Cselekmény: Valahol Európában, valamikor a második világháború végén, amikor még teljes a káosz, összecsapódik egy csapat árva gyerek és két fiatal a rangidős "Hosszú" vezetésével. Lelopják a halottakról ruháikat, a krumplit a földből és gondolkodás nélkül elvesznek bármit erővel. Csakhogy a kis közösségek önszerveződően elkezdik megvédeni magukat, így Hosszúék egyre jobban kiszorulnak a társadalomból. Egy félreeső, romos kastélyt szemelnek ki táborhelynek, ami örömükre tele van étellel, de otthon van a ház ura is, egy idős zenész...

Téma: A film már a kommunista párt megrendelésére készült, ehhez képest a szocialista eszme épphogy csak megjelenik és akkor sem nyíltan, így alapvetően a humanista történetek közé lehet sorolni, ahol győzedelmeskedik az emberiesség a rossz körülmények között is, amikor könnyebb lenne embertelennek lenni.

Tartalom: A felvezető narráció segít elhelyezkednünk, a második világháború végén vagyunk, különböző hátterű gyerekek verődnek lassan egy csoportba, ahogy az országúton bandukolnak élelmet vagy bármit keresve. Vannak, akik lebombázott épületekből másznak elő, másoknak sikerült elszakadni deportált szüleik mellől. Jobb híján lopnak, amit érnek, akár erőszakkal is, de ez persze ellenállásba ütközik és a gazdák is gondolkodás nélkül agyonlövik a tolvajokat. Árulkodó jelenet, amikor az akasztott emberek mellett látszólag félelemmel teli tisztelettel vonulnak el, hogy aztán váratlanul sikongatva versenyezve rángassák le cipőiket. Ez a kettőség többnyire jelen van, a gyerekek játszva, humorral követnek el egyáltalán nem humoros dolgokat egyáltalán nem játékos helyzetekben. Az eddig durván neorealista hangulatú történetben a fordulatot az éteri-humanista zenész hozza, ezért aztán a nézőnek is oda nem illőnek tűnhet, amíg lassan hozzá nem szokik a megnyíló gyerekekkel együtt. A lejtemenet valahol ott kezdődik, amikor a hatóság nem kínozza elég élethűen a foglyokat, a humanista leckékkel együtt ekkor kezd túlzottan szentimentálisba átcsapni, ami árt az üzenetnek is, hiszen egy megértő világban kevésbé feltűnő a megértés.

Forma: Láthatóan egy, európai tőről farkad az Emberek a havasonnal, felisverhetőek benne a szovjet montázstechnika és a német expresszionizmus jegyei is, az eleje pl. jóval eisensteinesebben indult már-már aggresszív vágásokkal, ahogy bemutatták a horrorisztkusan háborús áldozattá vált vidámparkot, szépen előrevetíve a párhuzamot a gyerekek lelkivilágával. Ez idővel enyhült, de rendre előjöttek expresszív jelenetek (főleg a fény és árnyék révén) és újfent kiemelkedett egy nemi erőszak-jelenet, ahol ráadásul leplezetlenül mutattak női mellet, ami nem is tudom, mikor fordult elő először klasszikusban, de a hatvanas évekig tuti nem. A hang felemásra sikerült, egyfelől borzasztó az utószinkron és a stílushoz, tartalomhoz képest túl nagyszabású zene, másfelől szépen támasztotta alá a gyerekhumort, a csend használata az óraketyegéssel tökéletes, a motívumok és a zene magyarázása pedig előidézi az Amadeust (vagy akár A zongoristát). A színészi játék nem volt élvezetes, nem volt elég természetes.

Élmény: Ez a sajnálom-kategória lett, mert a film közben már fogalmazgattam magamban, hogy íme egy tökéletes darab a  kevés kedvencemből, ami elég látványos, megható és még hangban is kirívóan erős, erre jött az utolsó félóra és majdnem minden elemében szentimentálissá butították. Persze ezzel együtt is remek film, csak ott lehetett volna a kedvenceim között is akár.

Érdekességek:

• Még életben van: Harkányi Endre (85).
  
• Harkányival itt látható egy interjú: https://youtu.be/YyEeDTzVI1o
• Rozsos István 1963-ban, 40 évesen öngyilkos lett betegsége miatt
• Bicskey Károly fogadott fia volt Bicskei Bertalan válogatott labdarúgó, később szövetségi kapitány.
• A gyerekek valóban árvák voltak, többségük a Gaudiopolis nevű, gyerekköztársaságként működő árvházból került ki. És valóban vásottak is voltak, loptak, részegeskedtek(!).