1967), Talán az ördög (1977), A pénz (1983)

Michelangelo Antonioni (1912-2007)

Dreyer és Bresson mellett ő is az "információirigy" rendezők körét gyarapítja. De ő már tovább lép egy szinttel és nem csak a karaktereket teszi szótlanná és érzelemmentessé, hanem még a történetet is szándékosan kihagyja, így szinte semmi kapaszkodót nem kapunk és valahogy érzelmi, hangulati alapon kéne tudni megközelíteni a filmjeit.

Filmjei: A kaland (1960), A napfogyatkozás (1962), Vörös sivatag (1964), Nagyítás (1966), Foglalkozása: riporter (1975)

John Cassavetes (1929-1989)

Az eddigiekhez hasonlóan Cassavetes-t is a lassú, merengő, eseménytelen, érzelmi-hangulati alapú megközelítés jellemzi elsősorban karakterei viszonyainak változásai révén. Jóval fogyaszthatóbb az előzőekben felsoroltaknál, hiszen itt már van rendes színészkedés és nem elvont témákat dolgoz fel, de a történetnélküliség elég unalmassá teszi.

Filmjei: Arcok (1968), Egy hatás alatt álló nő (1974), Szeretetáradat (1984)

Jean-Luc Godard (1930-)

Na ő az, aki miatt egész életemben féltem belevágni a filmezésbe, ő az elvont, érthetetlen művészfilmek megtestesítője, aki azonban nem azért ilyen, mert kevés kapaszkodót nyújt, mint Antonioni, hanem mert túl sokat és túl gyorsan; túl okos, "túlművelt", csak úgy repkednek a komolyzenei, irodalmi és képzőművészeti utalások, ember legyen a talpán, aki követni tudja.

Filmjei: Kifulladásig (1960), Éli az életét (1962), A kis katona (1963), A megvetés (1963), Külön banda (1964), Bolond Pierrot (1965), Hímnem-nőnem (1966), 2 vagy 3 dolgot tudok csak róla...(1967), A film története(i) (1988-1998)

Azért legyünk korrektek, ezeknek a rendezőknek könnyen felismerhető, műfajteremtő, egyéni stílusuk van, de attól még nem biztos, hogy szerethetőek is. Kimaradtak, mert ők fogyaszthatóbbak voltak, de hasonlóan nehéz stílusuk volt még az alábbiaknak:

- Bunuel, a szürrealista,
- Ozu, a minimalista,
- Melville, a monoton,
- Rivette, az elvont és
- Tarkovszkij, a meditáló.

Tartalom:

Egy nő még a férjével való első szex előtt teherbe esik, de férjét megnyugtatja egy angyal: a gyerek Istentől van; ugyanakkor figyelmezteti is őket, hogy a helyi uralkodó meg akarja öletni valamennyi újszülöttet, ezért azonnal induljanak Egyiptomba. Az uralkodó halála után újra megjelenik, hogy most már hazamehetnek. Az időközben felnőtt gyerek, Jézus, tudatában isteni mivoltának követőket gyűjt maga köré, köztük Mátét, és beszédeket tart az embereknek rámutatva a helyes élet és a hamis értékek közti különbségre, beleértve a főpapok álszentségeit is. Utóbbiak persze ezt nem veszik jó néven, ezért istenkáromlás vádjával halálra ítélik...

Elnézést hogy nem részletezem az eseményeket pontosan, de egyrészt azt hiszem mindenki jól ismeri Jézus életének történeteit, másrészt nagyon epizodikusan, szinte összefüggéstelenül van mindez felvázolva. Szóval a kérdé az, a film hogyan láttatja velünk a jól ismert történetet és Jézust magát: szerintem ellentmondást nem tűrőnek vagy inkább türelmetlennek, aki pontosan tudja mindig mi fog történni. Ezért pedig egyszerre isteni és emberi, hiszen a türelmetlenség emberi vonás, a mindentudás pedig isteni, míg mondjuk a többi Jézusos filmben általában emberibb vonásokat szokott kapni.

Megvalósítás:

A történet nagyon szigorúan követi Máté evangéliumát mind szövegben, mind az eseményekben. Nem hangsúlyoz ki eseményeket, nem ad teret az érzelmekben a karakterek belső drámáinak, egyik pillanatról a másikra váltunk időpontot és helyszínt, ebben nagyon emlékeztetett A gránátalma színére. Kis kitérő: Amikor ázsiai vagy nagyon országspecifikus filmeket nézek, meg szoktam jegyezni, hogy az egyetemes érthetőség jegyében nem árt gondolni más kultúrákra is. Na már most én még keresztény kultúrkörből érkezve sem tudtam igazán követni Jézus gondolatait, annyira gyorsan érkeztek, nem hagyva időt kibontakoztatásukra. Mit mondjon akkor a maradék ötmilliárd ember? És mivel a tempó miatt nem volt idő az emberi drámára se nagyon, az egész történet villámgyorsan lemegy és egyedül a hangulatában bízhat, ami van ugyan, de nekem kissé semleges. Nem filozofikus, nem negatív vagy pozitív, inkább olyan mint Jézus karaktere, ellentmondást nem tűrő.

Ahogy említettem, nagyon pörgős, ez a vágásokban is megmutatkozik, de az emberek is folyton mozgásban vannak. A kamera általában két kompozíció között váltogat: hol egy karakter feje betölti majd' az egész képet (hosszában mindenképp, ha nem is széltében), így csak a mondandóra figyelünk, vagy a nagy, puszta tájban elvesznek, és itt a tájak tök jó hangulatfokozó elemek (pl. az angyal megjelenése minden speciális trükk nélkül úgy hatásos, hogy az egy pillanattal korábban nyüzsgő városkép a háttérben váratlanul néptelenné válik). Kicsit kísérleti film jellegű a kamerakezelés, sokat mozog, néha már dokumentumfilmesen kézikamerás; legjobb amikor lemarad az elhurcolt Jézusról és a nézők feje között próbálja látni, mi történik épp. A zene megszokottan a klasszikusokból merít, de velük szemben sokkal hatásosabb a valamiféle Brazília hangjai latin-amerikai ritmus, jobban illik ehhez a Jézushoz. A színészek mind amatőrök, a rendező barátai vagy egyszerű helyi munkások, de mint említettem, nem igazán van jelen dráma, így nem is lenne lehetőségük színészkedni. De nem is teljesen bábok, mint Bresson színészei.

Élmény:

A legtöbb kritika szerint ez a legjobb megfilmesítése Jézus életének, mert Pasolini, a rendező kb. mindenben szembement az akkor elvárt katolikus életformával, és ezért saját értelmezés helyett szöveghű maradt a lehető leginkább. Szerintem emiatt túlságosan száraz lett és hiányzott belőle egy apróság még, amitől hipnotikus erejűvé válhatott volna - vagy ez, vagy a filozófiát kellett volna alátámasztani. Így nekem semmilyen lett.

Érdekességek:

- Még életben vannak: Enrique Irazoqui (73), Gianni Bonagura (91), Giorgio Agamben (74), Paola Tedesco (64), Ninetto Davoli (68)
- Annyira bejött neki a helyszín, hogy Gibson a saját változatát szintén itt forgatta.

Következik: Áldozathozatal

Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Sok film szomorú, tragikus, sok akar sajnálatot kelteni, elrettenteni, átadni a fájdalmat, de csak ritkán fordult elő, hogy mindez olyan erősen sikerült, hogy valóban gyomorgörcsösen nyomasztó érzésekkel fejeztem be a mozizást. Ez az az érzés, amikor nem csupán keserű szájízzel vagy nehezebb szívvel állsz fel a székből, hanem elmegy a kedved mindentől napokra és a világot egy szar helynek látod. Sok filmnek vannak nyomasztó részei, de az összhatás mégsem az; ezért nagyon fontos a megfelelő időzítés, hiszen a nyomasztás csak akkor igazán sikeres, ha a történet végén egybeesik a katarzissal. Természetesen minden alkalommal el kell mondanom, hogy nagyban befolyásolja az élményt a pillanatnyi lelkiállapotom, hangulatom, valamint hogy bejön-e a képbe az első megtekintés meglepetéseinek ereje. Íme e kevés, tisztán nyomasztó filmélményem:

Vámpír (Dreyer, 1932)

Dreyer néma horrorfilmje igazából nem nagyon megrázó vagy tragikus, még happy enddel is végződik. Hogy miért került mégis ide? Mert a képi világának hangulata olyan, mintha egy rémálmomban fuldokolnék tompa tudattal. A csendek, az expresszionista képek, a feszültség és a sejtelmes alakok elől valahogy nem tudtam elmenekülni. Főleg az a jelenet fogott meg, amikor főszereplőnk álmában meghal, és koporsójából kinézve a vámpír néz vissza rá. Testvérfilmje lehetne a Dr. Caligari, ahol a film némasága hasonló érzéseket keltett bennem, és a lezárása tette igazán horrorisztikussá.

Elhagyottak (Bunuel, 1950)

Bunueltől nem ilyen filmet vártam, talán ezért is működhetett. A történetben a kisfiú Pedrót csapás csapás után éri, ami attól lesz szomorú, hogy akárhányszor kezdene jóra fordulni a sora, valami mindig visszarántja. Ez még persze nem lenne elég, ami nekem betett, az a (lelki értelemben vett) brutálisan kegyetlen utolsó pár másodperc, amit nem lövök le, de rideg és kiábrándító volt, egyúttal rávilágított arra is, hogy mennyire gyakori esetről lehet szó és hogy mennyire értéktelen az emberélet. Hozzá hasonló film a Mouchette, de az túlságosan elméleti és minden szörnyűsége ellenére is kevésbé kegyetlen a nézőhöz.

A siker édes illata (Mackendrick, 1957)

Ez volt a legelső film, amiről írtam, és talán csak emiatt éreztem így, de meglepően erős kezdésnek bizonyult. A történet központi alakja egy diktatórikus, céljait minden eszközzel érvényesíteni képes pletykarovatvezető, és itt kivételesen nem a film végén történt valami kegyetlen dolog, hanem még viszonylag az elején, ami rányomta a bélyegét az egész film hangulatára. És még csak nem is igazán egy eseményről beszélünk, hanem az újságíró megfélemlítő személyiségéről, ami tökéletes jelképe lehetne bármelyik hatalmával visszaélő embernek, legyen az rendőr vagy iskolai erőszaki, aki a szünetben megver, mert nem volt rajtad sapka, és tudod hogy nem tehetsz ellene semmit. Nem tudom miért érzem szükségét hasonló filmek megemlítésének, de az ő ikertestvére a Vérző olaj olajmágnása, aki épp olyan könyörtelen, de talán indulatosabb, és ettől kevésbé rémisztő.

Kínai negyed (Polanski, 1974)

Ha nincs az utolsó jelent, akkor talán nem is hagyott volna bennem mélyebb nyomot a film, de az odatette magát: egy reményteli menekülő anyát váratlanul naturalisztikusan meggyilkolnak, lányát pedig rendkívül kifejező, balettszerű mozdulatokkal magával ragadta a film gonosza. Nyomasztó, mert mindenért ő fele, és látjuk, hogy ezt áldozata lányával is folytatni fogja, oda a remény, amit pár másodperccel korábban még megkaptunk.

Nektek mi volt a legnyomasztóbb filmélményetek?

Tartalom:

Gondo (Mifune Tosiro) egész életében a nemzeti cipőgyárnál dolgozott, inasból részvényessé küzdötte fel magát a nincstelenségből. A nagyvárosra letekintő modern lakásában épp a többi részvényessel tárgyal, akik szeretnének a nagyobb nyereség érdekében rosszabb minőségű cipőket gyártatni, ehhez viszont el kell távolíttatniuk a régimódi többségi tulajdonost. Gondo azonban nem hajlandó erre, ő saját feje után menne, szemben valamennyi részvényessel. A többiek dúlva-fúlva, fenyegetőzve távoznak, de Gondo nyugodt, ugyanis titokban 50 milliós hitelt vett fel, hogy megvásárolhassa a részvények többségét, így pedig ő válna messze a legnagyobb tulajdonossá. Aznap este ütné nyélbe az üzletet, amikor váratlanul hívást kap: kisfiát elrabolták, a váltságdíj pedig szokatlanul magasan 30 millió. Gondo kész lenne fizetni, noha mindenét elzálogosította a hitelért, hamar kiderül azonban, hogy az emberrabló nem az ő fiát rabolta el, hanem tévedésből annak játszótársát, a sofőr gyerekét. Gondo fellélegzik, hiszen a pénz egyben véget vetett volna karrierjének és családját is szegénységbe sodorta volna, de az emberrabló továbbra is követeli a pénzt, Gondo lelkiismerete pedig viaskodni kezd...

Azt hiszem eddig elég világos hogy milyen erkölcsi dilemmával foglalkozik a történet, csakhogy ez csupán kb. a negyedét teszi ki; egyre inkább eltolódik a bűnüldözés és az emberrabló irányába, illetve egy szintig még életképeket is kapunk a japán társadalom kevésbé tehetős rétegeiről. A címből kiindulva így alapvetően inkább egy társadalmi drámát kapunk annak szebb és csúnyább oldaláról.

Megvalósítás:

A hangsúlyeltolódások és témaváltások miatt olyan, mintha négy film lenne egybegyúrva. Az első óra végig egy nappaliban játszódik mint egy színházi dráma, amelyben egy kimondott erkölcsi kérdést boncolgatnak, azaz hogy fontosabb-e a siker a humánumnál. Ez már megjelenik a gyerekek kovbojos játékában is, majd a cipőgyártásban, végül a váltságdíjban, ahol ugye külön csavar, hogy nem a saját gyerekéért kéne fizetnie Gondónak. A második óra váratlanul rendőrségi nyomozásba csap át és teljesen magára hagyjuk Gondót; az információgyűjtés aprólékos munkáját követhetjük nyomon. Ez idő alatt Gondo lecsúszik egzisztenciálisan, hiszen valóban kiteszik a cégből és eladósodott. A harmadik részben a tettes kézrekerítése következik, és itt a hangsúly már a tettesen van, szinte az ő szemszögéből éljük át a történteket. E két második részben nincs sok szöveg, azonban röviden betekinthetünk az alacsonyabb osztályok életébe: piacos, szemétégető, diák, diszkó, na és persze a drogtanya, amely már nem is realisztikus akart lenni, hanem stilizált szenvedés - pokol. A menny jelentette Gondo erkölcsi fölényét, a magaslatra épített luxus házát, míg a pokol az alatta elterülő zsúfolt, piszkos, bűnnel teli, hőségtől fuldokló szegénynegyedet, amelyben a tettes, azaz a gonosz lakozik. Az utolsó, pár percnyi részben Gondo és az elkövető szembesülnek, szinte tükörképei egymásnak, a tettes monológja pedig olyanná teszi a történetet az első részt leszámítva, mintha az M-et látnám újra.

Kicsit más stílust kapnak ezek a részek képileg is: a főcím tisztára film noiros a zenéjével és az árnyékos képeivel; az első részben a kompozíciók kapnak nagy szerepet, a karakterek helyezkednek el különböző, jelképes pozíciókban; a második részben jóval többet mozgott a kamera, ahogy a rendőröket követve az utcákra kerültünk; a harmadik rész már olyan mint egy francia újhullámos film az éjszakai életben bolyongó gyerekrablóval, végül a negyedik rész egy monológgá alakul,  ahol Gondót csak hátulról látjuk szembesülni a pokol képviselőjével. Zene gyakorlatilag nincs, de van egy kis rózsaszín füst az amúgy fekete-fehér filmben a hangsúly kedvéért, felidézve a Patyomkin páncélost.

Élmény:

Izgalmas és fordulatos, okosan felépített krimi, amelyben meglepő volt a hangsúlyok eltolódása. Ma szemmel is nézhető, de nekem hiányzott belőle az átütő erő mind képi, mind tartalmi szempontból. Fura volt egy nem szamurájos Kuroszava-filmet nézni, de szerintem még jobban is sikerült náluk.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Mifune Tosiro (A vihar kapujában, Oharu élete, Hét szamuráj, Véres trón, A testőr), Nakadai Tacuja és Kato Takesi (Hét szamuráj, A testőr, Káosz), Kagava Kioko (Tokiói történet, Szansó tiszttartó), Kimura Iszao (ÍHét szamuráj), Simura Takasi (A vihar kapujában, Élni, Hét szamuráj, Véres trón, A testőr), Csiaki Minoru (A vihar kapujában, Élni, Véres trón)
- Még életben vannak: Nakadai Tacuja (84), Kagava Kioko (85), Jamazaki Cutomu (80)
- Ebben az időben Japánban valóban gyakoriak voltak a gyerekrablások, részben ennek a filmnek köszönhető, hogy szigorúbb büntetésekkel igyekeztek később visszaszorítani.

Következik: Máté evangéliuma

Tartalom:

1955-ben békés, zöld mezők állnak ott, ahol egykor koncentrációs táborokat építettek a fasiszták politikai foglyoknak, majd háborús ellenállóknak. Persze a táborba vezető út egyirányú volt, valójában meghalni küldték oda az embereket. Már az utat se élte túl mindenki a túlzsúfolt vagonokban, aki pedig igen, azt uniformizálták és minimális táplálék mellett dolgoztatták. A kegyetlenkedések mindennaposak voltak, a rabokat szigorúan felügyelték, ennek ellenére is sikerült kialakítaniuk egyfajta szervezett társadalmat, amely kulturálódott és segítséget nyújtott. A hatékonyság érdekében egyéni kivégzések helyett gázkamrákban gyilkoltak, a holttesteket pedig felhasználták pl. trágyázáshoz. A táborok felszámolása után senki sem vállalja a végrehajtók közül a felelősséget.

1954-ben Párizsban történészi szemléletű kiállítás nyílt Ellenállás, felszabadulás, deportálás címmel, ehhez kérték fel Resnais-t dokumentumfilm készítéséhez. Talán feltűnt, hogy a leírásban egyszer sem említem a zsidóságot; ennek oka, hogy a dokumentumfilm sem teszi, ugyanis örökérvényűen akarta bemutatni a jelenségét, különös tekintettel az akkor aktuális algírokkal szembeni bánásmódra. A zárómondat:

(...) elhisszük, hogy mindez csak egyetlen korban és egyetlen országban történhetett meg, s megfeledkezünk arról, hogy szétnézzünk magunk körül, és ne halljuk a vég nélküli kiáltásokat.

Megvalósítás:

A történet szerkezete nagyjából a kiállításét követi: lineárisan haladunk az időben és a "táborozás" folyamatában, azaz hatalomra jut a fasizmus, összegyűjtik a foglyokat, elszállítják őket, nagyjából megismerjük mindennapjaikat és kicsit a fogvatartókéit is, majd halálukat, miközben a munkaerejüket a hadsereg és a gyárosok használják ki. Mindezzel párhuzamosan időnként felvillannak a táborok jelen (1955-ös) romjai, amelyek immár békések, illetve a kezdeti szakaszban még a táborokat és építészeti, dizájner szemmel mutatják be, mint egy lakásmagazinban. A képekben is érzek némi haladást, a civilek képeit lassan felváltják az egyenkülsejűekéi, majd az egyre jobban csontvázosodókéi, végül pedig a halottakéi vagy azok maradványaiéi. A hitelesség érdekében Resnais egy túlélő írót kért fel a szövegkönyv megalkotásához, amiben részt vett közös ismerősük, Marker is. Gondolom az ő hatása, hogy a Nap nélkülhöz hasonlóan a narráció itt is inkább egy kicsit filozofálgató esszé, nem tárgyilagos bemutatás. A cím egyébként arra a német elvre utal, hogy a koncentrációs táborokba szánt foglyoknak a szemtanúk elől a sötétségbe és ködbe kell veszniük.

A nyugis jelen és az elrettentő múlt szembeállítása a képekben is megmutatkozik. Az előbbi színes, embermentes tájképekből áll, míg az utóbbi fekete-fehér, archív fényképek és filmfelvételekből lett összeválogatva. Nézés közben nem tűnt fel, de a színes felvételek nemcsak tartalmuk miatt békésebbek, hanem mert a zaklatottabb archív felvételeken kb. négyszer gyakoribb a vágás. A zene hasonlóan kettős természetű, kezdetben idillien vidám, ami a témát tekintve fura volt, később azonban megérkeztek a képekhez illő disszonánsabb hangok is. A narráció maga távolságtartóan monoton, de a film végén a már idézett befejezéssel mégis közvetlenül a nézőt szólítja meg, magával rántva minket a felelősök közé.

Élmény:

Ez utóbbi már csak azért is kellemetlen, mert most is a világ számos pontján szenvednek hasonlóan emberek, mégsem teszünk semmit. Ezzel együtt sem érintett meg különösebben. Inkább azon gondolkoztam közben, hogy mennyire lehetett a kor emberének megrázó a mára már ikonikusnak számító hullák látványa, hiszen ők a háborúban sok holttestet láthattak.

Érdekességek:

- Még életben vannak: Michel Bouquet (91)
- Természetesen mindenkinek baja volt a filmmel: a franciák kivágatták a rájuk kellemetlen részeket, a németek be se akarták mutatni, Izraelben pedig tényleg nem mutatták be széles körben még bő két évtizedig, mert nagy vitához vezetett, hogy nem említette a film külön a zsidóságot.

Következik: Menny és pokol