Cselekmény: Hassan (maga a rendező) és felesége afgán filmesek, de miután egy kilépett tálib vezetőről készítettek filmet, menekülni kényszerülnek két kislányukkal. A szomszédos Tádzsikisztánban nem kapnak oltalmat, így vissza kell térniük Afganisztánba. Abban bíznak, hogy Németországban befogadják őket, ezért Afganisztánból azonnal továbbindulnak Iránba, onnan a zöldhatáron át Törökországba, Görögországba, majd Bulgáriába. Bár így is kifizettek az embercsempészeknek 4 000 eurót, a közvetítő meglép a pénzzel, a csempészek pedig megfenyegetik őket, hogy ha nem fizetnek, majd elviszik pénz helyett az egyik kislányukat...

Téma: A dokumentumfilm elsősorban dokumentálja a menekültcsalád útját Tádzsikisztántól Magyarországig, de közben több téma is felvetődik az élet értelmétől a filmezésen át társadalmi és politikai kérdésekig.

Tartalom: Az előzmények nem feltétlenül derülnek ki a filmből, úgyhogy röviden: Faziliéknek volt egy koedukált kávézójuk, ami ellen emiatt nagy volt az ellenállás; később egy kilépő tálib vezető megfilmesítése miatt a tálibok célpontjává vált és menekülnie kellett Tádzsikisztánba, ott azonban elutasították a menedékkérelmet bő egy év után. Egyetlen valós esélynek az tűnik, ha illegálisan elmennek az EU-ba, ahol talán kedvezőbb elbírálásban részesülnek. Innen indul a történetünk, aminek első harmadában el is jutunk rögtön egészen Bulgáriáig. A házaspár mindkét tagja liberálisabb személyiség és filmes, kapcsolatuk kiegyensúlyozott, legalábbis ez jön le abból, amit látunk. Erre szükség is van, mert viták között gyorsan felőrlődtek volna lelkileg a kb. négy év alatt ezen nehéz körülmények között. A történet lelke azonban inkább az épp jó korban lévő, 10 körüli kislányuk, Nargis, aki még túl fiatal ahhoz, hogy kétségbeessen, de már túl idős, hogy értse, mi folyik körülötte. Így gyermeki őszinteséggel tud reagálni apró örömökre és igazságtalanságokra. Általában ő adja az érzelmi töltetet, míg a szülők az intellektuálisabb témák megpendítéséért felelnek, mint pl. a nők helyes öltözködéséről, arról, hogy a politika hogyan szakít ketté testvéri kapcsolatot vagy pl. arról, hogy mit szabad/kell lefilmezni. Emellett vannak humorosabb és drámaibb részek is. Az első harmad után két főbb rész van, a bulgáriai és a szerb. Előbbi meglepetésükre Afganisztánhoz hasonlóan veszélyes helynek bizonyul idegengyűlölő csoportok miatt, amihez a rendőrség még asszisztál is, ezért inkább továbbállnak Szerbiába. Spoileres rész jön, de a magyar vonatkozás miatt nem hagyhatom ki, úgyhogy aki látni szeretné a filmet, az most inkább ugorjon a következő bekezdésre. Nos, sajnos nem lettünk pozitív szereplő, bár nem sok ideig vagyunk benne konkrétan. Ott kezdődik, hogy a szerb rész eleve arról szól, hogy közel másfél évig kell várakozniuk, hogy elinduljon a magyar eljárás, de még az is több hónapig tart a hírhedt tranzit zónában. Ez már csak pár perc, de ekkor jövünk rá, hogy a történet keretét a magyar börtöntábor adja, amelyre a pokol tornácaként hivatkoznak az elején, a végén pedig egy magyar filmes klisét alkalmazva igazi kilátástalan helynek tüntetnek fel (a rendező egy interjúban elmondta, hogy Tarr a kedvencei közé tartozik, szóval volt honnan merítenie).

Forma: A film egyik érdekessége, hogy a család három okostelefonjával rögzítettek mindent, szóval kis túlzással akár végig is élőzhették volna az egész utat. A mobilos minőség azonban egyáltalán nem rossz, nem tudom, hogy utólag feljavították-e vagy inkább csak a jobban sikerült felvételek kerültek bele. Akármelyik is legyen, a fő érdem a vágóé, aki összeollózott egy külsőre is egységesnek tűnő sztorit a felvételekből. Van pár esztétikusabb felvétel, de nyilván a fő erejét a vágások ütemezése jelenti, ami akkor a legjobb, amikor zaklatottabb visszaemlékezéseket láthatunk. Minimalista, jól passzoló zene van. A magyar rész szürke, sivár és klausztrofób.

Élmény: Önmagában alapvetően nem volt túl nagy élmény, egyszernézhetős dokumentumfilm, nem nagyon volt benne olyan, amit ne tudnánk, noha nyilván különlegessé teszi a mobilos felvétel és a személyesség. Ami miatt viszont külön érdekes lehet nekünk, hogy láthatjuk a kormány agyonpromózott narratívája mellett azt is, milyen a menedékkérők szemszöge, illetve szerepelünk is benne.

Érdekességek

• Az Index egy fesztiválszereplés kapcsán készített interjút a házaspárral, ahol további - nem túl jó - élményeket osztottak meg Magyarországról. Eredetileg itt maradtak volna, de a tranzitzóna rossz körülményei miatt inkább továbbálltak. Most Németországban ének.

Cselekmény: 2007, Kenya. Az elcsalt választások zavargásokhoz vezetnek, ennek áldozata lesz a középosztálybeli, kikuju etnikumhoz tartozó Anne és családja is. Anne kórházban van súlyos sérülésekkel, férje meghalt, kisfia kómában, de elhatározza, hogy csak azért is visszatért a farmjukra és rendbehozza. Persze ez nem könnyű, pénze nincs, férje nincs, félig ő maga is le van robbanva, ráadásul kiderül, hogy a csoportos nemi erőszakból gyereket is vár... Eközben a szegény, kalendzsin etnikumhoz tartozó, kamasz Joseph lelkiismeretfurdalással küzd és otthagyja a bandáját, mert kísérti legutóbbi fosztogatásuk - igen, ő is egy volt azok közül, akik feldúlták Anne otthonát. Mivel a bűnözést otthagyta, munkát kell keresnie, az egyetemről pedig lemondhat pénz hiányában. Amint megkapja első fizetését, régi bandája elkapja, megveri és kirabolja, nem igazán tolerálják ugyanis, hogy otthagyta őket. Mivel a verés miatt nem tudott munkába menni, onnan is kirúgják...

Téma: A két ellentétesen párhuzamos cselekményszál egyrészt a 2007-2008-as zavargásoknak állít emléket, valamennyire magyarázza és próbál kijutni belőle, másrészt önálló, egyetemes példázatként is megállják a helyüket, azaz hogyan dolgozzunk fel egy traumát áldozatként és elkövetőként?

Tartalom: Rövid, dokumentumfilmes helyzetjelentéssel indítunk a zavargásokról, de a brutális képsorokat rövidesen játékfilmes történet követi. Anne és családja is megszenvedte a dolgot, amikor farmjukat feldúlták. A farm neve "Menedék" és ez akkor is bekapcsolja a vészcsengőt a fejünkben, ha amúgy csak utánaolvasva értjük meg, hogy Anne etnikailag nem illet a helyre, illetve történelmileg sem (ld. sógor követelése). Hogy ennek ellenére kitart a farm mellett, gondolom valamiféle etnikumokon túlnyúló, kenyai identitást akar jelölni. Ebben támogatja a kormány által szétküldött meghallgató bizottság, akik előtt elmondhatják a különböző társadalmi (és gondolom etnikumba) tartozó sértettek, mit éltek át, illetve ebben támogatja Joseph is, aki - nem spoilerezem el - valamilyen módon megerősíti ebben. Míg Anne története a testi-lelki felépülésé azáltal, hogy szembenéz a traumával, Joseph az alsóbb társadalmi osztályba tartozik, és bár jól tanul, az egyetemet már nem engedheti meg magának, a munkát pedig feleslegesnek látja, hiszen ha van, akkor se jut vele előrébb. A bűnözéshez viszont nincs gyomra, ezért végül - kicsi spoiler - arra jut, hogy megpróbál új életet kezdeni egy jobb helyen. De ehhez nem elég elmenekülnie, meg kell tennie a fent utalt szolgálatot is áldozata számára, hogy lelkileg felszabaduljon. Ahogy a cím mondja, ez szükséges az országnak a továbblépéshez.

Forma: Rövid, dokumentumfilmes helyzetjelentéssel indítunk a zavargásokról, brutális képsorokkal - na, gondoltam magamban, újra egy A térhez hasonló dokumentumfilm lesz, de rövidesen játékfilmes elemek következtek, és még csak nem is olyan szikáran, ahogy megszokhattuk mondjuk Sembenénél vagy Mambetynél, hanem inkább a Szkafander és pillangóra emlékeztetett pl. ahogy Anne lassan magához tér, az ő zavaros szemszögével nyitunk, sok a lassítás, a közeli. Az elején annyi ilyen közeli kép volt a természetről, ami belefért volna egy Malick-filmbe is. Aztán sajnos az ehhez hasonló megoldások egyre inkább elmaradtak, pedig ha a továbbiakban is olyan jelenetekkel van tele, mint pl. amilyen a hotelszobás rész vagy Anne depressziós látomásai, akkor ez egy elég komoly film lett volna. A színészeknél néhány mellékszereplő gyengébb volt (pl. Joseph anyja), a zene belesimult a filmbe.

Élmény: Szóval sokkal több volt a filmben, mint amire előzetesen számítottam és sokkal több is lehetett volna. Így se rossz, csak nem ér fel kortárs nagyokhoz, pedig nem volt tőlük messze, és az ilyen mindig bosszantó. Külföldiként is érthető, egyetemes történet, játszódhatott volna bárhol, az már csak plusz, hogy egy kenyai több réteget is képes lehámozni róla. Képileg szintén nem lehet kifogásunk, csak kissé egyenetlennek éreztem a színvonalat.

Érdekességek

• Törilecke: Ahogy Kelet-Afrikával lenni szokott, itt is az emberiség egyik bölcsőjéről beszélünk; a két fent említett nép az i. e. első évezredben ékeztek meg. Fénykora a 17. századig tartott, amikor Omán uralma alá hajtotta, majd a 19. század végétől végül a britek gyarmatosították, akikkel szemben szervezett ellenállás az 1950-es évektől kezdődött Kenya 1964-es függetlenségének kikiáltásáig. Persze ahogy lenni szokott, ez diktatúrába torkollott, ami 1992-ben ért véget. Az etnikai-politikai törésvonalak mentén kirobbant zavargások 2007-2008 során többszáz ember halálát és többszázezer ember menekültté válását eredményezte. Ezt látva az elnökjelöltek inkább nyilvánosan összefogtak és 2010-től demokratikusabb alkotmány hoztak.

Cselekmény, téma, tartalom: Egy gyilkosság tárgyalásán vagyunk, ahol két kamaszt lelőttek katonák. A védelem szerint gumilövedékkel lőttek, tehát a katonák nem lehettek a gyilkosok, a vád beidézett hangszakértője szerint azonban egy hangfelvétel azt bizonyítja, hogy a golyóknak éles lőszer hangjuk volt... A rendező, Abu Hamdan területe az, amikor a politika részévé válik a hang, így ezt a filmet is politikai szemszögből kell vizsgálni, az elnyomó és az elnyomott viszonyában. A legtöbb írás nagyon bonyolultan fogalmaz a film kivitelezése miatt, de valójában egyszerűen "csak" arról van szó, hogy az elnyomó elhallgattatja az elnyomottat.

Forma: Alapvetően formalista film, a tartalomnál sokkal többet mond az, ahogy mondja. Vizuálisan mindössze két dolog történik: egy beltéri lőtéren vagyunk, ahol néhány valódi kép mellett a lövéshangok vizuális megjelenítése közeledik vagy távolodik a nézőtől, ahogy a lőtéri gyakorlótáblák. A másik, hogy a tárgyalás párbeszédei feliratként jelennek meg, mintha a (helyenként utólag kihúzott - azaz elhallgatott) jegyzőkönyvet olvasnánk. A képek és a szöveg együtt dokumentumszerűvé, hivatalos irattá teszik a filmet. Na de a lényeg a hangon van, azaz hogy mit hallunk, de még inkább, hogy mit nem. Az ember sok hangeffektre számítana, ehhez képest csak a lőtér lámpáinak, gépeinek zúgását és nyikorgását halljuk, még a központi elem, a lövések hangjait is csak látjuk. Hiszen épp az volt a cél, hogy a némaságot, az elnyomottak hangjának hiányát vegyük észre, ami különösen akkor válik hangsúlyossá, amikor a hivatalos szervek helyett pár elnyomott szemtanúnak kellene megszólalnia, de nekik még feliratuk sincsen, a bíró pedig nem hallja őket, odáig nem érhet el a hangjuk.

Élmény: Valójában ez nem film, hanem egy videóinstalláció része. A koncepció valamennyire érdekes, de egyetlen ötletnek talán picit hosszú a bő húsz perc, bár nem unatkoztam alatta. Nem tudom, nem elég hatásos, nem elég súlyos a csend. De azért húsz percet megér, lássatok egy ilyet is, ne csak hagyományos történetalapú filmeket.

Érdekességek

• Abu Hamdan egy gyerekek jogait védő szervezettel együttműködve kezdett hangelemzésekkel segíteni menekülten, így jutott el ehhez a valóban megtörtént esethez, valóban elkészítette az elemzést és ezzel sikerült elérnie, hogy legyenek következményei az esetnek - a tárgyalás viszont nem történt meg, így igazságszolgáltatás sem volt.
• A film a 2016-os Earshot c. installáció központi eleme.

Cselekmény: Tíz év angolai munka után Riva hazaérkezik kongói szülővárosába, ahol nagy benzinhiány van. Ő meg épp hoz magával egy tartálykocsinyit, amit majd akkor terveznek piacra dobni, ha már eléggé felment az üzemanyag ára. Este bulizni megy és azonnal megtetszik neki az érzéki Nora, csak pechére ő egy gengszter csaja. Eközben az angolai maffia is Riva nyomában van, akiktől a benzint lopta...

Téma: A felszínen félig gagyi akciófilm, a felszín alatt... is? Egyértelműen van benne pár olyan társadalmi és politikai motívum, ami ennél azért többet sejtet, ugyanakkor külföldiként ezek nekem nem sokat mondanak. Ami az ilyen, kicsit szándékosan(?) túltolt, nagyon macsó filmeknél bennem mindig felmerül, hogy mennyire parodisztikusak, azaz nevetni kellene rajtuk vagy nem annak szánták?

Tartalom: A kezdő képsorok arról tanúskodnak, hogy napokig tartó üzemanyaghiány van Kongó fővárosában, így a benzin aranyat ér és egyetlen tartállyal is nagy pénzeket lehet kaszálni egy 11 milliós nagyvárosban, amit kicsit furcsállok, de ki tudja, hogy megy ez Közép-Afrikában. Befut Riva Angolából, aki azért ment oda tíz éve, hogy megszedje magát és sok pénzzel állíthasson haza, és ez megint sokat elmond, hiszen innen nézve nekünk még Angola is a béka feneke alatt van, mégis jelentősen jobb megélhetést tud nyújtani, mint Kongó (ehhez kapcsolódik egy másik félmondat, amikor egy prostituált Európába akar eljutni, ami a csúcsok csúcsát jelenti). Szóval most Riva érzi magát a város királyának, ez sörözést és kurvázást jelent, félelem nélkül kikezd a helyi gengszter nőjével is. Ezen ponton beszéljünk kicsit a szexről, amiből a filmben annyi van, hogy kis híján már erotikusnak is lenne nevezhető - ha lenne benne erotika, mert azért ez a szex gyakran kimerül nem meztelen, de ösztönös dugásban. Ez leginkább férfiak ürítését jelenti, és sokat mond az is, amikor Riva barátja kitölti haragját a "ronda" és szexelni nem akaró feleségén, ugyanakkor meg Nora is elég állatiasan tud viselkedni (ld. a vizelését, amit talán filmen eddig még nem láttam), szóval nem teljesen férfidomináns a nézőpont. Az egyik karakter leszbikus, a másik állandóan pornót néz. Szóval rengeteg a szex és nem tudom, hogy ez a közönséget akarja kielégíteni vagy tükröt tart vele a társadalomnak (megnéztem, nincs betiltva Kongóban a pornó). Természetesen sok az akció, de nem megkoreografált jelenetek vannak, hanem csak aktív és elszenvedő felek, ami megint sokatmondó lehet Kongó történelméről (bár mondjuk realistább is, mint a romantikusabb szemléletű amerikai vagy ázsiai akciófilmek). Szintén nagyon beszédes lehet a két ország viszonyáról az angolai maffia, akik egyszerre kegyetlenek, lenézőek a kongóiakkal szemben, de kicsit szerencsétlenek is, mert fenn tudnak akadni a bürokrácián. Rivának van valami kimondatlan múltbéli története fiatalon elhunyt testvéréről, ami szembeállítja hagyománytisztelőbb és tisztességesebb szüleivel - ez nemzedéki ellentéteket jelez, a fiatalok valószínűleg kiábrándultak ott is. Kap egy korrupciós tockost a hadsereg, a rendőrség és az egyház is, az egyik legjobb poénja  a történetnek, hogy a leszbikus katonanő apácának öltözve gyilkolászik, eközben meg a film szerint épp a bűnözők és a prostituáltak a legerkölcsösebbek.

Forma: Alapvetően nem rossz kinézetre sem, vannak szebben, videóklipszerűen fényképezett részek, a legjobbak talán a hagyományosabb afrikai elemeket (tánc, testfestés, maszkok) felvonultató bordélyház. Az akciójelenetek sem gagyik, az ilyen részeket inkább a forgatókönyv okozza, mert pl. főhősünk a kelleténél könnyebben viseli a halálos sérüléseket. A zene csak akkor tűnik fel, ha zenés helyen vannak, a színészek rendben vannak, bár itt megint néha bekavar a gyengébb forgatókönyv a életszerűtlen karaktereivel.

Élmény: Egy írás szerint annak köszönheti a sikert, hogy se nem a tipikusan afrikai művészfilmek közé nem tartozik, se az übergáz szórakoztatóipari termékek közé (aki még esetleg nem látott nollywoodi filmet, keressen rá a YouTube-on), hanem egy korrektebb műfaji film. Nem találtam róla túl sok leírást, de kíváncsi lennék egy helyi véleményére, hogy mennyire van mélysége a filmnek. Külföldi szemmel egy gyengébb erotikus krimi.

Érdekességek

• Kongó rövid történelme: Pontosabban Kongói Demokratikus Köztársaság, ugyanis két Kongó van. A Kongó folyó a világ egyik legnagyobb folyója, környékén már közel 100 ezer éve is éltek emberek, végül a nagy bantu népvándorlások során alakult ki népessége. Belgium gyarmatosította a kongói királyságot a 19. század végén, az erőltetett gumitermelésbe milliók haltak bele bő húsz év alatt. 1960-ra vívták ki függetlenségüket, ami katonai diktatúrába torkollott. Az 1990-es években a ruandai polgárháború átterjedt Kongóra is, 2003-ig két nagyobb háborúban milliók haltak meg, de azóta is vannak kisebb konfliktusok. Többek közt ennek következtében az ország - noha kiválóak a természeti adottságai - az egyik legszegényebb és legelmaradottabb, holott a világ egyik legnagyobbja és legnépesebbje.

Cselekmény: 2011, Egyiptom. Az arab tavasz hatására Egyiptomban is tüntetni kezdenek a fiatalok Kairó főterén, aminek meglesz a hatása és a 30 éve uralkodó diktátor lemond. Ideiglenesen a hadsereg veszi át a hatalmat, ám változás nem történik, sőt: a téren újra összegyűlteket ugyanazokkal az erőszakos módszerekkel kergetik szét, a vezetésben pedig nincs változás. A tüntetők ismét visszatérnek nagy számban, ám az egységük is megbomlik, amikor az egyik résztvevő, iszlamista szervezet titokban tárgyalni kezd a hadsereggel...

Téma: A dokumentumfilm a 2011-2013 közötti eseményeket örökítette meg, amikor az arab tavasz hatására Egyiptomban is nagy tüntetések kezdődtek. A vége azzal az ideával zárul, hogy az emberek akarata, szabadságvágya érvényesülni fog.

Tartalom: Nagyon minimálisan felvázolják a helyzetet: Egyiptomban harminc éve diktatúra van, ezt pedig néhány sokkoló kínzásos/halott képpel illusztrálják, ami azonnal segít a nézőnek érzelmileg azonosulni. Az eseményeket három főszereplő tevékenységén keresztül követhetjük: Ahmed városi szegény, aki folyamatosan próbál érvelni; Magdy a konzervatívabb iszlamista, aki a tüntetők és a szervezete között őrlődik; a hollywoodi színész Khalid felel a kommunikációért, igyekszik mindent rögzíttetni, ő tolmácsolja a helyzetet külföld felé. Szóval a tüntetések elindulnak, a diktátor lemond, a katonaság ideiglenesen átveszi a hatalmat, ám ezzel gyakorlatilag katonai diktatúra köszönt be az országba, így a tüntetők maradnak, de ez már sok halálos áldozattal jár. Közben szakadás következik be az iszlamistákkal, akik a tüntetőkkel ellentétben már nem csak az aktuális diktátorokat akarják elzavarni, hanem politikai színtérre is lépni, hiszen anélkül nem lesz eredmény. Újabb és újabb diktátor kerül hatalomra, a tüntetők pedig újra és újra tüntetni kezdenek. Időnként megszólításra kerül a másik oldal is, de nem túl hízelgő színben tüntetik fel a katonai vezetőket. A narratíva egyszerre személyes és nagyívűbb, de azért a szubjektív tudósítás uralkodik és sok minden nincs elmagyarázva, kifejtve. A lezárása derűlátó, miszerint addig folytatódnak a tüntetések, amíg nem lesz egy jó vezetője az egységesen fellépő egyiptomi népnek.

Forma: Dokumentumfilmes forma kézikamerával az események sűrűjében, ami már önmagában elismerésre méltó, bár nem tudom, ebből mennyi a saját felvétel (mindenesetre a rendező is megjárta a börtönt). Hírcsatornák bevágásai, YouTube-videók színesítik a saját felvételeket. Az akciót főszereplőink magánélete és narratívái szakítják meg, a rossz fordulatokat pedig mindig brutális erőszakkal érzékeltetik. Ezen a téren nem szégyenlős a film, 18 éven alul nem ajánlom. Visszatérő motívum egy graffiti, amely az eseményekkel együtt bővül szebb vagy csúnyább irányba. A zenét a forradalom ünnepelt bárdja, Ramy Essam szolgáltatta helyszíni koncertjeivel. A dalok fülbemászóak és lelkesítőek.

Élmény: Visszahozta az 1960-as évekbeli latin filmek hangulatát, szinte saját bőrünkön érezhetjük a valódiságát, főleg, hogy ez időben is sokkal közelebb van. Nem vagyok benne biztos, hogy rám lelkesítően hatott-e inkább vagy kiábrándítóan, mert bár Ahmedék reményteliek maradtak, nekem tragikus látni, hogy még mindig itt tart a világ, és hát az újabb és újabb diktátorok is azt jelzik, hogy a tüntetések rövidtávon legalábbis nem értek el semmit. Vizuálisan nem túl izgi, dokumentumfilmnek fontos kordokumentum.

Érdekességek

• Eredetileg nem ezt a filmet a mutatták be, Morszi megválasztása előtt véget ért. Azonban amikor ő is kudarcot vallott és újra tüntetések kezdődtek, a rendező visszament további anyagért, majd újravágta a filmet megtoldva egy újabb évvel.
• A kiábrándultságot erősítendő, a tüntetéseknek nem lett szép vége, 2014-től a hadsereghez kötődő al-Sziszi vezeti az országot és mélyebb diktatúrába süllyedt, mint korábban.
• Mubarakot 2011-ben elítélték, de rövidesen szabadon engedték. 2020-ban hunyt el. Morszit szintén ítéllték, ő börtönben halt meg 2019-ben. Magdyt 2015-ben letartóztatták és azóta eltűnt.
• Érdekességképpen itt egy magyar beszámoló is az eseményekről.