Cselekmény: A Mamija családban három nemzedék él együtt, a szülők, az orvos fiuk Koicsi (Rju Csisu) feleségével és két fiukkal, valamint a még hajadon, de már 28 éves lányuk, Noriko (Hara Szecuko), és persze ott a szomszéd, fiatalon megözvegyült Kenkicsi és az anyja. Noha Noriko kényelmesen megvan szingliként, a család, de még főnöke is azon ügyködik, hogy férjet fogjon neki...

Téma: Mint a legtöbb Ozu-film, ez is a családi élet egy részével, ennek révén pedig tágabb értelemben az élettel magával foglalkozik. Ebben az esetben a lényeget abban látom, ahogy többi filmnél is, hogy az élet megy tovább, és igyekezni kell türelemmel viselni.

Tartalom: A leírásból látható, hogy a cselekmény nem túl bonyolult, jóformán nincs is, de persze nem vártunk mást, Ozu mindig a mindennapi élet mindennapos eseményeiből hozza ki a témáit. Ezúttal az alaphelyzet egy háromgenerációs család együttélése, akik közül a lány, Noriko még hajadon, noha már közel harminc. Egyik fiukat elvesztették a háborúban, a szomszéd férfi szintén megözvegyült. A szülők szerint Norikónak ideje lenne már férjhez menni, a főnöke és a bátyja pedig találtak is neki megfelelő jelöltet. Noriko viszont egyrészt nagyon jól megvan magában, szingli barátnőjével élcelődnek a házas barátnőiken, kávézókba járnak kólázni és sütizni, Katherine Hepburnos fényképeket gyűjtenek. Nem mellesleg Noriko fizetésének köszönhetően megengedhetik maguknak, hogy Tokióban együtt éljen a család. Ha viszont Noriko férjhez megy, akkor vége a családnak is, a szülők kénytelenek lesznek elköltözni olcsóbb helyre, és persze Noriko se lesz már ott. Szóval szokás szerint felmerül a generációs kérdés (hagyományok vs amerikai kultúra), a női emancipáció (ki választ férjet), a háttérben meghúzódik az amerikai megszállás, de a lényeg mégis az, hogy a család elkerülhetetlenül szét fog bomlani, hiszen ez az élet rendje. A múltat el kell engedni, akármilyen fájdalmas is. Van pár jelkép, mint az elszabadult léggömb, természetesen vannak vonatok. A cím a rozs aratási idejére utal, ami Japánban kora nyárra esik, így egyszerre jelent elmúlást és az élet csúcsát is. A karakterekkel kapcsolatban Norikónál érdemes megemlékezni arról, hogy nagyjából ugyanezt (és ugyanezen a néven) játszotta a Késő tavaszban és a Tokiói történetben is.

Forma: Érdekes módon ez kevésbé ozus, mint a korábbi és későbbi filmjei. Persze most is megvan benne minden olyan, amiről felismerhető, kezdve a tatami nézettől a szobafalak kereteiig és a háztartási eszközök jelképekként való felhasználásáig, de sok kép kevésbé kitartott, az egész dinamikusabb és "pörgősebb", amit kicsit sajnálok. Nincs meg benne a visszatérő motívumok ritmusa sem, vagy legalábbis nem voltak annyira szembetűnőek, hogy felfigyeljek rájuk.

Élmény: Az elejét élveztem, mert humoros volt és kedves, kicsit a régebbi Ozut idézte, és végülis a meleg kevdesség kitartott, de a humor eltűnt, a nagy érzelmek pedig ezúttal részben elmaradtak, miközben számomra a képi világ se támogatta meg kellően a sztorit.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Hara Szecuko (Késő tavasz, Tokió történet), Rju Csisu (Az az éjszaka asszonya, Megszülettem de..., Múló szeszély, Íme egy apa, Társasházi élettörténetek, Késő tavasz, Tokiói történet, A szaké íze), Mijake Kuniko és Szugimura Haruko (Késő tavasz, Tokiói történet, A szaké íze), Szugai Icsiro (Ugecu története, Szansó tiszttartó), Higasimaja Csieko (Oharu élete), Mijagucsi Szeidzsi (Élni, Hét szamuráj, Véres trón), Kodo Kokuten (Hét szamuráj, Véres trón)