Tartalom:

Max (James Woods) egy nagyon pici tévé egyik vezetője, amely profilja a szex és az erőszak. Azzal takaróznak, hogy ezzel csupán levezetik a nézők sötét vágyait, de persze valójában tetszenek nekik ezek a műsorok. Valami erősebb anyag után kutatva befog egy kalózadást, a Videodrome-ot, amelyben csupán öncélú kínzások vannak. Újdonsült szado-mazoban utazó barátnőjének is bejön a dolog, el is megy jelentkezni a műsorba. Max már későn tudja meg, hogy a műsor nem eljátszott, hanem valódi... Nyomozni kezd, majd videókazettát kap egy tévés filozófustól: a Videodrome valójában egy manipulatív hullámokat sugárzó műsor, amellyel irányíthatóvá válnak az emberek, mellékhatásként pedig agydaganat keletkezik a nézőkben. Váratlanul Max barátnője jelenik meg a tévében és magába szippantja a férfit...

A történet meglehetősen nyíltan médiakritikus, kimondott filozófiája szerint a tévé a tudat szeme, és mivel a benne látottakat valóságosnak éljük meg, a valóságon is túlnő. Alkalmas arra, hogy manipulálja a nézőket, torzítsa látásukat, a nézői természet ingerküszöbe pedig újra és újra átlépi határait egyre durvább szex és erőszak után epekedve. De nem arról van szó, hogy gonosz háttérhatalmak manipulálnak minket; a tartalom teszi ezt, befolyásolva a valóságot, így logikus lépés, hogy az emberi fejlődés következő lépcsője a szellemi tartalommá válás. Ami igazán kellemetlen, és amit minden kritika ki is emel, hogy mindez mára mennyire általános lett az internet miatt, ahol a lehető legdurvább, valós dolgokat érheti el bárki bármikor akár a leglátogatottabb honlapokon keresztül is, és ez persze visszahat ránk.

Megvalósítás:

A fordulatokat nem lövöm le előre, de az azért már a kezdetektől nyilvánvaló, hogy Maxnak tetszik a Videodrome világa, és míg kezdetben vannak fenntartásai, végül teljesen a tévé irányítása alá kerül (jó persze, a történetben ez katonai technikával történő agymosás, de egyértelmű az utalás a médiára). A fordulatokat és a horror elemeket is az adja, hogy nem tudjuk, mi hallucináció és mi a valóság, és egy idő után ez már nem is számít. Legjelképesebb része a történetnek, ahogy Max keze egybenő a fegyverével (az erőszakkultúra, ugye) és önmaga ellen fordítja. Még a tévéfilozófus karakterét lehet kiemelni, akinek szájába adhatták a történet filozófiai részét, és aki valójában már régóta halott, videófelvételeken keresztül kommunikáltatják.

A zene annyiban érdekes, hogy teljesen elektronikus hangzású, ami jól passzol a film modern hangvételéhez, e igazán nem feltűnő. A Videodrome vörös terme szép színű, de ezen kívül a látványért egyedül a horror/sci-fi részek felelnek, amik hál'istennek ekkor még nem animáltak többnyire. Van aki szerint ez gagyin nézett ki, de nekem egyáltalán nem hatott csúnyának a kivitelezés, és végképp nem volt illúzióromboló. Adta volna magát, hogy valódi tévéfelvételeket is bevágjanak, ha kellőképpen brutálisak, de erre nem volt példa.

Élmény:

Oké, a történetet azt hisze felfogtam, a látványvilág korrekt, ha nem is alkalmaz különleges filmes módszereket, de akkor mi a baj mégis? Hogy súlytalan. Egyre több esetben derül ki, hogy csupán hallucinációt láttunk és ezt a film folyamatosan jelzi nekünk, így pedig bármi is történik, nincs igazán tétje. Ott egy halott? Nem baj, úgyis csak hallucinálta. És valóban, a következő pillanatban már nincs ott a test. Horrornak nem igazán brutális, sci-finek oké, drámának unalmas, akciófilmnek meg még inkább.  1983-ban nem tudom mennyire hathatott újszerűnek ez a médiakép, de ma már szinte magától értetődő, így részemről nem nagyon tudott újat mutatni a film.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: James Woods (Volt egyszer egy Amerika, Casino)
- A Nickit alakító színésző Deborah Harry, azaz a Blondie énekese

Következik: Amerikai graffiti

Tartalom:

Sue és Al egy pár, egy new yorki klubban dolgoznak: Sue dögös szőke énekesnő, Al pedig egy bárzongorista mivolta miatt megkeseredett ürge, hiszen művésznek tartja magát. Sue azonban még hisz a jövőben, ezért elutazik Hollywoodba szerencsét próbálni, hogy igazán sikeres lehessen. Egy idő után Al fogja magát és szerelme után indul, de pénz híján stoppal kénytelen átutazni az országot. Szerencséje van, amikor sok megtett kilométer után végre felveszi egy jómódú, de nagybeteg bukméker, Haskell, aki szintén oda tart. Sokat mesél gyerekkoráról. Amíg Haskell alszik, Al veszi át a kormányt; egy percre megáll megigazítani az autó tetejét, amikor váratlanul Haskell kiesik az autóból és beüti fejét. Meghal. Al biztos benne, hogy rablógyilkosságnak hinnék...

Kétféle kritika létezik: az egyik szerint a téma alapvetően filozofikusan a végzet kérdését boncolgatja, amelyet Al magáénak és véletlenszerűnek érez, de nem igazán tesz semmit ellene, így tulajdonképpen borítékolható bukása. A másik nézőpont szerint (nem kizárva az előző témát) a film alapvetően rémálomszerű, amit nem ésszerűen kell magyarázni, hanem átélni. Én ez utóbbit érzem szintén fontosabbnak, később kifejtem, miért.

Megvalósítás:

Történetünk film noiros visszaemlékezéssel indul, miután a menekülőben lévő Al egy dallam hatására visszaemlékszik még viszonylag boldog időszakára, amikor Sue-val együtt dolgoztak. Röviden megismerjük a háttértörténetet, de az igazi cslekemény valójában csak onnan kezdődik, amikor Al felveszi a stoppos lány Verát. Alt üldözi a balszerencse, ezt pedig sokan gyengeségnek látják, amit csak magának köszönhet, de szerintem így emberi, nem várhatjuk el mindenkitől, hogy hősiesen viselkedjen. Ugyanakkor egy kritikus rámutat arra is, hogy Al narrációja a nézőkhöz szól, mintegy mentegetve magát, ezért felemerülhet az is, hogy valamennyire torzítja a valóságot. Vera egy nagyon kemény nő, dühös fúria, valószínűleg abból adódik, hogy haldokolhat; még Al is A kaméliás hölgyként utal rá. Érdekes, hogy több szálat is félbeszakít a film; egy hagyományosabb történetvezetés esetében valószínűleg lecsapnák azokat a labdákat, amit Haskell apja vagy a gyerekkori sérülése ad. Itt elindulnak ezek a szálak, de mintha nem lenne idő rá, inkább rövidre fogják egy abszurd gyilkossággal. És itt térnék ki arra, hogy miért érzem a rémálom-megközelítést helyesebbnek a racionálisabbnál: nekem ugyan nem volt inkonzisztens, de mintha valószerűtlenül eltúlzott lenne. Nem hívnám paródiának, de mindenképpen a teljesen hihetetlen kategóriába esik mindkét haláleset. Az sem hagyományos, hogy Al nem detektív, hanem zongorista, Vera egész viselkedése túlságosan erőszakos... stb. Na és amikor alvó állapotból váratlanul Alre szegezi a tekintetét és lebuktatja, az már vérfagyasztó (ezt persze finoman megelőzi az altatás, ahogy Al szépnek és sajnálatra méltónak találja az ártatlanul alvó lányt). Teljesen váratalnul és valószínűtlenül történnek meg a fordulatok (mármint ahhoz képest is, hogy a fordulatoknak épp ez a lényegük), Allel olyan dolgok történnek, ami egy álom logikájával működik.

Ugyanez némileg jelen van a megvalósításban is. A hagyományos film noir elemek, a sötét, az árnyékok, a köd, a kicsit expresszionista stílus (főleg Al egyik álmában) amúgy is effélék, de még olyan technikai részletekkel is ki tudják váltan a nyugtalanságot, ami látszólag amatőr hiba: az autó haladási irányát rossz irányban vették fel, ezért tükrözték a filmet, de emiatt a sáv és a kormány ellentétes oldalra került a kész filmen. Sokan ezt és sok mást az alacsony költségvetésű film hibáinak tudják be, de időben későbbi kritikákat olvasva (mert nehogy azt higgyétek, hogy ilyet kiszúrok magamtól :p) egyre inkább úgy tűnik, hogy tudatos döntés volt vagy legalábbis nem akarták javítani. Na igen, a kis költségvetés. Sokáig tartotta magát  legenda, hogy kis költségvetésű a film, de úgy tűnik hogy valójában egyáltalán nem dolgoztak annyira kicsi forrásból, és a forgatási idő is többszöröse volt az elterjedt egy hétnek. Ulmert, a rendezőt amatőrnek tartották, de ennek is ellentmond, hogy a legnagyobb rendezők mellett tanulta ki a szakmát (Murnau, Lang, Wilder). A játékidő alig több egy óránál, és mintha még ennek eléréséhez is töltelékjeleneteket használtak volna, de épp emiatt fura annyira, hogy a tempója feszes, kihagyják a nyilvánvaló konfliktusokat váratlanul elkaszálva őket. A színészeket is először egyszerűen rosszank gondoltam, de ha már álomról beszélünk, akkor elképzelhető, hogy Vera pl. teljesen szándékosan ennyire eltúlzottan erőszakos.

Élmény:

Talán vélt hibái miatt vált lassan kultikussá a film, de egyre inkább Lynch elődjének kezdik tekinetni. Őszintén szólva részemről nem tűnik többnek valóban egy B-kategóriás film noirnál, de elhiszem a szakértőknek, hogyha szerintük túlmutat rajta. Képileg nem volt izgalamas, a történet inkább abszurd és gyors, rövidre fogott, de az sem annyira maradandó.

Érdekességek:

- Tom Nealt 1965-ben 6 évre börtönbe vonult, miután dulakodás közben véletlenül lelőtte akkori élettársát.
- A film zeneszerzője magyar származású, legalábbis az apja az, de Leo Erdődy már Amerikában született.

Következik: Videodrome

Tartalom:

Franz, az egykori strici (Gunter Lamprecht) négy évet ült börtönben, miután hirtelen felindulásból agyonverte szerelmét (Barbara Valentin). A börtön megviselte, szabadulás után pedig nem találja helyét a külvilágban. Végül az ad neki erőt, hogy megesküszik: sosem keveredik rosszba ezentúl. Csakhogy az 1920-es évek Berlinje nem az a hely és idő, ahol könnyen lehet tisztességes munkával boldogulni. Először nyakkendőárusítással próbálkozik, de nincs hozzá tehetsége, ezért náci pártújságot kezd teríteni, ezzel viszont sokak ellenérzést váltja ki. Újdonsült barátnője tanácsára annak nagybátyjával, Ottóval (Hark Bohm) próbál cipőfűzőkkel házalni, és már az első alkalommal magára rántja egy magányos özvegy. Franz elbüszkélkedik kalandjával Ottónak, aki a helyzettel visszaélve megzsarolja az özvegyet. Franzot elkeseríti, hogy fogadalma ellenére bűnbe keveredett közvetetten, ezért mindent hátrahagyva az alkoholba menekül. Korábbi, magát lopásokból fenntartó barátja révén megismerkedik egy ruhákban utazó rablóbandával, köztük Reinholddal, akinek szívességből "átveszi" barátnőit, hogy a férfinak ne kelljen velük szakítani. De már a második nővel nem szívesen szakítana Franz, azaz nem venné át Reinhold harmadik nőjét, amire az megsértődik. Később tudtán kívül Franz részt vesz a banda egyik rablásában, és amikor erre rájön, menekülne a helyszínről, de Reinhold kényszeríti, hogy velük maradjon az akció végéig, majd amikor üldözőbe veszi őket egy autó, alálöki Franzot...

Fassbinder álma Franz álmáról Döblintől, szól az utolsó epizód címe, és hármójuk összecsúszása nem könnyíti meg az értelmezést. Döblin ugye a regény írója, de szokásomhoz híven nem akarok foglalkozni a regénnyel, csak a filmmel (annál is inkább, mert több mint tíz éve olvastam a könyvet és szinte semmire nem emlékszek már belőle). Állítólag Fassbinder többször azonosította magát Franz-cal karrierje során, tehát a téma kulcsa Franz, noha kapunk egy alapos képet a korabeli Berlinről is. Franz szerepe azonban - bár karaktere egyszerű - meglehetősen sokrétű, egzisztencialista, erkölcsi és társadalmi-politikai üzenetet is hordoz, melyek közül talán legfontosabb ez utóbbi, hiszen ezzel zár a film is: ébernek kell lenni, mert egyedül önmagunkban gyengék vagyunk a világgal szemben.

Megvalósítás:

Sorozatról beszélünk, 14 résszel, melyek az első és az utolsó részt leszámítva egyórásak, de heti egy résszel számolva szerintem nehezen tudná a néző követni a gondolatmenetet. A történet Franz szabadulásával indít; nem tudjuk milyen lehetett korábban, most azonban megtört testileg (impotencia, szegénység)-lelkileg (visszailleszkedési problémák, korábbi személyiségének megtörése) egyaránt. Börtönből való szabadulása olyan mint a születés (vagy több kritika szerint kiűzetés a Paradicsomból), az 1920-as évek Németországában Franz egy 19. századi felfogással bíró egyén, aki nacionalista, részt vett még az első világháborúban, eleget élt már ahhoz, hogy tudja, a háború és a börtön nem jó, így távolságtartóan kezeli a munkásmozgalmakat és a fasiszta propagandát is. A Paradicsomnál maradva, megjelenik a vallási téma is különböző formákban, elsősorban talán leginkább abban, hogy Franz egyfajta Jóbként csapásokat kénytelen elszenvedni. Főhősünkre látszólag ragadnak a nők, könnyedén ágyba visz bárkit; jellegzetes, hogy aktusokat mindig egy nyakba harapással kezdi, mintha a nők energiáját akarná vámpírként elszívni, akik amúgy meglehetősen mostohán vannak kezelve a történetben, kb. kutyákkal egyenértékűek, hiszen Franz még nevet is ad nekik. Franz konfliktusba kerül Otto majd a nácik miatt, de igazi próbatétele Reinholddal kezdődik, aki iránt az első pillanattól kezdve rokonszenvet érez, aki nem bírja elviselni Franz erkölcsi fölényét és egy autó elé löki, ami miatt Franz elveszíti egyik karját. Az eset persze megviseli, lemond esküjéről és újra striciskedni kezd, csakhogy olyan lánnyal kerül össze, akivel látszólag tökéletesek egymásnak. Reinhold ezt a boldogságot sem viseli el, ezért megöli a lányt, amibe Franz beleőrül ideiglenesen, és itt jön el az utolsó, legérdekesebb rész, amely újra felsorolja a történet valamennyi elemét, összegezve azt. A többi karakterre, akik mind az alacsonyabb rétegből kerülnek ki, valamint  a rengeteg jelképre most nem térek ki külön, mert akkor napokig kéne írnom :) A lényeg az, hogy Franz szájából, illetve a narrálásból elhangzanak azok a gondolatok, amelyek a történet témáját megadják; Fassbinder szerint nem is fontos a cselekmény, hanem az számít, hogy megkedveljük e hátrányosabb helyzetű embereket is a hibáik és bűneik ellenére, ahogy Franz is kedvelte Reinholdot.

A film alapszíne barnás, talán ezzel a már megsárgult fotókra próbál hasonlítani. Rengeteg korabeli dokumentum tűnik fel, versek, dalok, újságok, rádió, hirdetések, könyvek, fényképek formájában. Megvilágítása film noirosan sötét, alig enged láttatni valamit éjszakai jelenetekben, ami a korabeli tévéken, főleg fekete-fehérben nagyon rosszul nézett ki, de Fassbinderéket ez nem érdekelte, pedig kisebb fajta népharagot váltott ki. Ezt megtetézve, egyes pontokon a kép kifejezetten szemcséssé válik, fogalmam sincs milyen megfontolásból, ahogy szintén megfigyelhető volt egy gyakran feltűnő csillogás, aminek szintén nem találtam értelmét, pedig határozottan előfordult elég gyakran. A félelem megeszi a lelkethez hasonlóan itt is szívesen alkalmazták azt a kompozíciót, hogy a kamera keretén belül még egy keret volt, azaz ajtókon, ablakokon, egyéb tárgyaktól körülvéve láthattuk az eseményeket. A film egyik fontos eleme a töredezettsége (ami egyébként a regény sajátossága is): a cselekményt rendre megszakítják, kiegészítik idézetek, a narráció, megfigyelésem alapján pont akkor, amikor valami bensőséges dolog történik. A zene csak egy ponton tűnt fel, amikor romantikusból egy ponton vészjóslóba ment át, illetve a film végén, de erre hamarosan kitérek. A színészek arca nem volt ugyan karakteres, viszont üdítő volt látni, hogy hétköznapiak voltak, nem tökéletes külsejű filmsztárok. Szerencsére itt nem A félelem megeszi a lelket érzelemmentes bábuit hozták, panasz nem lehet a játékukra, de szerintem igazán csak a Reinholdot alakító színész emelkedett ki. Bár szavakban gyakran rugaszkodik el a valóságtól a film, képileg ez először csak a piroslámpás negyed groteszk képeiben nyilvánul meg (vagy legalábbis kétlem, hogy így nézett volna ki valójában). De igazán akkor indul be a film, amikor Franz megőrül és a fejébe jutunk az utolsó részben, ekkor válik igazán Fassbinder álmává Döblin álma Franz álmáról. Egy fél-túlvilági világba kerülünk az összes eddigi szereplővel, angyalokkal, ember-vágóhíd-horrorral és modern popzenével, keresztre feszítéssel és atomrobbanással.

Élmény:

Van egy olyan sejtésem, hogy valójában csupán ezt az utolsó részt szerette volna Fassbinder leforgatni mindenképpen, de akkor meglehetősen érthetetlen lett volna, így csak megelőzte 13 óra hagyományosabb cselekmény. Nem tudom, indokolt-e a 15 órás hossz. Egy sorozatnak az az előnye a filmmel szemben, hogy van ideje kifejteni egy-egy karaktert, itt azonban ilyen nem történt; úgy érzem hogy 13 órán át hangulatos történetet kaptunk, de nehezen követhető gondolatokkal, hogy aztán váratlanul kieresszen magából mindent a rendező egy meghökkentő, katartikus epilógusban. Eddig a pontig technikailag sem volt érdekes, sőt, inkább zavaró volt a nehezen kivehető kép, szóval teljesen azonosulni tudok a német nyárspolgárokkal, akik annak idején felháborodtak rajta :) Ugyanakkor ez a sokat emlegetett utolsó rész, főleg a modern és oda nem illő zenéje miatt levett a lábamról, nagyon felszabadítóan hatott, és szürreális mivolta ellenére kiemelte a történetet fikciós jellegéből és furamód épp valóságosabbá tette.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Gunter Lamprecht (A tengeralattjáró), Hanna Schygulla (Werckmeister harmóniák), Brigitte Mira, Barbara Valentin és Hark Bohm (A félelem megeszi a lelket), Udo Kier (Hullámtörés)
- A Theot alakító színész egy időben Fassbinder szeretője volt.
- A narráló maga Fassbinder, illetve egy pillanatra ő is feltűnik az angyalok mellett.

Következik: Terelőút

Tartalom

A fiatal O'Malley atya most érkezett meg új körzetébe, a St. Mary-be, de a házvezetőnője (Una O'Connor) máris sajnálkozva fogadja, hiszen elődjét a körzet iskolájának apácái tolószékbe juttatták. Az iskola elég lepukkant állapotban van, ezért a nővérek Benedict főnővér (Ingrid Bergman) vezetésével azért imádkoznak, hogy a szomszédos telken épülő irodaházat annak fösvény tulaja (Henry Travers) az egyháznak adományozza. Benedict főnővér és O'Malley atya hamar összekülönböznek, az előbbi ugyanis a szigorú következetességben hisz, míg az utóbbi engedékeny. Az egyik alkalommal például két fiú összeverekedik, és míg O'Malley megdicséri az ügyesen verekedő fiút, addig Benedict az erőszak teljes elhagyására ösztönöz. Ugyancsak konfliktust okoz Patsy (Joan Carroll), aki O'Malley szerint okos, Benedict viszont megbuktatná gyenge teljesítménye miatt...

Mondhatnám, hogy a történet meleg optimizmusa jól illeszkedik a háborút követő idealista filmek sorába, de annyira meseszerű és következetlen, hogy maradjunk annyiban: aranyos, könnyed, néhol drámai vígjáték, semmi több. A fösvény cégtulajdonos révén felszólít ugyan a jó cselekedetekre, és azok fontosságára felhívja figyelmünket, de ez nem sok szerepet kap. Ha nem egyházi iskolában játszódna, simán lehetne romantikus sztori is.

Megvalósítás

Elöljáróban érdemes lehet tudni, hogy O'Malley atya karaktere egy évvel korábban már feltűnt egy nagy sikerű filmben, így ez lehetne akár afféle folytatás is, de teljesen új a helyzet. Bár a házvezetőnő szava alapján veszedelmesen rossz apácákra kéne számítanunk, valójában sosem látjuk, mitől lennének olyan rosszak. A cselekmény fő mozgatórugója Benedict és O'Malley "összetűzései", kicsit eltérű világlátása, de ott van még Patsy realistább mellékszála, akit prostituált, egyedülálló anyja ad be az intézetbe, és akinek a tanulmányi teljesítménye az otthoni problémák miatt erősen leromlik, noha O'Malley épp  kezdte már felhozni. A másik mellékszál a fösvény tulajé, aki újragondolja életét, miután rájön, hogy ő se él örökké. A cselekmény teljesen kiszámítható, ennek ellenére az események lassan haladnak, még a történet szempontjából lényegtelen jelenetek is helyet kaptak. De mégis az egyik ilyen a legjobb őszinte természetessége miatt, amikor kisgyerekek karácsonyi előadást tartanak. Talán benne se volt a forgatókönyvben, annyira nem illik oda, talán csak a stáb gyerekei szórakoztak és ezt felvették.

Ami egyből feltűnik, az az, hogy a poénokat elnyújtják, tehát nem egy rövid csattanó van, hanem párszor még elismétlik, reagálnak rá (pl. amikor egy macska O'Malley kalapjával játszani kezd, azt kb. 1-2 percig mutatják a nevető apácák kíséretében), mintha gyerekeknek szánták volna a filmet, akiknek több idő kell, hogy leessen a poén. Vannak zenei betétek, "de minek" kategóriásak. Indokolatlanok és erőltetettek, valószínűleg csak azt a célt szolgálták mint a Rio Bravónál, azaz hogy az atyát alakító, énekesként is híres Bing Cosby előadhassa magát. Ugyanakkor minden dicséret kijár a színészeknek, különösen Bergmannak, akik szerintem nem is színészkedtek, annyira természetesnek tűntek. Pontosabban mégsem voltak természetesek, nagyon is látszott, hogy erősen gesztikulálnak, de mégis természetesnek hatott, talán mert önmagukat adták, és mintha az könnyedén áttört volna az átlátszó színészkedésen.

Élmény

Bár nem vígjátékként jegyzik, és nem is lehet rajta igazán felnevetni, végigmosolyogtam természetesen előadott, naiv cukisága miatt. Filmként azonban szerintem gyenge mind kivitelezésében, mind tartalmában, nem is értem mit keres a legjobb filmek között. Valószínűleg csak sikeressége miatt kerülhetett fel a listákra.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Ingrid Bergman (Casablanca, Forgószél, Itáliai utazás), Henry Travers (Az élet csodaszép), Joan Carroll (Talákozunk St. Louis-ban), Una O'Connor (Frankenstein menyasszonya, Robin Hood kalandjai, A vád tanúja)
- Még életben vannak: Joan Carroll (84)
- Bing Cosby volt az első olyan sztár, aki egyszerre volt A-kategóriás énekes és filmszínész is már az 1930-as évek elejétől kezdve.

Következik: Berlin, Alexanderplatz

(Szolgálati közlemény: Mivel a Berlin, Alexanderplatz egy 15 órás sorozat, jöttömre ne számítsatok öt nap múltán se, de lehet eltart két hétig is, mire végzek vele.)

Tartalom

Az anya altatódalt énekel csecsemőjének: aludjon szépen, különben elviszi a farkas. Mielőtt elnyomná az álom, a csecsemő megpillantja a farkast. Egy emberszerű ökör ugrókötelezik egy kislánnyal. A költő dalolni kezd. Egy nő ruhát mos. A horgász megérkezik fogásával. Nők és férfiak táncolnak, ám megérkeznek a behívók, így a nők magukra maradnak... stb.

Legszívesebben a Tükör c. filmmel vonnak párhuzamot a kritikák,és valóban a történet egyfajta szabad asszociációs játék vélhetően Norstein, a rendező élményeiből, de emiatt nekem inkább az Andalúziai kutya jutott eszembe róla. Mintha a rendező gyerek- és fiatalkori élményei elevenedtek volna meg a gyerekkori emlékezet és látásmód álomszerű képein keresztül.

Megvalósítás

Ami Proustnak a süti, az Norsteinnek az altatódal; ezzel indít a történet, és a dalban emlegetett kis farkas megjelenik a csecsemő szemei előtt, majd elnyomja az álom. Innentől kezdve különböző jelképes jelenetek váltogatják egymást részben a rendezővel középpontjukban, részben csak őt körülvevő világot bemutatva. Néha van összekötő kapocs, mint a meglibbenő asztalterítő vagy a fellángoló tűz, néha váratlanul új jelenetbe kerülünk. Egyes motívumok vissza-visszatérnek, akár másik jelenetben is, mintegy kapcsolatként az egyes képzettársítások között. Ilyen az alma (A föld?), az autók, a tűz... stb., no meg persze a kis farkas, aki itt nem egy félelmetes lény, ahogy elsőre gondolnánk az altató alapján, hanem egy cuki kisállat. Az igazi kérdés számomra az, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a farkas és a rendező. Azt gondolom, hogy a farkas az ő költői képzelete, amit az első művészi élmény életre kelt benne, ugyanakkor meg is személyesíti a rajzfilmben és a farkas is igyekszik megtalálni őt. Több állat is hasonló értékkel bír szerintem, az ugrókötelező ökör és a fiatal művészt lantozni tanító macska ugyanezen elv alapján jöhettek létre. Egyébként négy főbb történetszál van:
- a farkasé, aki próbál bejutni a csecsemőhöz a modern világban;
- a fiatal rendezőé (legalábbis szerintem ő az), akinek otthoni környezete nem túl ihlető;
- a táncoló fiataloké, akiket kettészakít a háború;
- a madarakkal barátkozó kisfiúé.

Mind a négy szál kicsit más stílusban készült: a fiatalkori énjéhez készült rajz ceruzaszerű; a kisfiúkori színes, elnagyolt; a katonáké jól láthatóan papírból kivágott, stop-motionös; a farkasé kollázsokból álló. Ez utóbbi érdemel talán több szót, hiszen sokszor realisztikus hatást ér el vele, amikor valódi filmrészletek és fényképek jelennek meg, különösen ha ehhez realisztikus mozgás és megvilágítás is párosul, mint amikor a farkas átszalad az autóúton. Párbeszédek nincsenek, csak egy-egy újságfelirat vagy távirat jelenik meg a katonás részben. A zene határozza meg igazán a film mélabúsan nosztalgikus hangulatát, Bach és Mozart egy-egy lassabb művével, de persze a katonák szláv tangója is tökéletesen illik a képekhez (ami egyébként felcsendül még a Schindler listájában és a Három szín: fehérben is).

Élmény

Sajnos azonban Norstein elkövetett egy nagy hibát: nem számolt velem. Én ugyanis gyűlölöm az ehhez hasonló, gyerekkori meseélményeimet is meghatározó, elnagyolt, fakó rajzokat. Kb. óvodáskorom végén pillanthattam meg az első, akkoriban divatos nyugati rajzfilmek élénk, tiszta színeit, és onnantól kezdve csak nagyon kevés szocialista rajzfilm tudott a képernyő előtt tartani. Ez a film most visszaidézte az akkori undort, pedig amúgy hangulatos darab, tartalmilag szerintem még veri is az Andalúziai kutyát vagy a Tükört.

Érdekességek

- 1981 óta dolgozik Gogol A köpönyegének megfilmesítésén, emiatt elnyerte az Arany Csiga gúnynevet.

Következik: Szent Mary harangjai