Cselekmény: Ishwar és kishúga, Sita India és Pakisztán kettéválásakor engedély nélkül, spontán létesített menekülttáborba kerülnek. A hatóságok rendszeresen összefogdossák onnan az elővigyázatlan embereket és elhordják őket, így marad árván a Sitával nagyjából egykorú kisfiú, Abhiram is. Ishwar szerencsére tanult ember, egy régi diáktársa pedig munkát ajánl neki egy távoli üzemében. Telnek az évek, a gyerekek felnőnek, Abhiram lediplomázik, és természetesen egymásba szeretnek Sitával, aminek Ishwar viszont nem örül annyira...

Téma: A felhősipkás csillag után ismét India és Pakisztán kettészakadásának traumáját követhetjük nyomon egy menekültcsalád életén keresztül. Azt hiszem, ők maguk a két országot is jelképezik, miközben természetesen kapunk egy korrajzot és örökérvényű igazságokat is.

Tartalom: Az alaphelyzet felvázolása elég sok helyet vinne el, szóval tényleg csak nagy vonalakban a keretet egy kezdő, idealista újságíró adja, akit hamar lehűtenek kollégái a menekülttáborban történt gyilkossággal kapcsolatban. A menekülttáborban Ishwar és egy másik tanár, Haraprasad próbál új hazát alapítani elsősorban tanítással, identitás nyújtásával, Ishwar azonban gyakorlatiasabb és otthagyja őket a saját családjáért küzdve inkább. A másik alapkonfliktus a kasztrendszert veszi alapul: Ishwar és Sita brahminok, Abhiram viszont alacsonyabb rendű, és ez sajnos számítani kezd az életbe belekényelmesedő, elveit elhagyó Ishwarnak, aki végül már addig süllyed, hogy inkább húga halálát kívánja, mintsem hogy szembeszálljon újra a rendszerrel. Nemcsak ő azonban az egyetlen vegyes karakter, Abhiram sem egysíkú: ő is fiatalon megalkuvást nem tűrő művészlélek, de amint családja lesz, hajlandó minden mást félredobni. A középpontban újra egy női alak, az anyaistennő Sita áll, aki viszont inkább csak elszenvedője az eseményeknek, a rendszernek, a történelem viharainak. A végét nem lövöm le természetesen, de egy egyszerre reménykeltő és nyomasztó végkifejletet kap, mert felvillantja ugyan a szebb jövőt, de közben az egészet egy önáltatásra építi. Még számos jelképes mozzanatot, karaktert lehetne említeni (vonat, szemüveg, az előző menedzser, a cím... stb.), de mint mondtam, nincs ennyi hely :)

Forma: Formailag látszólag kevésbé mozgalmas, mint a Felhősipkás csillag, nem olyan zaklatottak a vágások, kevesebb a szokatlan szög, az árnyékolás, de van pár látványosabb beállítás, mint pl. a semmi közepén egyedül éneklő Sita vagy kettejük feje Abhirammal az erdőben. A zene/hanghatások ugyanazok, bántóan be tud türemkedni egy vonat, sok a hagyományos betétdal. Deeee... Megint szembesülhettem vele, hogy a szerző szavait használva, csak ugatom a filmművészetet és közöm sincs hozzá a felszín kapargatásán túl, amire rendszerint akkor ébredek rá, amikor egy részletesebb elemzést olvashatok, mint amilyen ez. Miért nem ilyen mindegyik?

Élmény: Nem volt túlzottan katartikus, kicsit bunuelesen szigorú az elveit tekintve, de megint azt tudom írni, mint A homok asszonyánál: egy fiatalnak ez szemfelnyitó erejű tartalom lehet, hogy mennyire könnyű letérni az elveink útjáról, megvalósításában pedig tipikusan az 1960-as évek újhullámos módszereit alkalmazza, öntörvényű és intelligens, de kevésbé van tekintettel az átlagnézőre.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Bijon Bhattacharya (Felhősipkás csillag)
- Még életben van: Madhabi Mukherjee (Sita - 76)
- Az eredeti cím, a Subarnarekha India folyója, nagyjából a határvidéken folyik, jelentése "arany vonal", mert itt bányásztak aranyat.