Diszklémer: A Legkedvesebbek rovatban afféle személyes toplistát szeretnék felállítani azokról a filmekről, amelyek valamilyen szempontból különösen hatásosak voltak számomra. Az alábbi lista szubjektív és csak az eddig tárgyalt filmek szereplenek benne. A sorrend nem tetszés szerinti.

Sok film szomorú, tragikus, sok akar sajnálatot kelteni, elrettenteni, átadni a fájdalmat, de csak ritkán fordult elő, hogy mindez olyan erősen sikerült, hogy valóban gyomorgörcsösen nyomasztó érzésekkel fejeztem be a mozizást. Ez az az érzés, amikor nem csupán keserű szájízzel vagy nehezebb szívvel állsz fel a székből, hanem elmegy a kedved mindentől napokra és a világot egy szar helynek látod. Sok filmnek vannak nyomasztó részei, de az összhatás mégsem az; ezért nagyon fontos a megfelelő időzítés, hiszen a nyomasztás csak akkor igazán sikeres, ha a történet végén egybeesik a katarzissal. Természetesen minden alkalommal el kell mondanom, hogy nagyban befolyásolja az élményt a pillanatnyi lelkiállapotom, hangulatom, valamint hogy bejön-e a képbe az első megtekintés meglepetéseinek ereje. Íme e kevés, tisztán nyomasztó filmélményem:

Vámpír (Dreyer, 1932)

Dreyer néma horrorfilmje igazából nem nagyon megrázó vagy tragikus, még happy enddel is végződik. Hogy miért került mégis ide? Mert a képi világának hangulata olyan, mintha egy rémálmomban fuldokolnék tompa tudattal. A csendek, az expresszionista képek, a feszültség és a sejtelmes alakok elől valahogy nem tudtam elmenekülni. Főleg az a jelenet fogott meg, amikor főszereplőnk álmában meghal, és koporsójából kinézve a vámpír néz vissza rá. Testvérfilmje lehetne a Dr. Caligari, ahol a film némasága hasonló érzéseket keltett bennem, és a lezárása tette igazán horrorisztikussá.

Elhagyottak (Bunuel, 1950)

Bunueltől nem ilyen filmet vártam, talán ezért is működhetett. A történetben a kisfiú Pedrót csapás csapás után éri, ami attól lesz szomorú, hogy akárhányszor kezdene jóra fordulni a sora, valami mindig visszarántja. Ez még persze nem lenne elég, ami nekem betett, az a (lelki értelemben vett) brutálisan kegyetlen utolsó pár másodperc, amit nem lövök le, de rideg és kiábrándító volt, egyúttal rávilágított arra is, hogy mennyire gyakori esetről lehet szó és hogy mennyire értéktelen az emberélet. Hozzá hasonló film a Mouchette, de az túlságosan elméleti és minden szörnyűsége ellenére is kevésbé kegyetlen a nézőhöz.

A siker édes illata (Mackendrick, 1957)

Ez volt a legelső film, amiről írtam, és talán csak emiatt éreztem így, de meglepően erős kezdésnek bizonyult. A történet központi alakja egy diktatórikus, céljait minden eszközzel érvényesíteni képes pletykarovatvezető, és itt kivételesen nem a film végén történt valami kegyetlen dolog, hanem még viszonylag az elején, ami rányomta a bélyegét az egész film hangulatára. És még csak nem is igazán egy eseményről beszélünk, hanem az újságíró megfélemlítő személyiségéről, ami tökéletes jelképe lehetne bármelyik hatalmával visszaélő embernek, legyen az rendőr vagy iskolai erőszaki, aki a szünetben megver, mert nem volt rajtad sapka, és tudod hogy nem tehetsz ellene semmit. Nem tudom miért érzem szükségét hasonló filmek megemlítésének, de az ő ikertestvére a Vérző olaj olajmágnása, aki épp olyan könyörtelen, de talán indulatosabb, és ettől kevésbé rémisztő.

Kínai negyed (Polanski, 1974)

Ha nincs az utolsó jelent, akkor talán nem is hagyott volna bennem mélyebb nyomot a film, de az odatette magát: egy reményteli menekülő anyát váratlanul naturalisztikusan meggyilkolnak, lányát pedig rendkívül kifejező, balettszerű mozdulatokkal magával ragadta a film gonosza. Nyomasztó, mert mindenért ő fele, és látjuk, hogy ezt áldozata lányával is folytatni fogja, oda a remény, amit pár másodperccel korábban még megkaptunk.

Nektek mi volt a legnyomasztóbb filmélményetek?

Tartalom:

Gondo (Mifune Tosiro) egész életében a nemzeti cipőgyárnál dolgozott, inasból részvényessé küzdötte fel magát a nincstelenségből. A nagyvárosra letekintő modern lakásában épp a többi részvényessel tárgyal, akik szeretnének a nagyobb nyereség érdekében rosszabb minőségű cipőket gyártatni, ehhez viszont el kell távolíttatniuk a régimódi többségi tulajdonost. Gondo azonban nem hajlandó erre, ő saját feje után menne, szemben valamennyi részvényessel. A többiek dúlva-fúlva, fenyegetőzve távoznak, de Gondo nyugodt, ugyanis titokban 50 milliós hitelt vett fel, hogy megvásárolhassa a részvények többségét, így pedig ő válna messze a legnagyobb tulajdonossá. Aznap este ütné nyélbe az üzletet, amikor váratlanul hívást kap: kisfiát elrabolták, a váltságdíj pedig szokatlanul magasan 30 millió. Gondo kész lenne fizetni, noha mindenét elzálogosította a hitelért, hamar kiderül azonban, hogy az emberrabló nem az ő fiát rabolta el, hanem tévedésből annak játszótársát, a sofőr gyerekét. Gondo fellélegzik, hiszen a pénz egyben véget vetett volna karrierjének és családját is szegénységbe sodorta volna, de az emberrabló továbbra is követeli a pénzt, Gondo lelkiismerete pedig viaskodni kezd...

Azt hiszem eddig elég világos hogy milyen erkölcsi dilemmával foglalkozik a történet, csakhogy ez csupán kb. a negyedét teszi ki; egyre inkább eltolódik a bűnüldözés és az emberrabló irányába, illetve egy szintig még életképeket is kapunk a japán társadalom kevésbé tehetős rétegeiről. A címből kiindulva így alapvetően inkább egy társadalmi drámát kapunk annak szebb és csúnyább oldaláról.

Megvalósítás:

A hangsúlyeltolódások és témaváltások miatt olyan, mintha négy film lenne egybegyúrva. Az első óra végig egy nappaliban játszódik mint egy színházi dráma, amelyben egy kimondott erkölcsi kérdést boncolgatnak, azaz hogy fontosabb-e a siker a humánumnál. Ez már megjelenik a gyerekek kovbojos játékában is, majd a cipőgyártásban, végül a váltságdíjban, ahol ugye külön csavar, hogy nem a saját gyerekéért kéne fizetnie Gondónak. A második óra váratlanul rendőrségi nyomozásba csap át és teljesen magára hagyjuk Gondót; az információgyűjtés aprólékos munkáját követhetjük nyomon. Ez idő alatt Gondo lecsúszik egzisztenciálisan, hiszen valóban kiteszik a cégből és eladósodott. A harmadik részben a tettes kézrekerítése következik, és itt a hangsúly már a tettesen van, szinte az ő szemszögéből éljük át a történteket. E két második részben nincs sok szöveg, azonban röviden betekinthetünk az alacsonyabb osztályok életébe: piacos, szemétégető, diák, diszkó, na és persze a drogtanya, amely már nem is realisztikus akart lenni, hanem stilizált szenvedés - pokol. A menny jelentette Gondo erkölcsi fölényét, a magaslatra épített luxus házát, míg a pokol az alatta elterülő zsúfolt, piszkos, bűnnel teli, hőségtől fuldokló szegénynegyedet, amelyben a tettes, azaz a gonosz lakozik. Az utolsó, pár percnyi részben Gondo és az elkövető szembesülnek, szinte tükörképei egymásnak, a tettes monológja pedig olyanná teszi a történetet az első részt leszámítva, mintha az M-et látnám újra.

Kicsit más stílust kapnak ezek a részek képileg is: a főcím tisztára film noiros a zenéjével és az árnyékos képeivel; az első részben a kompozíciók kapnak nagy szerepet, a karakterek helyezkednek el különböző, jelképes pozíciókban; a második részben jóval többet mozgott a kamera, ahogy a rendőröket követve az utcákra kerültünk; a harmadik rész már olyan mint egy francia újhullámos film az éjszakai életben bolyongó gyerekrablóval, végül a negyedik rész egy monológgá alakul,  ahol Gondót csak hátulról látjuk szembesülni a pokol képviselőjével. Zene gyakorlatilag nincs, de van egy kis rózsaszín füst az amúgy fekete-fehér filmben a hangsúly kedvéért, felidézve a Patyomkin páncélost.

Élmény:

Izgalmas és fordulatos, okosan felépített krimi, amelyben meglepő volt a hangsúlyok eltolódása. Ma szemmel is nézhető, de nekem hiányzott belőle az átütő erő mind képi, mind tartalmi szempontból. Fura volt egy nem szamurájos Kuroszava-filmet nézni, de szerintem még jobban is sikerült náluk.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Mifune Tosiro (A vihar kapujában, Oharu élete, Hét szamuráj, Véres trón, A testőr), Nakadai Tacuja és Kato Takesi (Hét szamuráj, A testőr, Káosz), Kagava Kioko (Tokiói történet, Szansó tiszttartó), Kimura Iszao (ÍHét szamuráj), Simura Takasi (A vihar kapujában, Élni, Hét szamuráj, Véres trón, A testőr), Csiaki Minoru (A vihar kapujában, Élni, Véres trón)
- Még életben vannak: Nakadai Tacuja (84), Kagava Kioko (85), Jamazaki Cutomu (80)
- Ebben az időben Japánban valóban gyakoriak voltak a gyerekrablások, részben ennek a filmnek köszönhető, hogy szigorúbb büntetésekkel igyekeztek később visszaszorítani.

Következik: Máté evangéliuma

Tartalom:

1955-ben békés, zöld mezők állnak ott, ahol egykor koncentrációs táborokat építettek a fasiszták politikai foglyoknak, majd háborús ellenállóknak. Persze a táborba vezető út egyirányú volt, valójában meghalni küldték oda az embereket. Már az utat se élte túl mindenki a túlzsúfolt vagonokban, aki pedig igen, azt uniformizálták és minimális táplálék mellett dolgoztatták. A kegyetlenkedések mindennaposak voltak, a rabokat szigorúan felügyelték, ennek ellenére is sikerült kialakítaniuk egyfajta szervezett társadalmat, amely kulturálódott és segítséget nyújtott. A hatékonyság érdekében egyéni kivégzések helyett gázkamrákban gyilkoltak, a holttesteket pedig felhasználták pl. trágyázáshoz. A táborok felszámolása után senki sem vállalja a végrehajtók közül a felelősséget.

1954-ben Párizsban történészi szemléletű kiállítás nyílt Ellenállás, felszabadulás, deportálás címmel, ehhez kérték fel Resnais-t dokumentumfilm készítéséhez. Talán feltűnt, hogy a leírásban egyszer sem említem a zsidóságot; ennek oka, hogy a dokumentumfilm sem teszi, ugyanis örökérvényűen akarta bemutatni a jelenségét, különös tekintettel az akkor aktuális algírokkal szembeni bánásmódra. A zárómondat:

(...) elhisszük, hogy mindez csak egyetlen korban és egyetlen országban történhetett meg, s megfeledkezünk arról, hogy szétnézzünk magunk körül, és ne halljuk a vég nélküli kiáltásokat.

Megvalósítás:

A történet szerkezete nagyjából a kiállításét követi: lineárisan haladunk az időben és a "táborozás" folyamatában, azaz hatalomra jut a fasizmus, összegyűjtik a foglyokat, elszállítják őket, nagyjából megismerjük mindennapjaikat és kicsit a fogvatartókéit is, majd halálukat, miközben a munkaerejüket a hadsereg és a gyárosok használják ki. Mindezzel párhuzamosan időnként felvillannak a táborok jelen (1955-ös) romjai, amelyek immár békések, illetve a kezdeti szakaszban még a táborokat és építészeti, dizájner szemmel mutatják be, mint egy lakásmagazinban. A képekben is érzek némi haladást, a civilek képeit lassan felváltják az egyenkülsejűekéi, majd az egyre jobban csontvázosodókéi, végül pedig a halottakéi vagy azok maradványaiéi. A hitelesség érdekében Resnais egy túlélő írót kért fel a szövegkönyv megalkotásához, amiben részt vett közös ismerősük, Marker is. Gondolom az ő hatása, hogy a Nap nélkülhöz hasonlóan a narráció itt is inkább egy kicsit filozofálgató esszé, nem tárgyilagos bemutatás. A cím egyébként arra a német elvre utal, hogy a koncentrációs táborokba szánt foglyoknak a szemtanúk elől a sötétségbe és ködbe kell veszniük.

A nyugis jelen és az elrettentő múlt szembeállítása a képekben is megmutatkozik. Az előbbi színes, embermentes tájképekből áll, míg az utóbbi fekete-fehér, archív fényképek és filmfelvételekből lett összeválogatva. Nézés közben nem tűnt fel, de a színes felvételek nemcsak tartalmuk miatt békésebbek, hanem mert a zaklatottabb archív felvételeken kb. négyszer gyakoribb a vágás. A zene hasonlóan kettős természetű, kezdetben idillien vidám, ami a témát tekintve fura volt, később azonban megérkeztek a képekhez illő disszonánsabb hangok is. A narráció maga távolságtartóan monoton, de a film végén a már idézett befejezéssel mégis közvetlenül a nézőt szólítja meg, magával rántva minket a felelősök közé.

Élmény:

Ez utóbbi már csak azért is kellemetlen, mert most is a világ számos pontján szenvednek hasonlóan emberek, mégsem teszünk semmit. Ezzel együtt sem érintett meg különösebben. Inkább azon gondolkoztam közben, hogy mennyire lehetett a kor emberének megrázó a mára már ikonikusnak számító hullák látványa, hiszen ők a háborúban sok holttestet láthattak.

Érdekességek:

- Még életben vannak: Michel Bouquet (91)
- Természetesen mindenkinek baja volt a filmmel: a franciák kivágatták a rájuk kellemetlen részeket, a németek be se akarták mutatni, Izraelben pedig tényleg nem mutatták be széles körben még bő két évtizedig, mert nagy vitához vezetett, hogy nem említette a film külön a zsidóságot.

Következik: Menny és pokol

Tartalom:

Marianne (Liv Ullmann) és Johan (Erland Josephson) középkorú házasok középosztálybeli, értelmiségi életmóddal. Épp egy magazinnak adnak interjút, és látszólag minden tökéletes, sikeresek szakmailag és a magánéletben is. Egyik este legjobb barátaikkal vacsoráznak, akik kifakadnak előttük, hogy mennyire nyomorúságossá vált az életük a megromlott házasságuk miatt. Később egy beszélgetés során azért kiderül, hogy Marianne és Johan szexuális élete nem túl kielégítő, mégis hidegzuhanyként éri Marianne-t Johan váratlan bejelentése: beleszeretett egy kollégájába és azonnal elhagyja őt, de valójában már az affér előtt évekkel készült erre...

Házasságterápiát láthatunk, ahol a karakterek tökéletes látszatélete csupán abból adódott, hogy nem voltak teljesen nyíltak és őszinték egymással, ami idővel robbanásszerűen kitört belőlük. Végül azonban az őszinteségnek és az együtt eltöltött éveknek köszönhetően a kezdeti gyűlölet gyengéd szeretetbe fordul.

Megvalósítás:

Az eredetileg hatrészes tévésorozat filmváltozatát láttam, a hatos tagolás azonban így is megmaradt rövid fejezetek formájában, de ezekben nem fedeztem fel tudatosságot: az első két rész lassan felfedi ellőttünk a boldogságuk illúzióját, a harmadik lerántja a leplet, a negyedik-ötödik részek a lehető legcsúnyábbá teszik, végül az utolsó részben kibékülnek egymással, amennyire a körülmények engedik. Bár a szex a viták kiindulópontja, valójában Marianne baja elsősorban talán a feleség-szerep terheinek nyomásával van, míg Johan hasonlóképpen szenved attól, hogy a többiek és ő maga is többet várt el magától, mint amennyire képes. Tíz év házasság után tíz évnek kell újra eltelni, hogy a válást és az újabb kapcsolatokat követően újra (vagy talán először) gyengédséget mutathassanak a másik iránt, miután felfedték egymásnak legsötétebb énjeiket is. Amennyire olvastam, a televíziós változatban több szereplő és esemény is előfordult, pl. egy abortusz, ami talán érthetőbbé tette volna a filmben is a karaktereket, szóval látatlanban is inkább a sorozatot ajánlom.

A kis költségvetésű film képileg számomra teljes érdektelen volt, és ezt az operatőr is megbánta, miután megtudta, hogy a műből a mozikba is készül egy változat. Zene talán nem is volt, a színészeket pedig ugyan nagyon dicsérik mindenütt, de bennem nem hagytak maradandó nyomot. A tévéváltozatot nem ismerem, de itt gyakorlatilag a két főszereplő beszélgetésein kívül mást nem nagyon láttunk, így rajtuk állt az egész film. nem azt mondom hogy ez feltétlenül rossz, de pl. a Personában ugyanezt izgalmasan is meg lehetett oldani.

Élmény:

Nemcsak szerintem, hanem Ebert szerint is tisztára olyan volt, mint egy Cassavetes-film, de csak külsőre, valójában sokkal letisztultabb. Őszintén szólva nagyobb drámát vártam a történettől, mivel lassan én is megtarthatom a tízéves házassági évfordulómat, de nem igazán tudtam azonosulni a pár problémáival (nem mintha az én házasságom olyan hű de boldog lenne, de ennél talán érettebbek vagyunk - aztán lehet hogy pár év múlva belőlem is kitör valami elnyomott gyűlölet :D).

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Liv Ullmann (Persona, Suttogások és sikolyok), Erland Josephson (Suttogások és sikolyok, Fanny és Alexander, Odüsszeusz tekintete), Bibi Andersson (Egy nyári éj mosolya, A hetedik pecsét, A nap vége, Persona), Jan Malmsjo (Fanny és Alexander), Gunnel Lindblom és Lena Bergman (A hetedik pecsét, A nap vége)
- Valószínűleg erősen életrajzi alapú volt a történet, hiszen Bergman, a rendező és Ullmann pár évig korábban szintén egy párt alkottak.
- Állítólag a film bemutatását követően Svédországban megduplázódott a válások száma.

Következik: Sötétség és köd

Tartalom:

Postakocsi érkezik egy kisvárosba egy finom hölggyel, a gyengélkedő Mrs. Malloryval, aki katonatiszt férjéhez érkezett volna, de mint kiderül, a közelben ólálkodó apacsok miatt tovább kellett állni a hadseregnek. Mrs. Mallory eltökélt, hogy mihamarabb vele legyen, ezért az apacsveszély ellenére is továbbmegy a kocsival. Épp ekkor száműzi egy női erkölcsegylet a prostituált Dallas-t, aki így szintén a kocsi utasa lesz. Hasonlóan jár Dr. Boone (Thomas Mitchell) is, aki alkoholizmusa miatt nem tudja fizetni a bérleti díjat. A doki nagy örömére utastársuk lesz a mintáival utazó félénk whiskey ügynök, Mr. Peacock, valamint a Mrs. Malloryba első pillantásra beleszerető egykori déli tiszt, a jólnevelt Hatfield (John Carradine) annak ürügyén, hogy megvédje a hölgyeket. Utolsó pillanatban beül melléjük a karótnyelt Mr. Gatwood, a banki alkalmazott, aki az aznapi nagyösszegű betéttel akar meglógni. A kocsit a kissé félős és egyszerű Buck (Andy Devine) hajtja, és vele tart a helyi seriff is abban a reményben, hogy az úton összefut és letartóztathatja a bosszúért lihegő Ringót (John Wayne), akinek ellenfelei épp abban a városban vannak, ahová a kocsi tart. A kocsihoz csapódik még tucatnyi katona egy állomás erejéig lovaskíséretként, ahonnan majd egy újabb csapat venné át a védelmi feladatot. A seriff számítása bejön, szinte azonnal belefut Ringóba, aki a katonák láttán kénytelen megadni magát. Az első állomásig nem történik probléma, ám ott kiderül, hogy az ott állomásozó katonáknak menniük kellett, így a kocsi utasainak kíséret nélkül kell folytatniuk az utat...

A western-körítés szinte felesleges, itt a lényeg az összezárt és egymásra utalt emberek viszonyaiban keresendő, hogy a 12 dühös emberben. Természetesen a veszély hatására lefoszlik a társadalomban betöltött helyük és csak a valós értékeik fognak számítani.

Megvalósítás:

A film eleje olyan gyorsan varrja össze a karaktereket, hogy alig bírtam követni, egyes szereplőket pedig kifejezetten felszínesnek hagytak meg sajnos. Ilyen volt a bankár, aki mindössze háborogni tudott, de nem tudjuk meg, miért is próbált meglógni a pénzzel. Állítólag a válság után akkora közutálatnak örvendhettek, hogy talán erre külön nem is volt szükség. A kereskedő és a kocsis csupán komikus karakterek voltak, előbbi félénkségével, utóbbi az együgyűségével, aminek harsánysága engem kifejezetten zavart. Hatfiled, a déli karaktere mélyebb volt, neki volt valami fájdalmas a múltjában és jelenében, de nem derült ki róla sok konkrétum. Az ő csúcspontja az volt, amikor az utolsó töltényével Mrs. Malloryt lőtte volna le, mintsem hogy az indiánok élve elkapják. A doki hasonló szerepet kapott abból a szempontból, hogy egy-egy pillanatra felsejlik előttünk az alkoholizmusának szörnyűsége, de alapvetően a szeretnivaló részeges marad, akin lehet nevetni. Minimálisan fejlődik szemünkben a seriff, akiről egyre inkább az a benyomásunk, hogy nem a törvény betűje érdekli kizárólag, hanem az igazság is. A két nő kapcsolata egy fokkal érdekesebb, Mrs. Mallory a megvetésből lassan elmozdul a megértés irányába, miután Dallas önfeláldozóan gondozza őt. Dallas az egyetlen igazán szociális eleme a történetnek, akinek élettörténetét megismerve megértőbekké válhatunk a lecsúszottakkal szemben. Ringo számomra kevésbé volt érdekes, ő a tipikus jófiú bosszúálló; egyetlen csavar vele kapcsolatban az volt, amikor hallgatott egy pillanatra Dallas-ra és felhagyott volna a bosszúval. Hasonló volt ellenfeleinek reakciója is, amikor megtudták hogy Ringo a városban van, és jó volt látni, hogy ők sem velejéig romlott gonoszok, hanem félnek és talán ők se akarják ezt az egészet, de társadalmi nyomás alatt vannak, ahogy kimondottan szinte mindenki. A történet tagolása egyszerű: beszélgetős és utazós részek váltogatják egymást egyre kiélezettebb és egyre kevésbé civilizált viszonyok közt. A csúcspont az indiános összecsapás, és Lisztesnek tökéletesen igaza van abban, hogy itt kellett volna abbahagyni, mert utána Ringo leszámolása már unalmas.

Ez volt az első film, amit a mára ikonikussá vált Monument Valleyben forgattak kihasználva a hely monumentalitását és a benne haladó kocsi apróságának ellentétét. Többször is inkább sejtetéssel mutattak meg dolgokat, mint pl. Ringo párbaját vagy Hatford utolsó lövését. A leglátványosabb rész egyértelműen az indiánok támadása volt, hiszen a száguldó kocsin olyan valódi kaszkadőrmutatványokat láthattunk, amiket nem helyettesíthet semmilyen számítógépes trükk. A zene és a színészek sem voltak kiemelkedőek a fülemben/szememben.

Élmény:

Amikor Ringo először tűnik fel a képen, a kamera ráközelít, szinte ragyog az aurája, olyan mint egy félisten. Ez volt Ford első hangos westernje, az a film, ami igazán beindította Wayne karrierjét és örökre összekötötte mindkettőjüket a műfajjal, valamint művészi szintre emelte azt. Alapvetően izgalmas a koncepció, csak nekem több volt benne az esemény, mint a karakterdráma, amitől sokkal több lehetett volna a film. Kora ellenére is izgalmas, ma is simán nézhető, az első fontosnak tekintett western.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: John Wayne (Babaarcú, Vörös folyó, Az üldözők, Rio Bravo, Aki lelőtte Liberty Valance-t, Csillagok háborúja), Thomas Mitchell (Csak az angyaloknak van szárnyuk, Elfújta a szél, Az élet csodaszép, Délidő), Andy Devine (Bolond, bolond világ), John Carradine (Frankenstein menyasszonya, Érik a gyümölcs, Tízparancsolat, Aki lelőtte Liberty Valance-t), Tim Holt (Az Ambersonok tündöklése és bukása, Clementina kedvesem, Sierra Madre kincse), Tom Tyler (Elfújta a szél, Érik a gyümölcs), Francis Ford (Frankenstein, Érik a gyümölcs, Clementina, kedvesem), Jack Pennick (Érik a gyümölcs, Clementina kedvesem, Az üldözők, Aki lelőtte Liberty Valance-t), Yakima Canutt (Elfújta a szél)
- Francis Ford a rendező bátyja, maga is rendezett és a fia is.
- Lordsburg létező kisváros.
- Az apacsok évszázadokig harcoltak Mexikó és az Egyesült Államok ellen, még a 19. század második felében is komoly gondot okozva nekik.

Következik: Jelenetek egy házasságból