Tartalom

Az álmodozó Lange úr íróként dolgozik egy magazinnál, szabadidejében a vadnyugati Arizona Jim történeteit veti papírra. Az épület lakóközösségéhez tartozik még egy mosoda is, aminek a főnöke, Valentine valamiért szerelmes Lange-ba. Egyik mosónője, Estelle szerelmes a ház részeges gondnokának fiába, az akrobata álmokat dédelgető Charles-ba, de szüleik várható ellenkezése miatt nem merik felvállalni kapcsolatukat. A magazin tulajdonosa, Batala pénzügyi gondokkal küzd: hitelt vett fel új nyomdagépekre, de a pénzt magára költötte, és a hirdetőktől is csak a pénzt szedi be, reklámjaikat nem jelenteti meg. Amikor számon kérik, jobb híján megjelenteti Arizona Jim kalandjait, némileg módosítva őket, hogy a reklámok megjelenjenek a történetben. Mindezt ráadásul úgy teszi, hogy aláiratja Lange-zsal, hogy az lemond minden szerzői jogáról. Egyik hitelezőjétől úgy próbál időt nyerni, hogy a belé szerelmes gépírólányt ráveszi, legyen kedves a hitelezőhöz. Estelle-re is szemet vet és megerőszakolja, majd amikor már nem lát kiutat az adósságokból, vonattal elmenekül. A vonatot azonban baleset éri és Batala meghal; a szerkesztőség magára marad, tulaj nélkül próbálnak boldogulni...

A kritikák szerint a történet abban a légkörben fogant, amikor Franciaországban egy szocialista, emberbarát szellemű, bizakodó légkör uralkodott, és ez meglátszik a történeten is. A lakóközösség és a szerkesztőségi kollektíva alapvetően összetartó és a problémák ellenére is idilli életük van, de ebbengátolja őket az erkölcstelen csaló tulaj, Batala. A kérdést nem igazán tárgyalja ki, de egyértelműen arra utal, hogy Lange úr vétke, azaz Batala meggyilkolása erkölcsileg elfogadható - de azt gondolom, hogy ezt nem konkrétan így kell érteni, mint egy mai amerikai film esetében, hanem hogy előfordulnak olyan helyzetek, amikor a törvényeket felülírja az erkölcs.

Megvalósítás

Ezt a keretes történettel igyekszik alátámasztani, hiszen a történet elején csupán arról értesülünk, hogy Lange-t körözik gyilkosságért, majd láthatjuk megérkezni egy szállóba Valentine-nel, ahol a lakók épp azon tanakodnak, feladják-e. Ezt meghallva, Valentine visszapillantva elmeséli a történetüket, majd a visszapillantó végén rájuk bízza a döntést. A karakterek nem fekete-fehérek, mégis erkölcsileg egyértelműen kinyílvánítja a történet, hogy ki jó és ki rossz. Valentine pl. a múltban valószínűleg prostituált volt, de minimum szerető, és jelenleg is férjes asszony, de ez nem gátolja meg, hogy ráhajtson Lange-ra. De közben életvidám, szeretetreméltó figura, ezért valahogy elnézzük neki ezeket. A többiek mind ehhez hasonlóak, még Batala is szimpátiát ébreszt bennük egy fokig minden aljassága ellenére, Lange pedig inkább unszimpatikus. A helyzet azonban kissé meseszerű, hiszen a szerkesztőség csak azért menekül meg, mert találnak egy bőkezű mecénást, enélkül pedig nem működne a tanmese. A szovjet elméleteknek megfelelően nincs igazán főszereplő, noha egyesek több időt kapnak, de többnyire itt a lakó- és munkaközösség közösségként szerepel, szemben az egyedül mozgó Batalával. A történet szereplői mind alacsonyabb rétegből valóak a kornak megfelelő francia poétikai realizmus jegyében, így kapunk némi képet a korabeli viszonyokról is. A legszebb az egészben azonban az, hogy milyen természetességgel mutatják be életképeiket, ami gyakran nem is kapcsolódik igazán a cselekményhez. A legszomorúbb pl. Batala gépírónőjének sorsa volt, ahogy a férfi a szerelmére hivatkozva folyamatosan kifosztotta és lepasszolta másoknak. Ez számomra többet mesélt el a prostituálttá válásról mint egy dokumentumfilm.

A zenéjére csak egyszer kaptam fel a fejem, ahol kellőképpen alátámasztotta a hangulatot, összességében nem volt emlékezetes (persze már ez az egy alkalom is sokkal több mint sok más film esetében). A színészek nem igazán tűntek természetesnek, de ez nem volt zavaró. Vizuálisan érdekesebb volt, mint vártam; a szerkezete amúgy is kissé töredezett volt, ami sok vágást vont maga után, ráadásul sokat mozgott a kamera is, és ettől nyugtalan, kapkodós, gyors érzéseket keltett bennem. A kamera egyébként is érdekesen mozgott, köröket, félköröket írt le gyakran, mint a Vámpírban, de úgy hogy ezzel más jelenetre mutatott (pl. a gyilkosságról elfordul az ünneplő lakóközösség felé, majd vissza). Hasonló dekoncentráltságot okozott az is, ahogy mintha az Aranypolgár mély fókuszának korai formájával kísérletezgetve próbált egyszerre mutatni eseményeket az előtérbenés a háttérben is.

Élmény

Ahhoz képest hogy talán drámainak festettem le a történetet, az alaphangulata mégis inkább vidám és humoros volt, még Batala csalásain is lehetett mosolyogni. Így aztán a gyilkosság is teljesen súlytalan lett és nem vált boncolgatható erkölcsi kérdéssé, ami szerintem hibája a történetnek. Erőssége az a bizakodó, humanista szemlélet, ami inkább a második világháborút követő években volt jellemző. Technikailag is egyedi és kifejező volt, de még mindig nem elég látványos az én ízlésemnek.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Jacques Brunius (Aranykor, Mezei kirándulás), Jean Daste (Atalante, A nagy ábránd, Amerikai nagybácsim)

Következik: Mesék meséje

Tartalom

Isaac (Woody Allen) elvált, középkorú férfi, tévés sorozatokat ír és jelenleg egy 17 éves gimis lánnyal, Tracyvel folytat viszonyt. Házas barátja, Yale (Michael Murphy) egyik duplarandijuk során bevallja neki, hogy felesége háta mögött komoly viszonyba kezdett az újságíróval, Maryvel (Diane Keaton), és komolyan fontolgatja a válást, noha feleségét is szereti. Közben Isaac sem akarja magát a nagy korkülönbség miatt elkötelezni Tracyvel, így egy hosszabb, átbeszélgetett éjszaka után nem sok kell ahhoz, hogy Mary és Isaas vonzódni kezdjenek egymáshoz. Amikor Yale végleg felesége mellett dönt, Isaac végre ráindulhat Maryre. Viszonyba kezdenek, és Isaac szakít Tracyvel. Csakhogy pár hét után Yale rádöbben, hogy mégis Maryt szereti...

Nagyon hasonló az Annie Hallhoz, itt is önelemzős-romantikus a történet nagy része, de a lényegi pontok benne a moralizálós részek, azaz amikor Isaac néhány szentenciát mond: az erkölcs bomladozóban, épp ezért igyekezni kell legalább saját erkölcsi elveink mellett kitartani és nem hagyni, hogy gyengeségeink elfogadhatóvá váljanak. Bár ezek a lényegi pontok, mégis eléggé elsikkadnak és szerintem a többségnek csak egy romantikus komédia marad meg az egészből (nekem is vissza kellett néznem gyorsan, hogy hol vannak ezek a pontok).

Megvalósítás

Pedig már rögtön azzal indít a nézőkhöz beszélve, ledöntve ezzel a negyedik falat, hogy kedvenc városára, New Yorkra mennyire jellemzőse az erkölcs lazulása. Ez a kikacsintás többször nem fordul elő. Ezután belemélyedünk az "erkölcsi fertőbe", azaz megtudjuk, hogy Yale egy boldog házasságban él, időnként azonban mégis kikacsint, ezúttal Mary személyében viszont komolyan gondolkodóba esett a váláson. Felesége ráadásul mindehhez asszisztál picit, hiszen valószínűleg tud férje kicsapongásairól. Gyereket szeretne, de Yale nem, és ezt is elnézi neki, ahogy azt is, hogy egy nemlétező könyve megírására hivatkozva naplopóként él. Mary hasonló hozzáállással bír, alacsony önértékelése miatt vállalja a szeretői szerepet is. Persze Isaac az igazi elrettentő példa: első felesége drogos volt és otthagyta, a másodikról (Meryl Streep) kiderült hogy leszbikus és most egy nővel él, ráadásul könyvben teregeti ki kapcsolatát Isaac-kel, aki nem mellesleg megpróbálta elgázolni autóval. Jelenleg egy 17 éves gyerekkel kavar, aki önmagáért szereti Isaac-et, míg a férfi csupán egy kalandnak tartja a lányt és mentségére legyen szólva, ezt nem is titkolja, és nem is várja el tőle, hogy vele legyen. Szóval a 17 éves, még ártatlan Tracyt leszámítva mindenki természetesnek veszi a hűtlenséget, egyedül Isaac küzd ellen kicsit, de valójában ő is elfogadja. Jelképekben nem bővelkedik a történet (a kedvencem azonban mégis egy ilyen, amikor Isaac egy ősember csontváza mellett monologizál, mintegy párhuzamba állítva kettejüket), azonban nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a városképet egyfajta belső lelkivilág kivetüléseként akarta alkalmazni, legalábbis még a film elején.

A film eleje ennek megfelelően jól indul, a város életét mutatja be pár percben, mintha egy önálló szereplőt akarna felvázolni, de sajnos a továbbiakban ez elmarad. Mindehhez végig Gershwin zenéjét párosítja (állítólag ennek romantikus hangulata ihlette a filmet), és hát már többször írtam a blogon, hogy a klasszikus az esetek nagy részében zene mennyivel jobban áll a filmeknek mint a kifejezetten filmhez készült zenék. De nemcsak a zene idézi az 1930-as éveket, hanem a képi világ stílusa is: fekete-fehér rengeteg árnyékkal, mintha egy film noirt látnánk. Gyakran szerintem már túlságosan is árnyékol, és sokszor nem lehet kivenni az alakokat. Tucatnyi filmes utalást véltem egyébként felfedezni: a híres híd előtt ülős jelenet pl. nekem a Szédülést juttatta eszembe, a filmvégi jelenet pedig mintha a Nagyvárosi fényeket akarta volna felidézni. Érdemes még megemlíteni a Tracyt alakító Mariel Hemingwayt, aki itt valóban még csak 17, és szerintem nem is játszik annyira jól, hogy valóban Oscar-jelölést érjen, de a hangja és az egész személye annyira tini még, hogy ő volt messze a leghitelesebb az egész filmben.

Élmény

A történet szerintem túlságosan a romantikára koncentrált a tényleges mondanivalója helyett, a képi világa pedig már markáns, de nem annyira sokszínű, mint az Annie Hallé. Bár ez volt a második legsikeresebb filmje, Allennek ez a legkevésbé kedvence, és érteni vélem, hogy miért: mintha rutinból csinálná és nem lenne őszinte magával (épp amit a filmben is szemére hány Yale-nek). Amúgy persze szórakoztató, könnyed, vicces, romantikus.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Woody Allen (Annie Hall), Diane Keaton (A keresztapa 1-2, Annie Hall), Michael Murphy (MASH, Nashville, Magnólia), Meryl Streep (A szarvasvadász), Wallace Shawn (A herceg menyasszonya, Toy Story), Charles Levin (Annie Hall, A turné, Szellemirtók), Karen Allen (Party Zóna, Az elveszett frigyláda fosztogatói)
- Mariel Hemingway nagyapja az író Hemingway
- Tracy és Isaac kapcsolatát valószínűleg Allen és egy 16 éves románca ihlette, akivel még az Annie Hall forgatása során jött össze.

Következik: Lange úr vétke

Tartalom

Haroldnak van egy vegyesboltja és egy elviselhetetlen felesége (Kathleen Howard), egy szerelmes kamaszlánya, valamint egy idegesítő kisfia és egy álma, hogy egyszer majd narancsot fog termeszteni. Valóra válni látszik ez az álom, amikor hírt kap róla, hogy nagybátyja súlyos beteg, majd meg is hal. A felesége persze értelmesebb beruházásra költené a pénzt, beleértve a társadalmi státuszuk fényezését, de estére Harold már meg is vette a narancsföldet és eladta az üzletét...

Írhattam volna talán részletesebben is a cselekményről, de nagyjából ennyi, csupán keretet biztosít a poénoknak, amik valójában nem is nagyon kapcsolódnak a történethez. Ezek a poénok valójában újrahasznosított előadásai a Haroldot alakító W. C. Fields komédiásnak, aki ebben az időben nagy népszerűségnek örvendett. A történet egésze rá épül.

Megvalósítás

A történet rögtön a nagybácsi betegségének hírével kezdődik, vagyis a cselekményt már az első perc berúgja, hogy aztán hosszú kihagyásokkal pár másodperc elejére visszatérjen Fields már jól bevált előadásainak végén. A főbb karaktereket és legfőbb jellemzőiket is az első jelenetekben megismerjük: a kamaszlány szerelmes és belehalna, ha el kéne költözniük szerelmétől egy távoli narancsvidékre; a kisfiú hangos és szemtelen; a feleség hárpia, akinek minden rossz, legfőképpen a férje. A férj pedig egy szerencsétlen béna, akit a sors megvert nemcsak az elviselhetetlen családjával, de mintha összeesküdött volna ellene minden: a szomszédok, a vásárlók és az egész világ. Fields specialitása állítólag épp az ilyen embergyűlölő, öntelt alkoholista volt, és persze a történet mindent elkövetett, hogy épp ezek a tulajdonságai domborodjanak ki. Négy hosszabb jelenet van, tulajdonképpen ezek adják ki a film lényegét:
- a férj borotválkozása, amelyben a lánya elfoglalja a tükröt és így nem látja magát rendesen;
- a bolti kiszolgálás, amelyben káosz keletkezik egy türelmetlen vevő, egy mindent összetörő vak vásárló, egy rosszcsont gyerek és egy alkalmatlan segéd miatt;
- az alvás, amelyben a férj a verandán próbálna aludni, de valami mindig megzavarja az álmát;
- a piknik, amelyben egy keksz, egy paradicsomkonzerv, egy párna és egy öntözőrendszer mindent összepiszkít.
Mindegyik lényege abból áll, hogy a normális ügymenetbe valami újra és újra bekavar, amin a feleség és a kisfiú tovább ront, a férj pedig teljesen alkalmatlan a helyzetek kezelésére. Azt gondolhatnánk, hogy Fields egy harsány komikus, de épp ellenkezőleg, a karaktere visszahúzódó, csendes, nem hangsúlyozza ki a poénokat.

És ez volt a legnagyobb bajom a filmmel, ami amúgy lehet hogy vicces lett volna, de valahogy a csattanók nem csattantak, csak elsiklottak. Már többször jeleztem itt a blogon több 1930-as évekbeli vígjáték esetén, hogy gyakran mintha nem lennének jól időzítve a poénok, de ezek idővel mindig helyrerázódtak. Itt nem volt ilyen, végig ugyanabban az ütemtelen tempóban érkeztek a viccek. Nem az a baj, hogy ne tudnám mikor van poén és mikor kéne nevetni, hanem hogy nincsenek megfelelően felépítve és tálalva, nincs egy zenei kíséret, ami alátámasztaná. Ettől pedig sok vicc erőltetettnek tűnik. A rövidebb, csattanós poénok helyett érdekesen elnyújtottak a helyzetek, amiket így a végtelenségig kimerítenek. az esetek többségében őszintén szólva nekem ez fárasztó volt, kivéve az alvós részben, ahol pont a soha véget nem érő megpróbáltatások teszik átérezhetőbbé az aludni kívánó ember kínjait. A vizuális gegek a burleszkeket idézik, de más látványelem nincs.

Élmény

Egy szórakoztató vígjátékra számítottam, de talán mert a kornak ez volt a megfelelő, talán mert nem ismerem Fields munkásságát, a poénok nem ütöttek eléggé, pedig meggyőződésem, hogy egyébként működhettek volna simán. Ha ez tényleg így van, akkor egyszerűen csak megkorosodott a film. De kíváncsi leszek mások véleményére is, hátha csak velem van a baj.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Kathleen Howard (Valakit megöltek), Charles Sellon (Babaarcú), Dell Henderson (Dübörgő élet), James Burke (A máltai sólyom), Billy Engle (Ez történt egy éjszaka, Életünk legszebb évei)
- Még életben vannak: Jean Rouverol (100!), a Harold lányát alakító elsőfilmes színész, aki a film forgatásakor volt 18 éves.
- Baby LeRoy volt a valaha legfiatalabban leszerződtetett színész nagy stúdió által a maga 16 hónapjával.

Következik: Manhattan

Tartalom

Charles fiatal fiú, öngyilkos lett vagy megölték. Hat hónappal korábban diákgyűlésre megy barátnőjével, Edwige-gel (aki meglepően hasonlít vágyaim egykori tárgyára, spanyolkára), de ott csak cél nélküli pusztításról papolnak, abban pedig nem lát értelmet, ezért inkább távoznak. Eközben Michel és barátnője, Alberte egyfajta szakításon mennek keresztül, amikor Alberte Charles kérésére gondolkodás nélkül hozzá költözik, de persze Edwige-et sem kell félteni, ő is könnyen lefekszik egy másik ismerősükkel. Charles nem tud dönteni a két lány között. Baráti egyre nagyobb aggodalommal figyelik öngyilkossági hajlamainak erősödését. Nem szeret élni, zavarja a környezetszennyezés és hogy nem lehet önmaga, hanem egy társadalmilag előírt életpályát kell követnie. Végül megkéri egy drogfüggő ismerősét, hogy vegyen egy pisztolyt és ölje meg...

A történetet az ellenkultúra egyik késői megnyilvánulásának tartják, hiszen Charles kimondva elveti a fennálló társadalmi rendet és az emberiség fejlődésének irányát, ugyanakkor a saját közegének kultúráját is elveti. Csakhogy Bresson bár egyetért vele, szerintem ki is neveti a fiút, aki inkább meghalna minthogy ebben a világban éljen, ráadásul ott van a nála jóval pozitívabb Michel, aki hisz a szebb jövőben.

Megvalósítás

A történet úgy kezdődik, mint egy bűnügyi film, ahol megismerjük a történet végét, majd gyorsan visszaugrunk az időben, hogy lássuk kibontakozni, mi vezet el Charles halálához. Csakhogy Charles-t már készen kapjuk, ő már tudja hogy nem akar élni, de azért még egyszer láthatjuk a szemén keresztül, hogy mivel is van a baj. Rögtön egy politikai gyűléssel nyitunk, azonban ott csak a fennálló rend elleni harcot hirdetik meg, alternatívát nem kínálnak. Ezután következik a környezetvédelmi rész, ami még többször visszatér valamilyen formában, és amely szerint az emberiség jelenlegi állapotát, fejlődésének irányát hivatott kritizálni. Először a környezetszennyezést láthatjuk, később a gazdasági növekedést/az emberiség terjeszkedését (fakivágások), a gépiesedést (a busz), végül atomrobbanásokat. Mindez egy pszichológussal folytatott beszélgetés során tetőzik be, azaz Charles elveti a fejlődés irányát, a tudományosságra alapozott életet is. A lányokhoz fűződő viszonya valójában sokkal nagyobb hangsúlyt kap a történetben, mint amennyire ezt jeleztem, de a szerelmi sokszögnek más értelmét nem láttam azon kívül,  hogy kritizálhassák a kor szexuális forradalmát (Charles nem szerelmes, csak a testi örömökért szexel). Mindezt mégsem lehet teljesen komolyan venni, Charles kölyökképéhez valahogy nem illik ez a komorság, és hát mind voltunk forrófejű fiatalok, amikor mindenkinél okosabbnak hittük magunkat. Ez számomra az öngyilkossági jelenetben nyilvánult meg, ahol mintha Charles igazából nem is akarta volna az egészet, illetve több mondata is már modorosan fennhéjázónak hatott.

Bresson egyik legjellemzőbb stílusjegye a színészi játék kiiktatása, aminek esetenként lehet értelme, de szerintem itt kifejezetten béna volt, mint amikor pl. egy érzelmileg felfokozott jelenetben a karakter szájából minden érzelem nélkül jöttek ki a szavak. Ugyancsak jellemzője Bressonnak a minimalizmus, díszlet szinte semmi, minden csupasz és hiányzik szinte minden filmes látványelem. Ezeknek az a célja, hogy kiiktassák a zavaró tényezőket és csak a mondanivalóra figyelhessünk, hogy az minél tisztábban jöhessen át, és ez sikerül is. A kamera teljesen mozdulatlan és mindig egy pontra koncentrál, így gyakran megesik, hogy a szereplőink kisétálnak a képből vagy nem látszódik az arcuk. Szintén jellemző a kamerakezelésre a lefelé mutató nézőpont. Az előbbi célja nyilván egyfajta fókusz és állandóság biztosítása, az utóbbiról viszont fogalmam sincs. A környezetszennyezés bemutatásához valódi dokumentumfilmes részeket használtak fel, és "kedvesen" elidőztek a kellemetlenebb részeknél (beteg gyerekek, fókairtás.. stb.). A leghatásosabb mégis a fakivágás volt, amely gyors egymásutánjában mutatta a fák ledőlését, épp mint a nyúlvadászatnál A játékszabályban. A film másik legerősebb jelenete számomra a buszos utazás volt, ahol egyrészt spontán vitába keverednek az egymás felé egyáltalán nem forduló utasok (a világ ügyeinek irányáért nem a kormányok felelősek, ők csak követik a tömeget, aminek talán az ördög mutat utat), másrészt ijesztően mechanikusnak sikerül ábrázolni a világot a busz működésének bemutatása során.

Élmény

Egy dolgot nem említettem eddig, ez pedig Charles viszonya az egyházzal. A viszonya hozzá vegyes, egyszerre tűnik úgy, hogy megnyugvást lel benne, de közben tartózkodik is tőle, ami ismereteim szerint jól illeszkedik a rendező világképéhez. Bressonnal kapcsolatban már tudjuk, hogy spirituális rendező, és azt is tudjuk, hogy az ő spiritualitására én teljességgel érzéketlen vagyok, szóval ebbe a kérdésbe nem tudok igazán belemenni. De ez a filmje az eddigiek közül így is az egyik legérthetőbb volt számomra. Sokrétegű film, amin el lehet gondolkozni, de ez a fajta vizuális minimalizmus nekem nem jön be.

Következik: Igazi áldás

Tartalom

1969, az ember Holdra lép. A közvetítést irigyen figyeli családja körében Lovell (Tom Hanks), az egyik legrutinosabb űrhajós, az Apolló 14 program kapitánya. Azonban váratlan szerencse éri, az Apolló 13 legénysége ugyanis egészségügyi problémák miatt nem szállhat fel, így Lovell és csapata, Haise (Bill Paxton) és Mattingly (Gary Sinise) veszi át az Apolló 13-at. A felkészülési idő rövid, ráadásul Mattingly se mehet fel egészségügyi kockázat miatt, így a beugró Swigertnek (Kevin Bacon) kell pár nap alatt átvenni a helyét. Már az utazás elején is kisebb hiba jelentkezik, de az igazi baj a harmadik napon következik be, amikor az egyik oxigéntartály felrobban, ezzel megsértve és félig megbénítva az űrhajót. A Holdra szállásnak búcsút inthetnek, de elegendő energia sem maradt látszólag a hazatérésre, egyéb problémákról (levegő, hőmérséklet... stb.) nem is beszélve...

Howard, a rendező kínosan ügyelt az amúgy igaz történet minél valósághűbb visszaadására, pedig két témája is lehetett volna a történetnek, amit érintettek és amitől ezzel érdekesebb lett volna: Lovell lehetett volna egy modern értelmezésű Odüsszeusz (vagy csomó másik mitológiai alak), aki egy köpésre van a céljától, de belátja hogy az otthona fontosabb, vagy lehetett volna egy médiaalapú társadalomkritika, hiszen többször is az emberi élet és méltóság fölé kerül a sztori eladhatósága és az imázs. Ez utóbbi egyébként erősebben meg is jelenik, csak nem igazán foglalkoztak vele.

Megvalósítás

Bő félóra alatt felvázolják elsősorban Lovell személyén keresztül a történet alapjait és a karakterek viszonyát, majd az indulás első napjait alig mutatva rögtön elérkezünk a problémákhoz, hogy végül a történet végéig párhuzamosan két szálon fusson a cselekmény. Az egyik az űrhajón zajlik, ahol egyre nehezebb fizikai körülmények között kénytelen az űrhajósok megküzdeni a kihívásokkal. Itt kevés a karakterek közötti feszültség, pedig egy mai dráma biztosan kimaxolná a helyzetet. A fizikai megpróbáltatások kevésbé jönnek át, amit szerintem épp a párhuzamos események rontanak el. Ha hosszasan mutatják a kis helyen meghúzódó űrhajósokat, a klausztrofób helyzet miatt szerintem könnyebben átéreztük volna a megpróbáltatásaikat. És milyen szép ellentétet képezhetett volna ezzel a világűr végtelenségében elvesző, aprónyi űrhajó, de efféle monumentális képeket sem láthattunk. A poén, hogy a szenvedésüket legjobban akkor éreztem át, amikor egy matematikai számítást kellett elvégezniük a mostoha körülmények között. A párhuzamos szál természetesen a Földön fut, aminek érzelmi oldalát Lovell családja adja, akiknek a szerepük annyi, hogy nagyon aggódnak, pedig ez megint egy olyan irány volt, ami felé el lehetett volna vinni a történetet, hiszen kénytelenek tehetetlenül nézni hogy mi történik szerettükkel - de ezt az aspektust sem bontották ki. A földi szál izgalmasabb, technikai oldala az irányítóközpontban zajlott, és úgy érzem ez a rendezőt jobban érdekelte, főleg a főnök, Kranz személye, akit egyfajta tökös vezetőnek állít be, mintha a hangos üvöltözése erkölcsi és szellemi fölényt is jelentene.

Ahogy említettem, Howard állítólag nagyon ügyelt a hűségre és nem akart felhasználni egyetlen korabeli felvételt sem, így igyekezett pontosan lemásolni ezeket a felvételeket és minden apró részletre odafigyelni. A színészek komoly kiképzést kaptak, a díszleteket pontosan lemásolták, konzultánsként pedig még maga Lovell is részt vett a film forgatásán. Valódi súlytalanságot idéztek elő a NASA speciális gyakorló gépén, amely alkalmanként szűk fél percig tart, így tettek meg több mint hatszáz menetet. A földi bázis kapkodó zűrzavarát gyors vágásokkal és rángatózó kamerákkal érzékeltették (avagy hogyan lehet az irodai munkából is akciófilmet készíteni...). Bántóan zavaróak voltak a hatásvadász megoldások, mint a pátosszal teli zene vagy a közelről megmutatott, érzelmekkel teli arc. Ugyanakkor hatásos volt pl. a csend használata, amikor Kranznak épp döntést kellet hoznia önmagában. Az animált, lemodellezett speciális effekteken látszódnak hogy azok, de nem zavaróak, mert alig van belőlük. Ami legjobban hiányzott, az az űr megjelenítése volt, gyakorlatilag alig láthattunk belőle valamit, pedig számomra legalábbis ez a sci-fik leglátványosabb eleme.

Élmény

Tulajdonképpen igazságtalan vagyok, hiszen ez egy dokudráma, nem feladata sem mélyebb értelmet adni a történetének, sem elkápráztatni a látványvilágával, a dramatizált valóságot viszont állítólag hitelesen és pontosan visszaadta. Az első egy óra izgalmas volt, a hátralévő másfél óra azonban váratlanul egyhangú és érdektelen lett, talán mert tudtam hogy sikerül az akció, talán mert rosszul lett megcsinálva. Ennek hiányában a történet erejét az adja, hogy mindez valóban megtörtént, és mintegy MacGyverként szinte a semmiből, nagyon szélsőséges körülmények között is az emberi találékonyság képes volt három embert hazajuttatnia Hold túloldaláról.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Tom Hanks (Forrest Gump, Toy Story, Ryan közlegény megmentése, Halálsoron, Kapj el ha tudsz), Kevin Bacon (Party Zóna), Bill Paxton (Terminátor, A bolygó neve: Halál, Titanic), Gary Sinise (Forrest Gump, Halálsoron), Marc McClure (Vissza a jövőbe), Clint Howard (A dzsungel könyve), Xander Berkeley (Terminátor 2, Szemtől szemben), David Andrews (Harcosok klubja), Christian Clemenson (A nagy Lebowski), Tracy Reiner (Drágán add az életed, Harry és Sally), Roger Corman (A keresztapa 2, A bárányok hallgatnak)
- Cllint Howard a rendező öccse, és több más rokona is kapott kisebb szerepet a filmben.
- Természetesen a valódi Lovell is feltűnt, mint a mentőhajó kapitánya.
- A probléma észlelése meg is hallgatható.
- Két képet mellékelek még: az elsőn az irányítóközpontban örülnek, a másodikon szinte közvetlenül a kimentés után láthatóak a pilóták:

Következik: Talán az ördög