Tartalom:

Egy férfi kirabol egy üzletet, de arendőrség gyorsan reagál és nyomába ered. Sikerül hazajutnia. Mint kiderül, kislánya beteg, az ő gyógyszerére kell a pénz. Fogadalmat tesz, hogy később visszafizeti az ellopott pénzt, de ekkor az ajtón kopogtat a rendőrség...

A történet maga azon a nem túl bonyolult erkölcsi kédésen alapul, hogy lophatunk-e pénzt a beteg kislány gygógykezelésére, azaz a szokásos kisebbik rossz témakörénél vagyunk. A film válasza alapvetően igen, de mégiscsak egy japán filmről beszélünk, így (spoiler) az apa a társadalmi elvárásokat teljesítve mégis börtönbe vonul önkéntesen, hogy később tisztán lehessen együt kislányával.

Megvalósítás:

A történet két részre oszlik, az első rövid felvezetés krimit idézően izgalmas és feszült, ahogy az apa elköveti a rablást. Épp hazaér fellélegezve, bűntudattol gyötörve, amiben osztozik felesége is, de hallgatólagosan egyetértenek. Csakhogy megérkezik egy nyomozó, innentől kezdve pedig feszült dráma zajlik egyetlen helyiségben (és az egész történet egyetlen éjszakát ölel fel). A feleség (vajon miért ő a címszereplő, amikor látszólag csak egyenrangú résztvevője a cselekménynek?) lefegyverzi a rendőrt és sakkban tartja; a férj nem menekülhet mert gyerekének kell a jelenléte; a rendőr türelmesen kivár, és amint alkalma adódik, visszaveszi az irányítást. Az ő karaktere rendíthetetlennek tűnik, így nem igazán érezzük át, hogy vívódna; hiába ő a főnök, jóindulatúan megvárja a virrasztást, és amikor a gyermek jobban lesz, tettei magát hogy elaludt, hogy a férj megszökhessen. Így az üzenet egyértelmű, elfogadható egy kis rablás egy gyerekéletért cserébe. Csakhogy ez még nem teljes erkölcsi feloldozás egy olyan társadalomban, mint Japán: az apa menekülés helyett úgy dönt, most hogy nincs feltétlenül szükség rá, börtönbe vonulhat megfizetni a bűneiért.

A viszonylag egyszerűbb történetnél sokkal érdekesebb a megvalósítása. A klasszikus Ozunak itt még nincs sok nyoma, az amerikai könyv alapján készült film első percei kifejezetten feszültek, izgalmasak, sőt, noirosak a sok vágással, néma tekintetekkel, éjszakai sötétséggel és sok árnyékkal. A némaság itt nemcsak arra értendő, hogy némafilmet látunk, valóban nem beszélnek sokat a karakterek, és ez jót tesz a filmnek, mert így legalább a színészek is kibontakozhatnak picit. Van pár közelítés/távolodás is a kamerával hogy belehelyezhessük magunkat a szereplők nézőpontjaiba, a fordulatok is javarészt annak köszönhetik hatásukat, hogy a kamera elől rejtett dolgokat mi sem látjuk és vele együtt fedezzük fel. A legszembetűnőbb képi elem azonban viszot pont az, ami némileg emlékeztethet Ozura pl. a Késő tavaszból, a részletek felnagyítása, jelképpé tétele. Míg ott a váza és az alma volt ilyen emlékezetes többek közt, itt kifejezetten lubickolnak a részletekben, alig telik el perc, hogy ne egy tárgyat vágjanak be montázsszerűen többletjelentéssel felruházva (ld. még Patyomkin páncélos) vagy pl. ne egy kezet mutassanak, aminek ideges szorítása szintén feszültségkeltő hatású. Érdekesség még a helyiség, nem csupán filmes plakátokkal van tele, hanem a világ minden tájára utaló díszleteket fedezhetünk fel; ez talán arra akar utalni, hogy azon az éjszakán e szoba az egész világmindenség a résztvevők számára és a külvilág jelentéktelen, vagy talán arról van szó, hogy mennyire egyetemes a történet.

Élmény:

Eddig Griffith-nél éreztem egyedül, hogy ennyire összeszedett filmet láthatunk, a többin még nagyon érződik a filmes múlt hiánya. Üvölt az amerikai hatás róla, ami jó a történet szempontjából, sőt, elég előremutatóan noiros beütésű, ez nyilván a németek érdeme, míg a vágások és a részletek kiemelése szerintem eisensteini. Annyira azért nem ragadott magával sem érzelmileg, sem izgalmakban, de korrekt kis film, bátran megnézhető.

Érdekességek:

- Korábban látott színészek: Riu Csisu (Megszülettem de..., Késő tavasz, Tokiói történet, A szaké íze)
- Okada Tokihiko (a férj) 1934-ben, mindössze 30 évesen hunyt el tbc-ben. Lánya, Mariko később színésznő lett, szerepelt a Sodródó felhőkben és Ozu A szaké ízéjében is.
- A kislányt alakító színész elvileg még életben van, 92 éves.

Tartalom:

Kína, 13. század (?), kínai-tatár háborúk. A falun épp egy sereg készül átvonulni és persze közben kifosztani. A falusiak közt van a fiatal lány Jün Ko és öreg, beteg nagyanyja is. A menekülés hiábavaló, a nagyit halálra tapossák, Kót pedig elhurcolják, hogy a tábornok egyik ágyasa legyen. Amikor épp megerőszakolná, szerencsére feltűnik a legendás mester, Fehér Majom és kimenekíti a lányt. Ko inkább megölné magát bánatában, ezért Fehér Majom felajánlja, hogy megtanítja a harcművészetekre és bosszút állhat...

Szórakoztató, tipikus vu-hszia történet, ne várjunk tőle semmi mást. Viszont ez a legrégebbi megmaradt vu-hszia film, annak több olyan elemével már, ami ma alap.

Megvalósítás:

Valójában ez egy 13 részes filmsorozat valószínűleg különálló epizódokkal, ennek a sorozatnak a hatodik része a magyarul "vörös hősnő" címre hallgató darab (még nem kommunista, csak minden címben szerepelt a vörös szó). A történet első harmada azt próbálja kevés sikerrel felépíteni, hogy Ko mennyire ragaszkodott nagyanyjához, hogy ez megadja a bosszúvágyat a nézőnek is. Különösebb érzelmi töltet nélkül húzzák azzal az időt, hogy meggyőzék a nagyit, meneküljön ő is a közeledő csapatok elől vagy ők is maradnak. Nagyi meghal, Kót elrabolják és ezúttal személyes oka is lenne a bosszúvágyra, hiszen a tábornok legfőbb tulajdonásga az, hogy kéjenc és alulöltözött lányok veszik körül; Kót levetkőzteti és majdnem bemocskolná a lányt, de látszólag ez kevésbé zavarja hősnőnket, mint a nagyi halála. Ekkor lép közbe a tipikus idős mester karakter, a későbbi bevett gyakorlattal szemben azonban a történet második harmadában nem Kó edzését követhetjük nyomon, hanem egy új, hasonló történetszál lép be, amelyben a tábornok újabb gaztettet követne el. A film utolsó perceire érkezik meg a majd' egy órára eltűnő Ko, ezúttal megmentőként és bosszúállóként.

Az első jelenet meglepően jól indul, szinte belerohan egy ember a kamerába közelről üvöltve, hogy jön az ellenség, majd a kamera lassan megfordul és felveszi az ő nézőpontját. És ezzel nagyjából el is lőtte mindenét a film, kb. visszazuhan az 1910-es évek színvonalára. A harcjelenetek nagyjából ugyanolyan ötlettelenek, mint az Orocsiban, de meglepő volt olyan klasszikus elemeket látni, mint a repülés vagy a füstbomba. Érdekesség, hogy itt még a Gyümölcsárushoz hasonlón szintén kétnyelvű felirat volt, így eredeti, de borzasztó angolsággal megírt szöveggel nézhettem. A karakterek egyszerűsége miatt a színészek se kiemelhetőek, ráadásul külsejük is túlzó. Nem figyelmen kívül hagyható az erotika sem, a tábornok kéjencsége és ameglepően alulöltözött nők nyilván a korabeli pornóigényt voltak hivatottak kielégíteni.

Élmény:

Finoman szólva se jó a film, nem tudunk azonosulni a szereplőkkel, akciófilmnek meg kevés benne és nem elég kreatív az akció. Természetesen nem is ezért szerepel a listámon, hanem egyáltalán azért mert sikerült valamilyen csoda folytán megmaradnia. A legrégebbi ismert vu-hszia film sé a legtöbb elemét már ekkor tartalmazta a műfajnak, szóval érdekes, de nem jó.

Érdekességek:

- A unokabátyat alakító színész maga a rendező volt. NIncs róla sok infó, de magas kort élt meg, szóval sikeresen átvészelhette a kulturális forradalmat és a háborús időszakokat.

Tartalom:

Kapaszkodjatok, kicsit bonyolult lesz: 19. század, Anglia. Családi veszekedés során kiderül, hogy a gazdag család örököse, Richard más apától van. A fiút kitagadják. Távozóban véletlenül épp belebotlik valódi apja holttestébe és persze véletlenül épp ekkor érkezik oda a tömeg. Richard azt gondolja, nevelőapja ölte meg a férfit dühében, ezért hogy anyja ne keveredjen bele az ügybe és ne tudódjon ki titka, ami szégyent hozna rá, inkább álnéven, Dawes-ként mutatkozik be és magára vállalja a tettet. Azonban azt nem nevelőapja, hanem a valódi apa egyik fia, John Rex követte el. A sors fintora, hogy Dawes és a később más ügyben elítélt Rex ugyanarra a büntetőtelepre kerülnek Ausztráliában. Dawes egy ponton vízbe veti magát, hogy szabaduljon vagy legalább meghaljon, míg Rex mikor lehetőség nyílik rá, elrabol egy csónakot rajta a kormányzó feleségével, lányával és a kegyetlen Frere kapitánnyal. Kirakja őket egy lakatlan részen éhenhalni, de a csapat szerencséjére épp odavetődik Dawes, aki találékonyságával hamar a vezetőjükké válik, sőt, egymásba is szeretnek a lánnyal, Slviával. Végül sikerül hajót építeniük és megmenekülniük, Frere azonban azonnal visszaviteti a rabok közé Dawes-t. Sylvia a megpróbáltásoktól emlékezetét veszti és semmire nem emlékszik a kalandból, Dawes-nak pedig azt hazudja Frere, hogy Sylvia meghalt. Rexet azonban elkapják és újra találkoznak a felek...

Talán bele lehetne magyarázni a bosszú és a megbocsájtás témáját, de nem érzem többnek egy fordulatos filmnél.  Ellenben egészen őszinte módon mutatja be az ausztrál fegyencek életét és nehézségeiket, a történet alapjául szolgáló regény célja pedig épp ez volt: fiktív köntösben kissé felpuhítva tálalni az ország múltját.

Megvalósítás:

Ahogy egy írás találóan fogalmazott, viktoriánusan szövevényes a cselekmény rengeteg véletlen (és életszerűtlen) egybeeséssel, nem mennék bele, nem is fontos és a film se pazarol rá sok időt, csak amennyi épp szükséges a végső hepi endhez. Túlnyomórészt Dawes húszévnyi raboskodását láthatjuk a hajóúttól kezdve szabadulásáig. Az alapmű újságban jelent meg folytatásos formában, ez indokolja az érdeklődést fenntartani kívánó fordulatokat és a kicsit epizodikus szerkezetet. A cél tehát a rabok életének bemutatása volt, de ezt nem annyira a mindennapok ábrázolásával tették meg, hanem inkább a felügyelők kegyetlenkedései adják a történet magvát. Ez viszonylag kissé még "romantikus", de azért vannak keményebb részek, mint a főgonosz Gabbett kannibalizmusa vagy az öngyilkosságba hajszolt gyerekek (az író valós eseményeket szőtt a történetébe). Végül aztán persze mindenki megkapja amit megérdemel, pedig a könyvben a hősszerelmeseink odavesznek. A karaktereknek alig van egy-egy tulajdonságuk, még a sok játékidőt kapó Dawes sem igazán fejlődik vagy válik árnyaltabbá, csak sodródik az eseményekkel.

Fontos megjegyezni, hogy ezúttal sem teljes filmről beszélünk,és bár nem találtam róla infót, úgy sejtem kb. egy-másfél órával kevesebb maradt meg. És ez még csakn em is a jump cutoknál vagy a beillesztett állóképeknél válik egyértelművé, hanem már az elején, amikor rengeteg feliratot kapunk magyarázatként az eseményekhez. Felirattal gyorsabban el lehet magyarázni egy helyzetet, de egy filmnek mégis csak képpel kéne ezeket elmondania. Mindenesetre míg kezdetben ezt nagy hibának tartottam, mostanra megenyhültem, hiszen nem tudni milyen volt az eredeti felvétel. legnagyobb erénye, hogy a rendező szöveghű akart maradni, így mindent eredeti helyszínen forgatott, így vannak nagy sziklafalaink, óceánunk. Állítólag mesterien használta és úttörő volt a festett üvegek használatában is, azaz a kamera elé egy festett üveget helyezve módosíthatta a képet. Fel se tűnt hogy volt ilyen, szóval kiváló munkát végzett, bár a látványvilághoz ez nem adott hozzá sokat. A börtönökben játszódó jelenetek esetén előfordult néhány egés tetszetős expresszionista árnyjáték, de összességében nem volt túl izgalmas. A színészek a rosszabb fajta némafilmes játékot hozták.

Élmény:

Korának messze legdrágább ausztrál filmje a történetét tekintve végülis egész jó is eredetfilm lehetne, a könyvet is ilyesminek szánták, de a cselekmény túlságosan közönségbarát volt és nem elég realisztikus. A képeivel is hasonlóan vagyok, ha Ausztrália megjelenítése lett volna a cél, akkor jobban ki kellett volna hansúlyozni a tájait, a jelenlétét.

Érdekességek:

- Dawes anyját nem más játsza, mint az író lánya.
- Az író, Marcus Clarke bohéméletet élt és 35 évesen ebbe bele is halt.
- A filmnek azért volt amerikai rendezője és színészei, valamint ekkora költségvetése, mert az amerikai piacra szerettek volna betörni vele. Sajnos ezzel elkéstek, mert mire ott megjelent, már berobbantak a hangosfilmek.

Tartalom:

Egy lány önkívületi állapotban táncol rácsok mögött. Egy elmegyógyintézetben vagyunk. Egy középkorú nőhöz látogatóba érkezik férje és lányuk, aki láthatóan haragszik apjára. Az anya talán abba őrült bele, hogy vízbefulladt kisbabája. Az apáról kiderül, hogy takarítóként az elmegyógyintézetben dolgozik. Egy éjjel megpróbálja megszöktetni feleségét...

Ha kissé furán hat a fenti leírás, az azért van, mert a film meglehetősen kísérleti jellegű és vanak egyéb hátráltató elemek is, amikről később szót ejtek. A történet maga nem is annyira érdekes, "csupán" egy tragédia, bár egyes értelmezések szerint nem kizárt a politikai allegória (ld. az Orocsi és a Dr. Mabuse esetét).

Megvalósítás:

Mivel nem egy hagyományos narratívájú filmről van szó, ebben a szakaszban is rövid leszek. Bár van egy fő cselekményszál, nehezen követhető, hogy épp valóságot látunk, emléket, álmot vagy képzelgést. Ezek segítenek ugyan időnként értelmezni a látottakat, de sokkal jobban összezavarnak. Vélhetően van egy rakás jelkép is, ami számunkra felfoghatatlan európaiként, de a legfontosabb, a filmvégi maszkok alkalmazása érthető. Bár ezek mára szinte kizárólag horrorfilmes eszközök, itt érezzük, hogy a személyiséget változtatják el. A karakterek nem túl kidolgozottak, az őrültek sajnos mind őrjöngő betegek és nincs köztük átmenet.

Na és akkor térjünk a lényegre. Már a film eleji stáblista is egy könyv lapozásával van illusztrálva, ami tudom hogy nem nagy szám, de mindenképpen több a szokásos feliratoknál. A film képi világa igyekszik az őrültséget megjeleníteni, amihez tökéletes alkalmat nyújt, hogy épp az 1920-as években készült, amikor a mindenféle izmusok népszerűek voltak. A szovjet avantgárd valószínűleg kimaradt, mert be volt tiltva a kommunista ideológia miatt minden szovjet film, a német expresszionista és a francia szürrealista és avantgárd filmek (bevallottan Gance és Murnau) viszont láthatóan hatottak rá. Lelkiállapotot tükröző gyors vágások, sokat forgó kamera, torzított alakok, erős világítás-árnyékolás, több kép egymásra vetítése mind azt a célt szolgálják, hogy ne csupán átérezzük a bomlott elme látásmódját, de picit mi is elveszítsük a fonalat és ezáltal őrültekké váljunk. Ezen módszerek eloszlása nem egyenletes, az eleje például teljesen kaotikusnak tűnik, a középső rész kevesebb ilyet alkamaz és ekkor szinte hagyományos filmmé válik. Problémássá teszi a történet követését, hogy a némafilmes korszakban Japánban külön élő kommentátor narrálta a filmeket (nyugaton is voltak hasonló dolgok, ld. zenei kíséret vagy a szöveget eljátszó színészek), nekünk nélkülük kell boldogulnunk. Semmilyen szöveg sem szerepel benne (Az utolsó ember hatása). Külön megemlítendő látványelem a táncos lány, aki nem tudom milyen jelentéssel bír, de folyamatosan jelen van és sugárzik belőle az mélység. Ilyenkor mindig elszégyellem magam picit, mert a filmeket ósdiságuk miatt kicsit lenézem (nem rossz értelemben), aztán mindig eszembe jut, hogy már az irodalmi alkotások is mennyire modernek és szabadok voltak ekkor. És akkor jön egy lány olyan tekintetettel, ami beleférne bármilyen mai filmbe...

Élmény:

Az a baj, hogy a legkevésbé se tudom szavakkal visszaadni, milyen a látványvilága, de egy képileg és narratívájában is kaotikus alkotást képzeljetek el. Bár elméletben odavagyok az ilyen filmekért, a gyakorlatban sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet és nem volt annyira katartikus, mint a hozzá hasonló társai (pl. Ember a felvevőgéppel)

Érdekességek:

- Korábban látott színészek: Takamacu Kinnoszuke (Az utolsó krizantém története)
- Természetesen nem volt sikeres. Sokáig elveszettnek hitték, míg maga a rendező meg nem találta kertjében elásva az 1970-es években. Kb. fél óra hiányzik belőle, szóval simán lehet, hogy Kinugasza még kicsit modernebbre vágta az eredetihez képest.
- A film társszerzője a később Nobel-díjat kapó Kavabata Jaszunari.

Tartalom:

18. század eleje, Japán. Heizaboru alacsony származású, kiváló kardvívó, de nehezen uralkodik magán. Mesteréhez hű és halálosan szerelmes a lányába. Egy ünnepség során egy nemes tanítvány verekedést provokál ki nála, de hiába a sok tanú, a nemesi származás miatt nem mernek a provokáló ellen vallani és mindenki Heizaborut hibáztatja, így a mestere megfenyíti, hogy újabb rendbontás esetén repül. Sajnos amikor az utcán meghallja, ahogy a mester lányának erkölcseit kétségbe vonja pár járőkelő, nem bír uralkodni magán és nekik esik. Mestere azonnal kidobja, de ami még rosszabb, lánya is azt hiszi, hogy Heizaboru rossz, erőszakos ember. Szegény harcosként vándorolva újabb verekedésbe keveredik, amikor egy fogadós az hiszi, pénzt próbál kicsalni tőle. A rendőrség elfogja és a fogadósnak hisznek, így pár hónapra börtönbe kerül. Itt ismerkedik meg a tolvaj Patkánnyal, aki felfogadja testőrének. Bár nem követ el semmilyen bűncselekményt és a Patkány is csak elrettentésnek tartja maga mellett, mindenki démoni bűnözőként kezeli...

A történet kimondott üzenete, hogy a látszólag tisztességes emberek gyakran gonoszságukat lelplezik társadalmilag elfogadott viselkedésükkel, míg a megvetett és gonosznak tekintett emberek pedig lehetnek valójában jók is - avagy ne legyél előítéletes, ne ítélj külső alapján. Ez persze így kicsit bumfordi megállapítás, de értjük a lényegét. A korabeli japánoknak még egyértelműbb volt az üzenet kikacsintós aspektusa, ugyanis az adott történelmi korba helyezve mindjárt világosabbá válik, miért erről szól a történet: Japán eddigi szabadabb korszaka ugyanis ekkor csúszott át a fasiszta elit irányítása alá.

Megvalósítás:

A történet szakaszai nagyjából egy-egy társadalmi csoportot jelölnek, amelyek mind kivetik magukból alacsony sorból származó főhősünket. Előbb a nemesség miatt dobják ki mesterétől Heizaborut, akinek még szerelme sem hisz, ennyivel hitelesebb a társadalmi rang a jellemnél (tegyük hozzá, hogy Heizaboru gyakran keveredett verekedésbe, szóval nem teljesen ártatlan). Második alkalomal szamurájokkal, harmadik alkalommal fogadóssal gyűlik meg a baja. Ötödjére már ismert "bűnöző" és bűnözőkkel mutatkozik, ezért már akkor is lecsukják, amikor egy verekdést csitítani próbál. Heizaboru karaktere azért nem teljesen makulátlan, egy ponton kis híján megerőszakolja szerelmét és bukása is amiatt következik be, hogy eldobja kardját, amikor rádöbben hogy embert ölt. Hogy bűnözök mellett marad, részéről kényszer, de gondolom felveti a korabeli társadalom kollaborációját. Az orocsi jelentése egyébként kígyó, a cenzorok nyomására változtatták ezzé, miután a "törvényen kívülit" erkölcstelennek ítélték (nem lehet egy film főhőse egy bűnöző).

A színészek a hagyományos japán színházra hajazva erősen kisminkeltek és erősen gesztikulálnak, de ekkor ez még jellemző volt a némafilmekre is, szóval nem tudom hogy ez külön érdem vagy sem. Látszik hogy a korabeli közönség az akciójeleneteket zabálhatta, mert sok van belőlük, a hatás kedvéért felgyorsítva, ugyanakkor nem túl kreatívak. Érdekes volt megfigyelni, hogy tisztára Kuroszavát idézték ezek a jelenetek, ahogy együtt mozgott a tömeg a hátráló magányős hőssel szemben. Képi megoldásokban a vége kezd el bővelkedni: Heizaboru nemi erőszak kísérleténél pl. a nő nézőpontját vesszük fel és hősünk egyre közeledő, fenyegető (majd távolodó) arcát  láthatjuk. Az utolsó akciójelent a legerősebb, itt nagyon gyors vágásokat láthatunk visszamlékezésekkel tarkítva (itt egészen értékelhető a színészi teljesítmény is, a túlzás indokolt), de még ütősebb volt, hogy felülnézetből, mozgó kamerával követhettük az akciót. Végül az alakok élő árnyjátékká alakulnak, ahogy a holdfényben elhurcolják az erkölcsileg is megsemmisült Heizaborut.

Élmény:

A hangulata nagyon hasonlított az Ugecu történetére, és úgy tűnik már ekkor is a történelmi korokba visszanyúlva mutattak tükröt a társadalomnak, nem csak a világháború után. Ez viszont a modern, európai nézőnek csak utánaolvasás mellett esik le, önmagában a sztori kissé gyermekien bugyuta. Megvalósításában sajnos csak a vége válik izgalmassá.