Tartalom:

Jerry (Gene Kelly) csóró amerikai Párizsban, amatőr festőművészként próbál ihletet meríteni a helyből. Barátai közé tartozik Adam, a csóró amerikai zongorista és Henri, a tehetős francia énekes. Egy nap kiszúrja Jerry közszemlére tett festményeit Milo (Nina Foch), a gazdag, egyedülálló nő, akinek szándéka hamar nyilvánvalóvá válik: nem a művészet érdekli, hanem a művészek. Jerry határozottan elutasítja a közeledését, de a pénzét azért elfogadja. Egy este a klubban megpillantja Lisét és azonnal beleszeret. Csakhogy a lányt kezdetben bosszantja a rámenős férfi, és végül hiába csábul el, már félig-meddig elkötelezett egy másik férfi irányába, aki épp Henri...

A történet maga a téma, ez csupán egy könnyed romantikus, zenés komédia. Egy szokásos szerelmi négyszög, ahol választani kell: a szerelem fontosabb vagy valami egyéb, ami Jerry esetében a karrier, Lise esetében pedig a hála.

Megvalósítás:

A film alapja az Egy amerikai Párizsban c. Gershwin-zenemű és ennek is van alárendelve. A történet minimális, az egyes jelenetek gyakran összefüggéstelenek, bonyodalom nincs igazán és a karaktereknek sincs mélysége. Szinte az egész történetet Jerry karaktere teszi ki, de keveset tudunk meg róla. Milo, Lise és Henri alig jutnak szóhoz, Adam viszont jelentéktelenségéhez képest egész kiemelt. Ő a legfőbb komikus elem, más szerepe nincs. Így is hozzá fűződik a legviccesebb jelenet, amikor önhitt képzelgésében egy nagyzenekar minden tagja ő a karmestertől a zongoristáig, de még az ovációban kitörő közönség is. A zenemű az 1920-as évek párizsi hangulatát akarta visszaadni, és erre hajtott a film is ezekkel a jelenetekkel, indokolatlan zenés betétjeivel. Ó igen, megint ezzel jövök... A koncepció ugyanis a Piros cipellők sikere nyomán az volt, hogy balettosítják, művészi szintre emelik a táncot, csakhogy ezt nem mindegyik tánccal tették meg, így elég éles minőségbeli különbség volt egy sztepptánc és egy modern balett tánc között, hiába szórakoztató Gene Kelly mozgása az előbbi esetén is. Ezek ugyanis nem tesznek hozzá semmit a történethez, noha mókásak. És erre tesz rá egy lapáttal, hogy indokolatlanok, hiszen Henrit leszámítva nem énekesek vagy táncosok, így nem igazán indokolt a dalra fakadás.

Amitől mégis helyet kaphat a neves filmek között az az, hogy benne vannak a balett-betétek, amelyek többnyire kifejezőek, bár néha céltalannak éreztem őket, mert olyan dolgot adtak elő, amit előtte már kifejeztek máshogy, és akkor meg minek... Jó volt Lise bemutatása, ahogy minden egyes felsorolt tulajdonságát eltáncolta, jó volt Lise és Kelly kettőse egymMessze a legdrágább jelenete a filmnek a több mint negyedórás filmvégi balett-jelenet, ami szokatlan és bátor húzás volt. És nem is tánc volt benne a legjobb, hanem a díszlet és a koncepció: korabeli festők képei szolgáltatták a hátteret és az alaphelyzetet Van Gogh-tól Toulouse-Lautrec festményéig. A színészek némafilmesen túlzóak voltak, de jó pont, hogy a franciákat franciák alakították (a forgatás teljes mértékben amerikai stúdiókban történt...), az Adamet alakító színész valóban zongorista volt, az Henrit alakító pedig tényleg énekes. A zenében csak Adam diszharmonikusabb darabjai tetszettek, amelyek szintén Gershwin-művek.

Élmény:

Szóval a történet nagyon kevés volt, amit némileg ellensúlyozott a művészibb tánc, az esetenként látványos díszletek, némi humor és persze a "fílgud" hangulat, amit az amerikaiak Párizsba képzelnek. Ami lényegesebb, hogy az egy évvel későbbi Ének az esőbenről ordít ennek a filmnek a hatása, de persze az már jóval ügyesebben ki volt dolgozva.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Gene Kelly, Madge Blake és Judy Landon (Ének az esőben), Nina Foch (Tízparancsolat, Spartacus), Eugene Borden (Casablanca, Mindent Éváról)
- Még életben vannak: Leslie Caron (85)

Következik: Nyugaton a helyzet változatlan

Tartalom:

Sadik ellenzéki újságíró Isztambulban egy mindennapos feleséggel. Sajnos épp az 1980-as puccs éjszakáján indul meg a szülés, és segítség híján Sadik felesége elvérzik. A kisfiú, Deniz egészséges, de hogy tovább bonyolódjon a helyzet, Sadikot bebörtönzik és megkínozzák ellenzékisége miatt. Pár évvel később kiszabadul, idővel pedig úgy dönt, hogy Denizzel vidékre utazik szüleihez. Mindenki örömmel fogadja a tanyán, kivéve apját, Huseyint, akivel csúnyán összevesztek, amiért Sadik nem akart mezőgazdaságot tanulni és vezetni a gazdaságot, hanem inkább újságírónak állt. Végül konfrontálódik apjával, hogy elmondja: azért utazott haza, mert a börtönben megromlott az egészsége és haldoklik, Deniznek pedig otthon kell...

Kevés érdemi információ hiányában csak annyit jelenthetek ki biztosan, hogy részben a szülői viszonyról szól a történet, ahogy Huseyinnek meg kell tanulnia elengedni gyerekeit. Majdnem biztos vagyok két olyan témában, amelyek ennél fontosabbak, de a török kultúra hiányában nem tudhatom: valószínűnek tartom, hogy a három férfi Törökország három nemzedékét jelképezni és erősen allegórikus a történet. A harmadik témát önéletrajzinak sejtem, Deniz valószínűleg Irmak, a rendező művészénje.

Megvalósítás:

A történet elején azonnal politikai kontextusba helyezik a filmet azzal, hogy a születés az 1980-as puccs estéjén esik meg, amibe "az anya" belehal. A török közélet ekkor erősen megosztott volt a jobb- és baloldal között, ahogy Sadik és apja viszonya is. Sadik nem bocsánatot kérni utazik haza, amiért szembement apja elvárásaival, hanem hogy otthont adjon a jövőnek Deniz személyében. Erre utalhat a város-vidék ellentét is, hiszen Isztambulban szinte senkijük nincs, míg vidéken van az egész család, a múltja, a barátai. Az első pár perc meglehetősen komor, ekkor hal meg az anya és látunk pár kínzós jelenetet is (de csak szoftosan), ezek után viszont a történet nagyobb része kifejezetten idilli, szinte könyned vígjátékká válk. A történet utolsó negyede Denizről szól. A film során többször láthatjuk az ő képzelt valóságát, hiszen a könyvek és képregények szerelmese. Ezt a képzelőerőt fejeli meg a nagyapjától kapott kamera, amin keresztül még egyszer találkozhat apjával, és megkapja a filozofikus üzenetet: azzal nő fel, ha tisztában lesz vele, hogy mi a képzelete és mi a valóság, de képes lesz ezt a képzeletet valósággá változtatni. Itt már egyértelműen nem egy gyerekhez beszél Sadik szelleme, az ő szintjének ez túlságosan magaröptű, ezért is gondolom önéletrajzinak ezt a szakaszt.

Technikailag kevés dolgot tudok kiemelni. A zenéét díjazták, de nekem nem "ütött fület". Volt pár ügyes párhuzamos vágás, ahol szinte észrevétlenül ment át a múltba egy visszaemlékezés egy pillanat alatt, ami tök hatásos, illetve Deniz képzelt kalandjai jelentettek még némi felüdülést (indiánok, kalózok, szörnyek, háború... stb.).  A Denizt játszó gyerek amúgy tök cuki volt, hitelesnek tűntek a reakciói, valószínűleg nem is játszott, hanem igyekeztek vele elhitetni a filmet.

Élmény:

Érdekes, de amíg a Földre szállt csillagok esetében az érzelmekre vadászást nyálasnak éltem meg, itt most sikerült a filmnek magával ragadnia, talán mert mindannyian átéltük, hoy milyen az, amikor a szüleinkkel nem a legjobb a viszonyunk. Ez egy egyetemesebb élmény, ezért könnyebben átélhető. Ez a film is nagyon egyensúlyoz a jóízlésű érzelgőség határán, de én meghatódtam rajta valamennyire. Egy töröknek biztos többet mond a film, így nekem ebből csak ennyi maradt.

Érdekességek:

- Az 1980-as puccs előzménye az volt, hogy az 1970-es években egyre élesebb lett az ellentét a jobb- és baloldal között, főleg mivel azt támogatták a nagyhatalmak is. Az 1977-es választás eredménytelen volt, senki sem szerezte meg a többséget, és napi szinten tucatnyi politikai gyilkosság borzolta a kedélyeket, mígnem a hadsereg közbe nem lépett és kialakította a maga féldiktatúráját Evran (1980-1989) vezetésével.
- Mintegy félmillió embert tartóztattak le, többségüket megkínozták és vélhetően ezreket megöltek. Evrant végül 2014-ben életfogytiglanra ítélték, de még a büntetés jogerőre emelkedése előtt meghalt 2015-ben, 95 éves korában.

Következik: Egy amerikai Párizsban

Tartalom:

A nyolcéves Ishaan utálja az iskolát, képtelen odafigyelni és viselkedni, tele van rossz jegyekkel, nem ért semmit, már másodjára járja a harmadik osztályt. Mindig összekoszolja magát, a külvilágot szinte észre sem veszi, menekül a felelősségre vonás elől, rendre elmerül színes fantáziavilágában. Pedig otthon az anyja töri magát, hogy segítsen neki tanulni, a bátyja éltanuló, apja is sikeres munkájában. Apja türelmetlenebb vele szemben a többieknél, és amikor egy alkalommal ellóg a suliból és egyedül csatangol az utcákon, végleg betelik a pohár és bennlakásos iskolába adják, ahol szigorúbban veszik a fegyelmezést. Családjától távol, a minden szabadságtól mentes környezetben sikerül is megtörni, noha jegyei nem lesznek jobbak, de legalább jól viselkedik - belül viszont szinte meghal. Egy nap új rajztanár érkezik az iskolába, a modernebb felfogású Nikumbh (maga a rendező, Aamir Khan), aki megpróbálja kideríteni a fiú letörtségének okát, és rájön, hogy diszlexiás...

Általánosabban véve a történet lényege az, hogy a gyerekeket lehetőleg egyénileg kéne kezelni, hiszen nincs két egyforma ember, és ahelyett hogy a film szavaival élve uniformizált versenylovakat tenyésztenénk, hagyni kéne őket a maguk képességeinek megfelelően kibontakozni. Ennek apropója és a történet konkrétabb tárgya a diszlexia, amelyet felismerve egy kis odafigyeléssel sikerül leküzdeni, sőt, előnyt is kovácsolnak belőle.

Megvalósítás:

A történet első felében többnyire Ishaan szemével látunk, ami azért jó, mert a diszlexiások képekben gondolkoznak és így elmerülhetünk az ő képzelt vagy mágikusan érzékelt valóságában. A közvetlen környezete teljesítményorientált, kötött rendszert alkot a családjával, iskolájával, míg ő sokkal kellemesebben érzi magát az utcák kaotikus forgatagában, a képzelete korlátlan szabadságában (ennek jelei, hogy állandóan lekési az iskolabuszt, hogy gond nélkül átmegy a pirosban a zebrán, hogy különféle tárgyakat szed össze a földről... stb.). A történet felénél megérkezik Nikumbh, a hiperérzékeny, jóképű és jóseggű tanárbácsi, aki felismeri Ishaan gondját és önfeláldozóan segít rajta, megnevelve a családot és az iskolát is. Nagy kár érte, mert kis híján nyál- és könnytengerbe fulladunk. Még éppen nem, de nagyon közel állunk hozzá, hogy a túlságosan didaktikussá váló történet amúgy tök pozitív és humanista üzenete giccsbe forduljon azzal, hogy mindenkinek könnybe lábad állandóan a szeme és hogy Nikumbh túlságosan tökéletes. A rendező ego-tripjének gondolhatnánk a dolgot, de mentségére szóljon, hogy sem a főszerep, sem a rendezői szék kezdetben nem Khané volt, kényszerből került bele a filmbe. A történet nagyon erőltetten azzal végződik, hogy Nikumbh rendeztet egy festőversenyt, amit természetesen Ishaan nyer meg. Ezen a ponton már annyira érzelgős lett a film, hogy nem lepődtem volna meg azon se, ha a tanár és a diák csókolózni kezd, ami azért egy negyvenes férfi és egy nyolcéves kisfiú esetében durva lett volna :D

Techniaki megvalósításában is hasonló a szerkezet: Ishaan látásmódja miatt amíg ő van a középpontban jóval több a kreatív megoldás, a szokatlan kameraszögek, animációs betétek (pl. megelevenedő betűk), videóklipszerű zenés részek... stb. Kifejezetten emlékeztetett az Amelie csodálatos életére. A legjobb talán az a szakasz volt, ahol Ishaan ellógott az iskolából, és láthatjuk a mindennapi életet esztétikusan ábrázolva, legyen az egy lehulló festékcsepp vagy pocsolya, amin rendre áthajtanak. De amint megérkezik Nikumbh, ezek jóval ritkábbak lesznek. Mivel bollywoodi filmről van szó, nyilván nem kerülhetjük el a zenés betéteket, de a régebbi indiai filmken megedződve meglepetten tapasztaltam, hogy a zene kifejezetten popos és modern hangzású. Szerencsére a kellemetlen táncjelenetek elmaradtak egyetlen kivétellel, de az indokolt volt a történetben (Nikumbh belépője, amelyben bohócként akarta elkápráztatni a gyerekeket), a többi esetben pedig csupán aláfestő zeneként szolgáltak a dalok. A gyerekek alakításai rendben voltak, a forgatáson igyekeztek minél természetesebb pillanataikat elkapni, az Ishaant alakító kisfiú legjobb jelenetei is valószínűleg ilyen spontán felvételek voltak (pl. amikor büntiből az osztályterem előtt kell várakoznia, és az orrát túrja, vitrint nyal... stb.)

Élmény:

Alapvetően pozitív az élmény, az első fele kielégítő volt vizuálisan, de a második már kevésbé. Ez még nem lett volna nagy baj, de túlságosan érzelgőssé és didaktikussá vált. Értékelendő a társadalmi üzenete, harca a diszlexiás gyerkekért, ebben a korban valószínűleg egy jó kis emlékezetes tanmese lehet, de én már egy gonosz, kiégett vénember vagyok, nekem ez túlságosan gyermetegre sikerült. Kisgyerekes vagy leendő szülőknek ajánlott.

Érdekességek:

- Az önmagát "alakító" idős festő, Lalita Lajmi Dutt testvére
- A diszlexia a lakosság 20%-át érinti, ebből 3-7% az észrevehetően súlyos eset. A kiváltó oka genetikai vagy környezeti, de agyi sérülés is okozhatja. A szakemberek egyre inkább hajlanak affelé, hogy ne abormalitásként kezeljék a jelenséget, hanem eltérő gondolkodásmódként, hiszen bár az olvasás és a szavak területén elmaradnak a normális emberektől, más területeken erősebbek.
- Számos korszakalkotó művész és tudós is diszlexiás volt, ennek köszönhették kiválóságukat. Ugyanakkor a sikertelen iskolaévek miatt sokan deviánsá válnak, ahogy Ishaan is, egy felmérés szerint a bűnelkövetők között is épp emiatt magasabb a diszlexiások aránya.
- A szakemberek természetesen üdvözölték és fontos filmnek tartják a művet, Indiában és változásokat indított el, közbeszéd tárgyává vált a diszlexia.
- Ezt a filmet indították Indiában nagy reményekkel az Oscarért 2009-ben, ám nem jutott el a legjobb öt közé sem. A média önkritikusan az indiai filmipar kritikájával kezdett foglalkozni nagyban, de a dolog pikantériája, hogy a győztes abban az évben épp a jóformán indiai, de brit színekben induló Gettómilliomos lett.

Következik: Apám és fiam

Tartalom:

A vadnyugati kisváros seriffje, Kane házasodik és visszavonulni készül, hogy egy másik városban üzletet nyisson kvéker (azaz az erőszaktól tartózkodó) feleségével (Grace Kelly), amikor hírt kap: a banda, amely korábban rettegésben tartotta a várost, újra a városba érkezett. Ide tart ugyanis vezérük,  Miller a déli vonattal. Ez azért különösen kellemetlen, mert Kane kapta el és elvileg halálra ítélték, mégis kiengedték, pedig a férfi még bosszút is esküdött. A városlakók biztatására Kane előbb figyelmen kívül hagyja a közelgő veszélyt, de meggondolja magát is visszafordul: Miller mindenképpen utána menne, és addig sem akarja cserben hagyni barátait. Elindul összeszedni az embereket, hogy szembeszálljanak a bandával, ám mindenkinek van egy kifogása, amiért távol maradna a harctól. Ráadásul felesége is ultimátumot ad neki: vagy elmennek együtt vagy különválnak...

Az üzenet maga egyértelmű, Kane elvégzi a piszkos munkát éveken át, de amikor segítséget kér, akkor inkább kiveti magából a közösség, mert ilyenek vagyunk, gyarlóak és önzők, más bajából nem kérünk. Ebből a gondolattól sok leírás messzemenő okfejtésekbe kezdett, de szerintem álljunk meg ennél a felületes értelmezésnél, ne lássunk olyat a történetbe, ami nincs benne. Ami érdekes, hogy minden kritika egyöntetűen Kane-t egyfajta erkölcsi állandónak látta, míg a városiakat alacsonyabbrendűnek, de nekem korántsem ennyire egyértelmű a megítélése és részben a civileknek adok igazat. de lehet hogy csak én vagyok ennyire gerinctelen... :D

Megvalósítás:

Az alaphelyzet hamar feláll, innentől kezdve pedig Kane útját követhetjük nyomon a film nagy részében, ahogy szépen elfordul tőle mindenki: a polgármester (Thomas Mitchell) anyagi megfontolásból, helyettese (Lloyd Bridges) szakmai és szerelmi féltékenységből, valaki egyszerűen fél vagy a családját félti, valaki nem tartja helyesnek... stb. Különféle ellentétpárokat állít fel a történet: Kane a férfi, helyettese még gyerekes; exe harcos nő, felesége jámbor; elődje kiégett, ő még bízik... stb. A közintézményeket is jelképesen járja végig a házasságkötéstől a templomon át a koporsókészítőig. A tűzpárbaj csak az utolsó tíz percre jön el, és hiába a hosszas felvezetés (vagy épp ezért), Miller teljesen súlytalanul érkezik meg, és többen is felrúgják addig következetes értékrendjüket. Állítólag a maga korában egyértelműen kiolvasható volt ebből a történetből az 1950-es elejének kommunistaüldözése, hiszen a forgatókönyvírót is hasonlóan vetette ki magából Hollywood a feketelistájával. De ez megint olyan dolog, amit hatvan évvel később nem tudhatunk előismeretek nélkül.

Sokan dicsérik a zenéjét, de egyetlen balladisztikus daltól eltekintve nekem nem tűnt fel semmi, ahogy a Kane-t alakító Gary Cooper sem hagyott bennem maradandó nyomot, noha állítólag sokat dobott a szereplésén, hogy testi-lelki bajai miatt hitelesen adhatta elő a szenvedő férfit. Képekben az utolsó tíz perc volt igazán jó; a történet szinte valós időben fut, mindössze másfél óráról szól a másfél órás film. A felvezetés és a segítségkeresés viszonylag lassabb ütemébe be-bevillan az óra és az üres sínek képe, jelezve a közeledő vészt, és ez a vége felé egyre gyorsabban fordul elő, míg meg nem halljuk a vonatot. Ezzel párhuzamosan bevágják valamennyi szereplő arcát, akiket addigra valamennyire megismertünk, legalábbis a közelgő tűzharchoz való viszonyukat. Ugyanekkor Kane-t a távolodó kamera egyre magányosabbnak mutatja a kiürült városban.

Élmény:

Anti-western, lélektani dráma, thriller - sok jelzővel illetik a filmet, amely rászolgált jó hírére, rengeteg erkölcsi dilemmát vet fel, az utolsó tíz perce kifejezetten tetszett, de érzésem szerint nagyon bután zárja le. De mindent egybevetve a jobb amerikai westernek közé sorolnám.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Thomas Mitchell (Csak az angyaloknak van szárnyuk, Elfújta a szél, Az élet csodaszép), Lloyd Bridges (Airplane), Grace Kelly (Hátsó ablak), Eve McVeagh (Diploma előtt), Harry Shannon (Aranypolgár, A gonosz érintése), Lee van Cleef (Aki lelőtte Liberty Valance-t, Pár dollárral többért, A jó, a rossz és a csúf), Robert J. Wilke (Spartacus, Mennyei napok), Howland Chamberlain (Életünk legszebb évei), Larry J. Blake (Alkony sugárút), Jack Elam (Volt egyszer egy vadnyugat)
- Grace Kelly apja, John háromszoros olimpiai bajnok evezős.
- Mint említettem, a filmet annyira a mccarthyzmus jegyében értelmezték a maga korában, hogy a lelkes üdvözlők mellett legalább ekkora ellenérzést is kiváltott. John Wayne és Hawks amerikaiatlannak érezte felháborodásában, és ez volt  közvetlen kiváltó oka a Rio Bravo c. filmnek.
- A sors iróniája, hogy Cooper és Wayne jó barátok voltak, és amikor Cooper elnyerte szerepéért az Oscart, távollétében kénytelen volt azt Wayne átvenni.
- Zinnemann, a rendező még az Osztrák-Magyar Monarchiában született, zsidó származása miatt később Berlinből emigrált; szülei a holokauszt áldozatai lettek.

Következik: Földre szállt csillagok

Tartalom:

Jumikó és gyerekkori szerelme Ikuó egyszerű boldogságban élik életük, gyerekük születik, váratlanul azonban a rendőrség csönget egy este Jumikó ajtaján: egy embert elütött a vonat, és a tárgyai alapján vélhetően Ikuó az. Pár évvel később Jumikó hozzámegy egy vidéki halászfalu lakosához, a szintén özvegy Taimóhoz, de láthatóan továbbra is képtelen felhőtlen boldogságra.

A nem túl eseménydús film Jumikó lelkivilágát próbálja meg visszaadni, hogy miért tud nehezen túllépni első férje halálán és egyáltalán, hogy hogyan birkózik meg vele. Tudatosan épülnek fel azok a helyzetek, amiktől az átlagosnál súlyosabban érinti a haláleset Jumikót (pl. nagyi, bicikli, szembesülés hiánya) és amik miatt nehezebben tud továbblépni (már ha ilyen egyáltalán elvárható).

Megvalósítás:

Az, hogy nem eseménydús, enyhe kifejezés - Koreeda, a rendező kifejezetten és  következetesen kerüli az eseményeket vagy közvetlen előzményeiket és hatásaikat. Látszólag különálló életképeket láthatunk Jumikó kiskorától kezdve, ezek mégis megmagyarázzák többé-kevésbé lelkiállapotát. Pl. egy gyerekkori élménnyel indít, ahol a nagyanyja vélhetően már sokadjára szökik el otthonról, hogy hazautazzon meghalni. Ez később álomként visszatér, Ikuó szavaiból pedig megtudjuk, hogy Jumikó szerint a férj a nagyi reinkarnációja (persze nyilván nem gondolja komolyan - ez is egy olyan információ, amit közvetetten, következtetéssel ismerünk meg). Valószínűleg egyszer a nagyi tényleg nem jött vissza többet, így amikor Ikuó is szó nélkül eltűnik, érezzük a kapcsolatot. Az ő halála rejtélyesebb, ez az ami igazán nyugtalanítja Jumikót: a férje elvileg öngyilkos lett, de ennek semmi előzménye nem volt. Taimó tengerész megoldóképlete szerint egy lidércfény (a film címének magyar megfelelője) lehetett az ok, ami ahogy a hajósokat az óceánba csábítja, úgy vonzhatta Ikuót a sínekre. Ilyen elemekből áll össze a film.

Nem ismerem a teljes japán filmtörténetet, de hozzáértők szerint is Ozu elevenedik meg e film stílusában a mozdulatlan beállításaival, az emberi pszichológiára építkező témával, a tárgyak és épületek által keretek közé szorított szereplőivel. Többnyire csend van, nincsenek közeli felvételek, mégis érezhető, min megy át Jumikó. Alapvetően lassú a film, sok a hosszabb beállítás, de ezek szerintem nem érték el azt a kívánt hatást, amit Tarkovszkij vagy Tarr filmjei nyújtanak. Ahol mégis sikerült, az a temetéses jelenet, ahol hosszasan halad a gyászmenet, és amelyhez csatlakozik Jumikó is, végső búcsút véve első férjétől. A zene nem igazán tűnt fel, a színészi játék pedig nem tudott jelentős lenni, hiszen szándékosan visszafogottságukban, viszonylag messziről láttuk csak őket.

Élmény:

Éreztem a szándékot, egy erős hangulatával megfogni akaró filmet láttam, de ez a hangulat nem volt elég erős, hogy megrázzon és belém hatoljon. Szerintem ehhez erősebb képek és zene kellett volna, és pont ezek hiányoztak, nem a drámai történet.

Következik: Délidő