Tartalom:

Amerika, 19. század eleje. A Canfield és a Mckay családok régóta halálos viszályban állnak egymással. Miután lelövik az utolsó McKay-férfit is, felesége a kisbabájukat inkább a messzi New Yorkba küldi a rokonokhoz, hogy kikerüljön a bosszú örök körforgásából. A kis Willie McKay felnő (Buster Keaton) keveset ismerve az egészből, amikor levelet kap, hogy utazzon vissza, mert megörökölte a családi birtokot. Az úton összeismerkedik csinos útitársnőjével (Natalie Talmadge), aki a figyelmes fiatalembert meghívja vacsorára. A hölgy neve Virginia Canfield...

Ha nem számítjuk a a történet elején és végén egy-egy pillanatra feltűnő "szeresd a szomszédod" feliratot, akkor nincs igazán gondolat mögötte, csupán egy szórakoztató film. Nincs kitárgyalva a bosszú, a megbocsájtás, az erőszak.

Megvalósítás:

A történet egy egészen drámai előjátékkal indít, ahol nyoma sincs a humornak és ez a film érettségét dicséri, no meg a készítők bátorságát, hiszen ki hallott már olyan vígjátékról, ami véresen komoly és tragikus? Ez adja meg a viszály komolyságát, majd amikor ugrunk az időben, nem ütik el az egészet egy poénnal, hanem finom könnyedségű vidámsággal vezetik át vígjátékba - ez Keaton, vagyis Willie McKay és new York megjelenése, ami megmosolyogtatóan ósdi (kikacsintós poén, amikor egy seriff panaszkodik két lovaskocsi láttán, hogy mennyire forgalmas lett a Broadway, hiszen New York ekkor még nagyon messze volt attól, amivé 1923-ra nőtte ki magát). A történet második nagyobb szakasza McKay odaútja, ami A generálist előrevetítően egy vonatozás kalandjait meséli el, illetve összeboronálja McKay-t a Canfield-lánnyal. A humor forrása itt is az, hogy régen milyen volt az élet, mennyire kényelmetlen volt a modern 1920-as évekhez képest a vonatozás, no meg némi társadalmi képet is kapunk a vasutak mentén élők életéből. És időnként teljesen abszurddá is válik, pl. amikor egy szamár arrébzavarása helyett a síneket pakolják odébb... A harmadik szakaszban a Canfield-házba jutunk, itt alapvetően egy macska-egér játék kezdődik a felek közt, mert az illem tiltja, hogy a meghívott vendéget a házban agyonlőjék, na de ha kilépne a házból... Itt a humorforrás hangsúlya a helyzetkomikumra tolódik, ahogy mindenki kínosan feszengve várja az alkalmat. Az utolsó rész üldözéses, az Ifjabb Sherlock detektívet idézi meg kaszkadőrmutatványaival, eddigre elfogynak a poénok és az izgalmak veszik át a helyüket. Szerencsére Keaton itt már van annyira rutinos, hogy egy poénnal üsse le a emelkedett hangulatot. A karakterekre nem vesztegetnék sok szót, Keatont kivéve mindenki mellékszereplősen egyszerű, ő maga pedig a szokásos esetlen figurát hozza.

Már tart ott a technika, hogy pár dolgot meg se kell említenem. Ami először feltűnő lehet, az a korhűség, amit ki is emel még egy szövegkártyán. Ez egy poénforrás is egyben, mert modern szemmel megmosolygtató a kezdetleges kerékpár és a vonat (ezeknek utána is néztem: egyik sem lehetetlen, de a vonat picit korainak tűnt, a bicikli pedig túlkorosnak). Itt még meg szokás jegyezni, hogy Keaton vonatbuzi volt és konkrétan működő vonatot építtetett meg. Talán apróságnak tűnik, de itt találkoztam először azzal, hogy a kamerával és a szereplő nézőpontjával együtt veri át a nézőt a készítő a nagyobb hatás kedvéért (a beöltöztetett ló esete). Ez később Leone védjegye lesz. A vonatozós részben az elesős poénok hangsúlyosabbak, a Canfield-házbeli szakaszra már talán a színészi játék válik fontosabbá, de mindkét esetben igaz, hogy a börleszkekhez képest jellemzően sokkal visszafogotabb és emberibb megnyilánulásokkal dolgozik a film. A leglátványosabb rész természetesen az üldözéses, ahol kaszkadőr nélkül Keaton olyan mutatványokkal kápráztat el minket, mint az Ifjabb Sherlock detektívben. Nyilván díszletekkel, vágásokkal és vetítésekkel dolgozik ő is, de az illúzió tökéletes.

Élmény:

A generáis volt az első Keaton-filmem, azon nem tudtam nagyon nevetni és nem nyűgözött le különösebben. Az ifjabb Sherlock detektív kreativitása és a nyaktörő mutatványok már megtették a hatásuk, de azt se éreztem különösebben viccesnek. Ezúttal már sokat nevettem és a kaszkadőrmutatványok is lélegzetelállítóak voltak, ezt a filmet már bátran merem ajánlani, mai szemmel is élvezetes. Kedvencem azért még nem lett.

Érdekességek:

- Korábban látott színészek: Buster Keaton (Ifjabb Sherlock detektív, A generális, Alkony sugárút, 80 nap alatt a föld körül, Bolond bolond világ), Natalie Talmadge (Türelmetlenség), Joe Keaton (Ifjabb Sherlock detektív, A generális), Jack Duffy (Kutyaélet), Tom London (Délidőben)
- Joe Roberts (az öreg Canfield) még a film bemutatója előtt elhunyt 52 évesen.
- Natalie Talmadge (Virginia) ekkor Keaton barátnője volt.
- A film elején látható kisbaba Keaton újszülöttje volt.
- A családi viszályok alfája és omegája a Hatfield-McCoy csörte volt a 19. század második felében, ennek állít emléket a film. A Wikipedia cikkből számomra érthetetlen, miből lett a viszály, mindenesetre 1888-ban csúcsosodott ki kisebb csatában, többeket letartóztattak, kivégeztek. Jelenleg igyekeznek kihasználni történelmi hírnevüket és celebeskednek, 2003-ban nyilvánosan békét kötöttek.

Tartalom:

Cseng, a gyümölcsárus szerelmes a piac másik oldalán dolgozó orvos lányába. Ha lehetősége van, azonnal igyekszik kedvében járni ajándékokkal, lovagias tettekkel. Végül rászánja magát és megkéri a kezét az orvostól, azonban az feltételhez köti a frigyet: javítania kell az orvos gyér forgalmán. Mivel nincs elég páciens, Cseng elhatározza, tesz róla, hogy legyen...

A film önmagában ennyi, szimpla komédia, az a kevés írás azonban, amit találtam róla, megemlíti, hogy a változóban lévő kor és erkölcsei miatt érdekes lehet megfigyelni benne a hagyományos és a modern kor értékrendjeinek ütközetét: Cseng még az apjától kéri meg a lány kezét, de a lány meglehetősen önálló és apjától függetlenül fogadja Cseng közeledését - mindeközben a társadalmi környezet a szorgos munkásembereké.

Megvalósítás:

Szóval adott Cseng, a jókedvű, szorgos gyümölcsárus, aki apró ajándékgyümölcsökkel kedveskedik a szemközti orvos lányának, aki szívesen fogadja azokat. Amikor átmegy hozzá személyesen is, utcagyerekek azonal kifosztják a standját,de Cseng megkönyörül rajtuk, amikor néhányat nyakon csíp. Később megvédi pár léhűtő alaktól a szerelmét, szóval igazi hős típus. Minderre azért van szükség a karaktere megalapozásánál, mert a fő poén és a terv, hogy megnyerje a lány kezét, kissé gonosz: megbuherálja a lépcsőt, hogy a fenti szobában rendetlenkedő alakok leessenek, megsérüljenek és emiatt orvoshoz kelljen menniük. Szóval ő egy jó karakter, aki a jó cél érdekében elfogadható mértékű rosszat tesz rossz emberekkel.

A humor forrása a borzasztóan mesterkélt, eltúlzottan teátrális grimaszolás, testmozgás, meg az a pár csetlés-botlás. A "poénok" ütemtelenek, életszerűtlenek, teljesen mesterkéltek, jól láthatóan megvárják a karakterek, hogy pl. megüssék őket. 1922-ben ez már nagyon kevés, kb. A megöntözött öntöző színvonalát hozza. Kameramunka nincs, de van pár érdekesebb megoldás, mint pl. amikor rávetítéssel Cseng gondolataiban megjelenik szerelme vagy amikor felveszi az orvos szemüvegét és a kamera az ő nézőpontját felvéve homályossá válik vagy amikor a végén a komikusabb hatás érdekében felgyorsítják a felvételt. Érdekesség, hogy Sanghaj ekkoriban annyira világváros volt, hogy a filmet eredeti angol feliratokkal nézhettem.

Élmény:

A film jelentősége inkább abban áll, hogy ez a legrégebbi fennmaradt kínai film. Fontos a fennmaradt szó, mert az amerikai filmekkel ellentétben nagyon sok ázsiai film elveszett, amivel gyakran csak akkor szembesülök, amikor sorra kerülnének. Ez a film inkább gyenge, korához képest elavult pár érdekesebb techikai megoldással.

Érdekességek:

- Csang Sicsuan a kínai mozi atyja, ő rendezte az első nagyjátékfilmet, ő alapította többek közt az első nagy stúdiót és az első harcművész és hangosfilm is az ő nevéhez fűződik.

Tartalom:

Az idős, de tehetős vidéki favágó, nagy bánatára fiával, Koicsiróval összeveszett, aki hegedűművészként él, legalábbis amíg el nem bocsájtják és ami miatt végleg felhagy a zenéléssel. Feleségével és kislányával lenyelve sértett büszkeségét, nincstelen fiúként hazavándorol apjához. Útközben találkoznak két frissen szabadult koldussal, akik előbb kirabolnák, de látván szegénységüket, még ők adnak nekik a kenyerükből. Eközben egy gazdag és elkényeztetett lány karácsonyi ünnepségre készül, a koldusok pedig pont hozzá készülnek betörni, de az egyik szolga nyakon csípi őket. Alaposan ellátnák a bajukat, de végül megkönyörülnek rajtuk és behívják őket az ünnepségre...

Az egy kevéssé ismert német író műve és az Éjjeli menedékhely alapján készült film a Szansó tiszttartóhoz hasonlóan a könyörület fontosságára hívja fel a figyelmet, valamilyen módon mindegyik karakter ad vagy kap belőle, áldozata lesz vagy élvezője. Persze finoman figyelmen kívül hagyja a világ gonoszabbik részét, akiknek meg se fordul a fejében a könyörület, így aztán kissé hamiskás az erkölcsi tanmese.

Megvalósítás:

Nem nagyon tudom hova tenni a történet felépítését, teljesen szétesett. Talán arról lehet szó, hogy nem maradt fenn a film teljes egészében, a lyukak megmagyarázhatnák a problémás részeket. Több szálon fut a történet, ebből kiemelten hangsúlyos a favága kedvenc tanítványáé és az elkényeztetett lányé. Ők olyanok, mintha keretnek szánták volna őket, külső szemlélődőknek, mintha eredetileg az ő nézőpontukon keresztül tervezték volna bemutatni a a valódi eseményeket. Olyanok, mint kisebb istenségek, akik kicsit beleavatkoznak az emberek életébe. Sokat szerepelnek, de érdemben nem járulnak hozzá a cselekményhez, úgyhogy jöjjön a két fontosabb szál. A csövesek börtönből szabadultak, nincstelenek, éhesek, betegek, ennek ellenére megkönyörünek a velük összefutó, szintén nincstelen családon és saját kenyerükből is adnak még. Később betörnének az elkényeztetett lányhoz, de fülön csípik őket, végül azonban megkönyörülnek rajtuk és vidáman eltöltik együtt a karácsonyt (ez kicsit fura eleme egy japán filmnek, de mindegy, lépjünk túl rajta). A történet végén visszaköszön e fordulat, mert a lány szerint ha nem esik meg rajtuk a szívük, lehet hogy erőszaba torkollik az eset. A fő szál azonban Koicsiroé, akiről annyit tudunk, hogy valamiért összevész apjával és annak minden könyörgése ellenére elhagyja azért, hogy hegedűművész legyen belőle. Nem tiszta, hogy miért rúgják ki, de tíz év után végső elkeseredésében hazaindul segítségért. Felesége szereti és kitart mellette, kislányuk azonban megbetegszik az út viszontagságaitól. A tél kemény, az apa is ridegen fogadja őket (külön pikantéria, hogy az apával él Koicsiro korábbi szerelme), nem lágyul meg irántuk, ami végül tragédiába fordul. A karakterek némelyike már egészen árnyalt, visszafogottan őrlődnek belső konflliktusaikon, illetve sok esetben csak utalás szintjén látunk rá, hogy nem egysíkúak, de nem kapnak elég teret ennek kifejtésére. Ilyen pl. Koicsiro felesége, aki valamiért mindennél jobban ragaszkodik férjéhez, mg a lányánál is jobban; érzi az apa és a volt szerető jelenlétének súlyát, a végén pedig összetörik, és mindezt minimális párbeszéd vagy játékidő mellett éri el. Hogy már nem csupán a cselekmény számít, azt az a jelenet jelzi legjobban, amikor az apa és a fiú próbálnának beszélni, majd elhallgatnak, amikor a favágó tanítványa belép a szobába fát rakni a tűzre. Ekkor zándékosan megnémulnak és hosszasan állnak mozdulatlanul, miközben várják, hogy a tanítvány kimenjen, aki viszont egyrészt érzi a helyzet komolyságát, másrészt direkt lassan halad és fel-fel pillant, hogy felmérje a helyzetet.

A színészek ezzel ellentétben inkább túlzóan teátrálisak, de hát ez még egy ilyen kor volt. A történetet nem csak azért nehéz követni, mert lyukasnak tűnik, hanem azért is, mert a vágásokat nagyon gyakran használják ide-oda ugrálásra, már-már eisensteini módra. Egy dolog, hogy visszapillantókat vágnak be, amikor egy karakter visszaemlékezik, de ezen felül még a belső lelkivilágot kifejezendő és bevágnak gyakran egy-egy állatot vagy a hóvihart (amikor pl. Koicsiro szeretője visszamlékszik boldogabb napjaikra, hattyúkra vált a kamera, és ebből megértjük az érzései szép méltóságát). A vágások közt nincs átmenet és elég rövidek, így néha csak kapkodtam, hogy hogyan jött a képbe egy-egy valami hirtelen. Vágások mellett áttűnések is vannak, amelyek gondolatokat, esetenként hallucinációkat hivatottak megjeleníteni. A kamera végre nem teljesen frontális, időnként felveszi egy karakter nézőpontját, mint pl. amikor Koicsiro a tájat kémleli. Több kép tudatosan megkomponált, a díszletek és a karakterek elrendezettek bennük, és még egy-egy ponton a világítást is kihasználják, pl. amikor Koicsiro árnyéka rávetül a falra.

Élmény:

Azt hiszem a film erejét és gynegeségét ugyanaz adja, a szétesettsége, töredezettsége. Nehezen követhető, de cserébe expresszív. A kérdés az, hogy ez tudatos vagy csak hiányos a film vagy épp abból adódott, hogy nem voltak elég jók a készítői. MIndenesetre érdekes élmény volt, de ajánlani még nem ajánlanám.

Tartalom:

1914-ben az ír Shackleton expedíciót indít az Antarktiszra. Argentínából indulnak 70 kutyával a fedélzeten és az expedíció hivatalos fényképészével, aki e film rendezője. Az időjárás azonban a vártnál rosszabbra fordul, a hajó megreked a jégben, mielőtt elérnék céljukat. Megpróbálják kiszabadítani, de a jég egyre szorosabban öleli körül, végül pedig összeroppantja...

Felfedezőútnak indult, túlélőtúra lett belőle. Egy nagyon korai dokumentumfilmről beszélünk, ezért Hurley inkább csak rögzített eseményeket, de nem fogta össze őket valamilyen rendező elvvé, álítássá, és még nem is pontosan, objektíven rögzített. Ennek az oka, hogy sok anyagot hátra kellett hagynia meneküléskor, mert nem bírták volna elvinni.

Megvalósítás:

A 20-25 fős legénység főbb alakjainak bemutatásával indulunk, majd a fedélzeten töltünk pár percet a kutyák bemutatásával. Jön a jég, a hajó töri, majd végül megakad, ekkor a partra szállunk. Fókák és pingvinek között próbálják a hajót menteni, végül csónakokon indulnak visszafelé, majd várják Shackleton visszatérését a segítséggel, addig pedig a hely élővilágát láthatjuk. Ahogy e rövid összefoglalóból látható, nincs igazán jól felépítve. Mai fejjel elvárnánk hogy legyen tiszta és egyértelmű a cél, ami ha már nem jött össze, akkor legyen drámai módon bemutatva a túlélésért folytatott harc. Ennek hiányában még mindig elfogadható lenne, ha tárgyilagosan láthatnánk minden napot dokumentálva, de nincs se ez, sem az idő érzékeltetése nem megy, pedig két évig tartott a dolog. Nyilván fontos szerepe volt a korízlésnek, talán fontosabb volt látni az egzotikus tájat és élőlényeket, mint az emberi történetet mögötte. Vagy csak a jóízlés nem engedte, hogy megmutassák a szenvedő, kiszolgáltatott emberek mindennapjait? Érdekes volt látni, hogy a pingvineket Chaplinhez hasonlította, vagyis ő már ekkor ennyire nagy sztár volt.

A legénységet is meglepte, hogy Hurley milyen végletekre képes egy-egy jó képért. Az első képen pl. láthatjuk, hogy egészen szokatlan szögbe helyezte a kameráját, hogy látványosan mutathassa a jégtörést, az utolsó képen pedig a leghíresebb felvétele van az esti, jégbefagyott hajóról, amihez tucatnyi lámpát kellett használni. Több állókép egészíti ki a filmet, ami nem A kilátóterasz előfutára, csupán ahogy fentebb említettem, a felvételek nagy részét hátra kellett hagyni. Többször látható volt, hogy panorámaként tálalva a végtelen jégmezőket, Hurley oldalra mozgatta a kamerát, amivel eddig nem nagyon találkoztam. Sok a magyarázó szöveg, de ez nem hátrány egy dokumentumfilmnél.

Élmény:

Nyilván felbecsülhetetlen értékű felvétel, hiszen egy fontos eseményt őrzött meg az utókornak, de még messze van attól, amit elvárunk egy kiforrott dokumentumfilmtől. Ugynakkor fontos szempont volt benne az esztétika, szóval érdekes volt, de még nem élvezhető.

Érdekességek:

- Shackleton (1874-1922) nyughatatlan természetű gyerek volt, 16 évesen már hajózott inkább suli helyett, tíz évvel később pedig részt vett az első antarktiszi expedícióján, amit még több követett filmünk tárgya előtt. Ezután is próbált visszatérni, de egyre jobban ivott, és újabb felfedezőútja közben meghalt.
- Hogy pótoljam a film hiányosságát, íme az expedíció és körülményei: Kb. a 20. század első húsz éve volt a nagy antarktiszi felfedezések kora, amikor még a technológia messze nem állt azon a szinten, hogy gépek segítségével etgyék meg a felfedezőutakat. A 15-16. századokban, Afrika és Amerika déli csücskeinek elérésekor már erősen gyanították, hogy létezhet a déli sarkon szárazföld, amelyre végül 1853-ban lépett először ember az amerikai Mercator Cooper személyében. A déli sarkot 1911 decemberében a norvég Amundsen és 1912 januárjában a brit Scott érték el, utóbbi a visszaúton meghalt csapatával. (Érdekes érdekesség: a harmadik személy, aki elérte a sarkot 1958-ban az a Hillary volt, aki először megmászta a Himaláját is).
- Így aztán 1914-re Shackleton célja már nem az volt, hogy elérje a déli sarkot, hanem hogy átszelje a kontinenst. 1914 decemberében indultak el a lehető legbelsőbb kikötőbe, de ahogy a filmben is látszott, a vártnál sokkal korábban jött a jég és csak nagyon lassan tudtak haladni. 1915 februárjában érék el a legdélebbi pontot a hajóval, de ekkor már a jég fogságában voltak, és amikor északra kezdtek sodródni, 1915 októberében végül leszálltak. Menetelve és jégtáblákon sodródva igyekeztek korábbi expedíciók készletei felé haladni, eközben fókát és a kutyáikat ették. 1916 áprilisában a jégtábla elkezdett hasadni alattuk, ezért megmentett mentőcsónakjaikra szálltak és pár nap alatt sikerült eljutniuk az Elefánt-szigetre, ahonnan Shackleton és néhány embere megpróbálta elérni a kb. 1300 km-re lévő Stromness bálnavadász kikötőt. Mindenki szerencséjére sikerrel jártak, 1916 augusztusára értek vissza a segítséggel az Elefánt-szigetre. Mindenki túlélte a kalandot.
- Shackleton terve azonban két hajóból állt; míg filmünkben őt láthattuk, egy másikat is útna indított Ausztráliából, amely a déli sark közelében tett volna le készleteket az ott elhaladó Shackletonéknak. A nem kevésbé kalandos expedícióban hárman is meghaltak, raádásul feleslegesen, hiszen Shackleton sosem indult el a déli sakr felé. Ők is 1914 decemberében indultak, ők is belefagytak a jégbe, a hajójuk azonban 1915 májusában elsodródott, míg a csapat fele a szárazföldön teljesítette küldetését. A hajó csak 1916 februárjában szabadult ki a jégből és 1917 januárjára ért vissza a szárazföldön ragadtakért, immár Shackletonnal a fedélzeten.
- A kontinenst végül 1958-ban szelték át szárazföldön négy hónap alatt, 3 500 km-en át a fent említett Hillary közreműködésével.

Tartalom:

A kis csavargónk (Charlie Chaplin) szokás szerint az utcán csövezik, a rendőrök figyelő szemei előtt nem tud ételt lopni és a munkalehetőségeket is elhappolják előle. Amikor egy marakodó kóborkutya falkát pillant meg, egyiküket kimenti és magához veszi, hogy együtt járják az utcákat. Betérnek egy szórakozóhelyre, ahol az esetlen bárénekesnő (Edna Purviance) a főnöke kérésére megpróbálja őt elcsábítani, hiszen akkor többet fogyasztanak a vendégek. Szerencsére illenek is egymáshoz, főhősünket azonban kutyástól kidobják, hiszen semmi pénze italt venni. Eközben két rabló elveszi egy részeg úr vaskos tárcáját és elássák a rendőrök előla zsákmányt. a kis csavargóék épp ott vernek tanyát, a kutya pedig kiássa a pénzt...

Chaplin korai rövidfilmjei még csak a börleszkről szóltak, de a kor divatjának megfelelően ő is egyre hosszabb filmekben kezdett gondolkodni és egyre nagyobb szerepet kapott a történet. E kettő között átmenet a film, lazán kapcsolódó börleszkjelenetek összessége, igazából nem fut ki sehova, még nincs meg benne a jellegzetesen chaplini üzenet.

Megvalósítás:

Természetesen történetünk azzal indul, ahogy a csavargó felébred egy reggelen hajléktalanul, rongyosan, éhesen. Még nem érzékeny szociálisan annyira, mint későbbi filmjeiben, ezért csak az álláskeresőkről és a rendőrségről kapunk pici látleletet. Ezzel párhuzamosan láthatjuk a kutyát, aki szintén az utcán ébred és egy csontért marakodik. Nem kap nagyobb teret, hogy egyenrangú történetszál legyen, de e két karakter ekkor találkozik, hogy betérjenek egy újabb tipikus szegény helyszínre, a mulatóba. Nem mesélem el a történetet, nincs is jelentősége. A hely szépsége, hogy a csavargón kívül más karakterek is nagyobb súlyt kapnak, jellegzetesek, emberiek. Chaplin kiforratlanságát mutatja, hogy a karakterek és a börleszkjelenetek még nem feltétlenül függnek össze a cselekménnyel, több akár ki is maradhatna (pl. a zsebtolvaj vagy a dobos jelenete). Szintén kissé szokatlan módon a történet mesebeli véget ér, nem csupán a reményt villantja fel, ahogy a későbbi Chaplin-filmek.

Kamerakezelés nincs, a vágások viszont ugye már nem meglepő módon hozzák Griffith szintjét, főleg ott érezhető, amikor felváltva mutogatják a kutyát és a csavargót. A poénok nagy része természetesen vizuális, általában nem túl kreatívak, de jól megkoreografáltak. Még egy kis trükk is belefér, amikor a nagydarab nő szemeiből szó szerint ömlik a könny. Bár a színészi játék alapvetően teátrálisan túlzó a némafilmekhez igazítva, ezek mégis árnyaltabb jellemet mutatnak, mint mondjuk a tegnapi Terje Vigen karakterközpontú szereplője. A kutya nincs túlidomítva, gyakorlatilag nem csinál sok mindent, csak tűri, hogy ide-oda pakolják (ehhez állítólag részben kábítást is bevetettek.) A filmhez utólag Chaplin szerzett zenét is, szóval nyugodtan megnézhető azzal.

Élmény:

Ahogy fentebb említettem, kifforratlan, átmeneti. Még nem nagyjátékfilm, de már fél órás. Szociálisan még nem annyira érzékeny, még nem annyira megindító, de teljes joggal nevezik A kölyök elődjének, csak itt még egy kutya van benne embergyerek helyett. A humora kis jóindulattal élvezhető.

Érdekességek:

- Korábban látott színészek: Charlie Chaplin (A kölyök, Aranyláz, Nagyvárosi fények, Modern idők, A diktátor, Monsieur Verdoux), Edna Purviance (A kölyök, Monsieur Verdoux), Henry Bergman (A kölyök, Aranyláz, Nagyvárosi fények, Modern idők), Charles Reisner (A kölyök), Albert Austin (A kölyök, Aranyláz, Nagyvárosi fények), Tom Wilson (Egy nemzet születése, Türelmetlenség, A kölyök)
- Sydney Chaplin (ételárus) Chaplin féltestvére volt, és bár kezdetben ő volt a kapósabb, később menedzsere lett.
- Chaplin gyerekkora óta tudatosan építgette karrierjét, gyerekkorában táncolt, 14 évesen már színészkedett és rendszerint elismerték teljesítményét. 24 évesen került Amerikába, miután egy sikeres turnénak köszönhetően leszerződtette egy filmstúdió, így 1914-ben kezdett filmezni. Szerződése 1918-ban járt le, ekkor már az volt az elsődleges, hogy teljesen saját kezében tartsa produkcióit.