Cselekmény: Az amerikai bevándorlók, Nike (Danai Gurira) és Ayo (Isaach de Bankole) friss házasok, szép hagyományos nigériai esküvőjük van hagyományos nászéjszakával, majd az amúgy diplomás Nike hagyományos háziasszonnyá vedlik, míg Ayo szakácsként gürizik. Ez annyira nincs ínyére Nikének, aki szintén szeretne dolgozni, de nagyobb baj, hogy anyósa folyton unokával nyaggatja, és a gyerek az ugye fontosabb, mint a kapcsolat. Ayot nem érdekli annyira a téma, Nike azonban inkább orvoshoz megy másfél év terméketlenség után...

Téma: Talán többnek tűnik elsőre, mint ami ténylegesen a felszín alatt van; szembeállítódik a hagyományos afrikai, közösségi szellem a modernebb, individualista amerikaival, az ütközőpont pedig a már előre George-nak elnevezett gyerek.

Tartalom: A hagyományos esküvővel nyitunk, de egyben itt tudjuk meg azt is, hogy New Yorkban vagyunk, nem Afrikában (amit amúgy én teljesen elfelejtettem, annyira nem volt jelen a filmben). Az elvárás a házasoktól, hogy szüljenek a családnak gyereket, a szerelem kevésbé szempont. Ayonak mondják a nagy okosságokat, hogy nem baj, ha félredug, csak menjen mindig haza, később pedig második feleséget javasolnak neki a gyerekprobléma megoldására. Ayo azonban szerelmes, az se baj, ha nincs gyerek, a lényeg a kapcsolat. Nikere azonban erősebben telepszik a családi nyomás, de a hagyományos praktikák nem segítenek, a modern amerikai módik pedig szóba se jöhetnek (örökbefogadás, orvos). Nem lövöm le a poént, de nincs kibogozhatatlan probléma, az ősöknek van mindenre megoldásuk. A gond, hogy főhőseink bár kicsit fél lábbal még Nigériában érzik magukat, "megfertőzte" őket is már az individualizmus és képtelenek teljesen alárendelni magukat a közösségi gondolkodásmódnak. A történet vége úgy ér véget, ahogy kezdődik, Ayo rejtélyes arccal sétál a kamera felé, ami tulajdonképpen egy mozgóképes változata A négyszáz csapás záróképének - én azt szűrtem le belőle, hogy Ayo képes túlnőni az individualista hozzáállásán, így mégiscsak visszajutunk valamennyire a hagyományosabb, körkörös szerkezetű afrikai narratívához (ld. Yeelen).

Forma: Igazi erőssége a forma; ami először feltűnik, a színek szeretete, a hagyományos nigériai ruhák ugyanis üde színfoltok az amúgy sötétebb, egyhangú városi környezetben. Ezt rendre megspékelik még a kiemelt megvilágítással, a háttér ugyanis gyakran a sötétbe és homályba is vész (ennek egy baromi hatásos jelenete, amikor két mellékszereplő veszekszik és a másik közbeszólva kilép az elsötétített háttérből. Szinte már közhelyes, hogy az elhomályosított háttérhez lassítás dukál, ami persze arra is jó, hogy legyen időnk elmerülni a karakterek gondolataiban. A színekért nemcsak a ruhák felelnek, de épp olyan kékes megvilágítást kap a fekete bőr, mint a Holdfényben, ami szexjeleneteknél pl. elég hatásos. A leggyakrabban használt eszköz azonban a Niu pihez hasonló, szűkreszabott szélesvászon, ami gyakorlatilag kizárja a külvilágot (ezért nem tudtam, hogy Amerikában vagyunk), felerősíti a társadalmi nyomás klausztrofób érzését, és csak félig-meddig engedteti látni a karaktereket, sosem teljes egészükben. A zene változatos, inkább aláfestő jellegű, egyedül egy veszekedésnél volt kreatívabban használva, ahol elnyomta részben a kiabálást, hogy tompítsa a drámát. A színészek rendben voltak, ár Ayo karaktere kaphatott volna nagyobb teret.

Élmény: A külseje gyönyörű, agyon is díjazták, ugyanakkor egyet kell értenem azokkal a kritikákkal is, akik ezt kissé öncélúnak látták, mert gyakran nem járul hozzá a téma kifejezéséhez. És ugye ahogy az elején említettem, a téma is elég semmilyen volt. Egy családi dráma, ami biztos nem egyedi eset, de kevésnek éreztem ahhoz, hogy általános érvényű legyen. Ez már kicsit filozófiai kérdés, de mintha több lenne az ilyen konkrétabb dráma és mintha nem akarnának önmagukon túlmutatni a történetek, akkor meg kissé feleslegesnek érzem őket.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Isaach de Bankole (Casino Royale, Szkafander és pillangó)
  • Danai Gurira (Bosszúállók)

Cselekmény: A polgárháború sújtotta Libanonban egy kis falu hídja is áldozatul esik a harcoknak, így a közösség nagyjából elzáródik a külvilágtól. Mivel magukra vannak utalva, hosszasan keresve a jelet, beüzemelnek egy régi tévét a magaslaton, így mindjárt megvan az esti mozi. Eközben a nők mindent megtesznek, hogy a forrófejűbbeket ne tüzeljék fel a keresztény-muszlim konfliktusok hírei, ám egy véletlen incidens során így is egymásnak esnek...

Téma: Nem rejtegeti mondanivalóját: a libanoni polgárháború beszivárog a kis közösségekbe is és mesterséges ellentéteket szül vallási törésvonal mentén. Sajnos ezt rendkívül naiv idealizmussal teszi, így hatástalan marad.

Tartalom: A háború árnyoldalaival indulunk, egy temetéssel és aknazárral, hogy érezzük a veszélyt. Szerencsére ez gyorsan komikus fordulatot vesz, megismerhetjük a szeretetreméltó, gyakran esetlen városlakókat néhány központi karakterrel. A város Libanon kicsiben, azaz fele keresztény, fele muszlim, de amúgy semmi különbség köztük, még a vallási vezetőik is együtt dolgoznak. Rövidesen kiderül az is, hogy ők és a nők mindent elkövetnek, hogy a polgárháború hírei ne jussanak be a városkába, nehogy feltüzeljék a forrófejű férfiakat. És ez a történet első nagy problémája, ugyanis a férfiakat néhány kivétellel agresszív ösztönlénynek állítja be, akiket a magasabbrendű nőknek kell gyengéden irányítani. Ez pedig ma már nem működik, ehhez egy békebeli Capra kellett volna, nem pedig egy aktivistább szemléletű, modern Labaki. A történet nagyja arról szól, ahogy a nők próbálják elsimítani a csetepatékat, és amíg az előbbi humorosabb jellegű, a csetepaték már véresen komolyak; ez pedig a történet másik nagy hibája. Mert míg a nők trükkjei abszurdan gyermetegek (eljátszott Mária-jelenés, ukrán prostik, bedrogozott sütik, átöltözés), a polgárháború valós halállal jár, és ezt az ellentétet nem sikerült egységesebb hangulatba terelni. Tovább ront a helyzeten, hogy a drámaiság részben emiatt, részben magától nem igazán átélhető.

Forma: A megosztottság megjelenik időnként képekben is, elsősorban a sokatmondóan egymás mellé épült temetőkön és templomokon keresztül, de egyébként nem tudnánk megmondani, ki keresztény és ki muszlim. Amúgy labakisan profi a kinézet, csak az örök hibája is megvan: vizuálisan nem támogatja meg igazán a mondanivalóját. Ami érdekessége a filmnek, hogy majdnem musical. Három-négy zenés-táncos betét van, ezekből a temetésre igyekvő, gyászoló nők indítójelenete mutatja a legjobb látványt, a többi már kicsit egyhangú.

Élmény: Talán kissé negatívnak hangozhat a leírásom, pedig nem rossz az alapötlet, nincs baj a kivitelezéssel, csak nem sikerült összepasszintani mindent. A túl vegyesre sikerült hangulat elrontja az élményt.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Nadine Labaki (Karamell, Kafarnum)
• A film városkája Taybeh, ahol sikerült találni egymás mellett álló templomot és mecsetet.

Cselekmény: ...avagy Arisztotelész cselekménye. Rendezőnk üzenetet kap a Brit Filmintézettől, hogy a mozi századik évfordulójára készítsen filmet. Úgy gondolja, visszanyúl a gyökerekhez és Arisztotelész elvei alapján meséli el történetét. A helyszín napjaink Afrikája lesz, a főszereplő kedvenc művészfilmese, Essomba Tourneur, azaz E. T., aki francia filmes tanulmányai után hazaérkezik Afrikába. Hazaérvén betér a "Cinema Africa" moziba, ahol amerikai akciófilmek mennek, a közönség pedig állandó, tagjaik becenevei mind akcióhősöké: Cinema (jó, kivéve őt), Bruce Lee, Schwarzenegger és a többiek. Cinefilként megjegyzéseket tesz a filmek minőségére, ezért kizavarják. E. T. - re rászáll a rendőrség is, mert tudni akarják, hogyan fordulhat elő, hogy ha valaki meghal egy filmben, az egy másikban élve tűnik fel újra. Közben mivel E. T. azt tapasztalja, hogy az afrikaiak könnyebben azonosulnak amerikai karakterekkel, ráveszi a rendőrséget, hogy zavarja el Cinemáékat a Cinema Africából (értitek)...

Téma: Kicsi spoiler, csak hogy érthető legyek a továbbiakban: E. T. a moziban afrikai filmeket kezd játszani gyér érdeklődés mellett. A banda visszamegy és ellopja a filmeket és saját mozit nyitnak vidéken, de csak az afrikai filmeket tudták magukkal vinni, amit viszont a falusiak jobban élveznek, mint az amerikai akciófilmeket. E. T. fegyvert ragad és szembeszáll a bandával a filmekért. Nem kell hozzá különösebb asszociációs készség, hogy felismerjük a jelképeket, ez egy erősen önreflexív film az afrikai moziról. Nem feltétlenül futtat végig egy gondolatmenetet, sok apró jellemzőjét mutatja be, de azért a vége mégiscsak az lesz, hogy a kétféle szemlélet, az üzleti és a művész találkozzon valahol.

Tartalom: Most mondhatnám, hogy a történet szerkezete keretes, de nincs nagy jelentősége. Annak van, hogy négy szálon, pontosabban négy karakteren keresztül fut a cselekmény: az első a rendezőé, aki narrálja, hogyan képzeli el a filmet Arisztotelész meghatározása alapján. Ezzel hozza be főszereplőjét, E. T. -t, aki intellektuális alkatként afrikai filmeket akar látni. Be is ül a moziba, hogy megjelenhessen a harmadik karakter, Cinema, aki a nép egyszerű gyermekeként viszont a hollywoodi kommerszeket zabálja. Utolsó szereplőnk a rendőr, aki az autoritást jelenti. Nem tudom, van-e értelme kitérni minden kis részletre, rengeteg a kikacsintós, ironikus, metafilmes utalás, szóval maradjunk inkább csak a fő cselekményszálnál, de ott is csak szűkösen. A rendező-narrátornak tehát filmet kéne készítenie, bele is kezd egy európai stílusúba, de menetközben rájön, hogy a hagyományos afrikai narratíva is ugyanaz. E. T. világmegváltóként erővel kirakja a kommerszeket a városi moziból (avagy Cinemát a Cinema Africából), az afrikai filmeket a városban azonban csak egy afro-amerikai nézi. Cinemáék létrehozzák a New Africát, de csak afrikai filmjeik vannak bánatukra, amit viszont imádnak a vidéki helyiek. E. T. kénytelen akciófilmessé alakulni, hogy visszaszerezze filmjeit, de aztán jön a rendőr és kibékíti őket. Ez persze nem jelent semmi véglegeset vagy megoldást bármire, de ez is része az afrikai mozinak, ahogy a nagyapa bölcsességei, Sembene, meg a fehérek.

Forma: Vizuálisan és zeneileg ugyanezek a kikacsintós, metafilmes elemek jelennek meg, simán belenéznek a kamerába és leírják a jelenetet, kicsit minden jelképes, az akciójeleneteket szándékosan elrontják, a zene a főcímdalt leszámítva a lehető legklisésebb... stb. A megvalósítás afrikásan egyszerű, semmi "művészkedés" nincs benne, csak minimálisan trükköznek a kamerával, fényekkel.

Élmény: Erős felütéssel kezd, azonnal megadja az alaphangulatot, az első párbeszéd az afrikai moziról, na meg ahogy Cinema igazolványai közt ott van Sembenétől Mambetyn át Cisséig mindenki a nagyok közül. Filmbuziknak jó szórakozás, szeretem az ilyet, és amúgy is az eddigi élményeim alapján legjobban azokat az afrikai filmeket élveztem, ahol ironizáltak (ld. még Le retour d'un aventurier, Xala). Lehetett volna kicsit pörgősebb, kicsit szemtelenebb, kicsit rövidebb, de jó móka, mint amilyen pl. mostanában a Final Cut volt.

Érdekességek

• Ahogy a filmben is elhangzik, a Brit Filmintézet a mozi századik évfordulójára hozzávágott világszerte rendezőkhöz pénzt, hogy ünnepeljék meg a filmet, ez lett az afrikai Bekolo alkotása. A többi 15-öt nem láttam, de megelőlegezem, hogy ennél nem nagyon lehetnek jobbak. A többi között van filmje Godard-nak, Millernek, Osimának, dos Santos-nak, Scorsesenek,

Cselekmény: ...avagy házi saláta. Amikor kisfia első ünnepi imáján a szónok gyűlöletkeltően fekete-fehér módra muszlimokra és ellenségekre osztja fel a világot, a sokszínű családból érkező Nadia (a rendező) elhatározza, hogy dokumentumfilmet forgat arról, ahogy kisfiának bemutatja a család származását. Első útjuk a nagyihoz vezet, akinek az apja palesztinai zsidó, anyja olasz keresztény volt, akik az akkor még multikulti Egyiptomban találkoztak és házasodtak össze. Ezután Olaszországba utaznak meglátogatni az unokatestvéreket, akik az idegengyűlölővé váló Egyiptomból menekültek Olaszországba az 1960-as években, és akik között van hontalan palesztin és amerikai állampolgár is. Ezután elhatározzák, hogy meglátogatják az Izraelben élő rokonokat is...

Téma: Semmi körítés, ahogy már az elején megfogalmazódik, a rendező szembe akarta állítani a homogén Egyiptom mítoszát a valósággal, a szürke masszává olvasztást a sokszínűséggel. Legalábbis így indul, ám a történet második fele már sokkal inkább arra koncentrál - nem elhagyva az eredeti témát - , hogy az arab-izraeli szembenállás, vagy általánosabban fogalmazva a politikai helyzet mennyire tönkreteheti egy család életét.

Tartalom: A rövid felvezetést megírtam az első bekezdésben: hogy fiának megmutassa a sovinizálódó Egyiptom sokszínűbb múltját, a rendező összehozza anyját a fiával, hogy előbbi mesélje el, honnan jött. Innentől kezdve a gyerek egyre jobban a háttérbe szorul, és a nagyi, Mary kerül a középpontba, akinek a családja több valláson és országon, nyelven "átesett". Az első csapás a világháború volt, a második az arab-izraeli konfliktusok, a harmadik Nasszer nacionalizmusa. Ezek után váratlanul nagy szerepet kap az Izraelhez való viszonyuk, és mintha nem lenne elég a sok bürokratikus akadály, még azon is hosszasan tanakodnak felhagyhatnak-e Izraellel szembeni bojkottukkal a család kedvéért. Ha nem is mindig politikamentesen, de a család képes teljesen békésen elbeszélgetni az időnkénti nyelvi akadályok mellett is. És ez csak Mary oldala, a férje szintén sokszínű családból érkezett; ami egykor Ottomán Birodalom és Szovjetunió volt, mára azok is mind szétestek. Politikai közösségek jönnek-mennek, az emberek elszenvedik.

Forma: Erről sokat nem foguk tudni mondani, kézikamerás felvételek, különösebb rendezőelvet nem vettem észre. Visszatérő motívum egy népszerű szerelmes dal, ez is összeköt mindenkit vallástól, állampolgárságtól függetlenül.

Élmény: Kicsit home videós jellege van, és egyébként én is szerettem volna valami hasonlót csinálni, csak a nagyszüleim már nincsenek olyan állapotban, hogy szerepeljenek, illetve félig már elárvultam.  Na de visszatérve a filmre, helyenként bele lehet bonyolódni abba, hogy ki kinek kije, de amúgy érdekes hallgatni a sok élettörténetet ebből a zavaros 20. századból.

Érdekességek

• -

Cselekmény, téma, tartalom: A történetben a fehér elitet jelentő Soho karakter egy öltönyös cégvezető, aki épp nagybeteg, eszméletlen. Elméjében mindennapos munkaeszközei mellett eljut elfojtott, feketéket érő erőszakos jelenetekig, majd amikor elgázol egy fehér embert, magához tér és folytatja a munkát. A film  a Félix száműzetésben után született, ihletője az akkor létrehozott dél-afrikai Igazság és Megbékélés Bizottság, amely személyes beszámolókat gyűjtve próbált segíteni az országnak szembenézni azzal, mit is jelentett az apartheid. Kentridge az animációt e két karakter, az érzékeny Félix és az uralkodó Soho köré szőtte. Ebben a filmben sincs igazán sztori, asszociációs játékot űz a rendező, de azért érzékelhető, hogy Soho egyre mélyebbre hatol a tudatában és végül megérti, hogy önmagának is ártott az apartheid közömbös szemlélőjeként.

Forma: Néhány jelkép könnyen értelmezhető, mások nem; az pl. egyértelmű, hogy Soho vizsgálgatja magát, Soho társadalmi státusza is egyértelmű az öltönyével, és még az is világos, hogy amikor megjelennek benne az irodai eszközök, azok a legkülsőbb identitására, a munkájára utalnak. Ott kezd kicsit homályosabbá válni, amikor röntgenképeket és az utat látjuk, ahol időnként feltűnik egy-egy ember is. Kentridge technikáját korábban már részleteztem, de itt van újra: "abból áll, hogy egy kezdőrajz részeit kiradírozza, átrajzolja és minden képet felvesz - ez hivatott a gondolatok, emlékek, érzelmek sokrétűségét ábrázolni, hiszen az új rajz alatt még ott a régi". Párbeszéd nincs, a zene újra klasszikus, amiről továbbra is az a véleményem, hogy a lehető legjobb választás a filmekhez.

Élmény: Nem egy könnyen befogadható darab, ismerni kell a kontextusát, amúgy mindig érdekes egy inkább képzőművészeti alkotást, mint filmet nézni. Azt hiszem a legjobb az lenne, ha az 1989-2003 között készült kilenc animációját egyben nézi meg az ember előre felkészülve abból, hogy mi a történelmi hátterük.

Érdekességek

• -