Tartalom: Rendhagyó élménybeszámoló. Godard 84 éves és nem baszakodik, hozza a szokásos formáját, különféle gondolatokat dobál egymásra, amelyekre nem nagyon hagy időt gondolkozni. Esszéfilm, tehát cselekményre ne nagyon számítsunk, azonban azt már problémásnak érzem, hogy ahogy korábban is, a gondolatok most sincsenek igazán összefűzve, csoda ha két egymást követő mondat szorosan kapcsolódik.  Innentől kezdve tehát esélytelen megérteni elsőre, hogy hova akar kilyukadni Godard. Van pár fontosabbnak tűnő gondolat, ami a nyelv korlátaira és eljelentéktelenédésre világít rá, de elsőként huszadik századi politikával kezd, ami a mai világban kissé ósdinak hat, Godard pedig mintha megragadt volna az 1960-as években. Ezután jön a központi szál, egy nő és egy férfi nehezen értelmezhető mondatai, ezeket visszaolvasva se tudom értelmezni egyelőre, de kettjük kapcsolatáról, kommunikációjáról esik szó bennük. Nagyobb teret kap még a gyerekpótléknak szánt kutyájuk, aki az emberi gondolatok/érzelmek híján tisztábban látja a világot. Utolsóként megjelenik az isten, mint motívum (ld. a szójátékot a címmel: adieu vs ah dieux, illetve Frankensteint) és egy pillanatra látható a kameraállvány árnyéka is.

Megvalósítás: Ez látszólag nem változott sokat, nagyjából azokat az eszközöket látjuk viszont, amihez A film története(i)ben is volt szerencsénk: játék a betűkkel, narráció, dokumentumfilmbevágások, randomnak tűnő képek, régi filmek, lassítások. A hang időnként elakad, gyakran ismétlődik egy motívum nyilván valamilyen hangsúly kedvéért, illetve alkalmanként a sztereó hangzással is játszik a film, ki tudja miért. Hogy bonyolítsuk a helyzetet, a nő-férfi párosunkat több színész alakítja (köszi, Bunuel). De mégiscsak 2014-et írunk, ezért a film egy része mobillal lett felvéve (és egy ponton a mobil képét lefotózták mobillal) és kísérleti jelleggel a 3D-t is próbálgatták. Moziélmény híján csak a leírásokra tudok hagyatkozni, amelyek szerint a 3D-t kihasználva a két szemünkkel két különböző képsort láthattunk időnkét, ha letakartuk egyik szemünket (köszi, Morrissey). A legáltalánosabb technika mégis talán a színek túlszaturálása volt, ami talán a nyelv pontatlanságát volt hivatott tükrözni.

Élmény: Szóval klasszikus Godard, amiből elsőre semmit se érteni, de közben mégis érdekesebb és újszerűbb ez az 50 éves stílus a ma napig uralkodó, kb. Melies szintjén megragadó, történetmesélős filmeknél. Jó lenne másodjára 3D-ben megnézni.

Érdekességek:

• A filmbéli kutya Godard-é