Cselekmény: A film elején a rendező elmondja, hogy hat történetet láthatunk, amelyből az első négy a közepén véget ér, az ötödik egy teljes történet, a hatodik pedig csak a történet végét mutatja meg. E narratívák felvázolása egy virág alakjára hasonlít, innen a cím.

Az első B-kategóriás történetben egy régészcsoport új múmiát kap, aminek hatására előbb egy macska, majd az egyik kutató agresszívvé válik... A második zenés történetben egy énekes sztárpár épp összeveszett, miközben az énekesnő asszisztense egy örök ifjúságot kutató titkos társaság tagja... A harmadik, 1980-as évekbeli kémtörténetben egy emberrablási akció során a csapat vezetője rájön, hogy az akció valódi célja az ő likvidálásuk, ezért bár tudja, hogy rövidesen meghalnak, addig is szembeszállnak üldözőikkel... A negyedik történetben a film rendezője tavaszi fákról akar néhány képet lőni, de se nem találja, se nem megfogalmazni nem tudja, hogy mit keres bennük. Aztán a teljes stáb megőrül... Az ötödik történetben egy anya és lánya megállnak egy farmnál piknikezni, két lovászfiú pedig szemet vet rájuk... A hatodik történetben négy nő a vadnyugaton bolyongva együtt tart hazafelé...

Téma: Na most kicsit rendhagyó leszek és magyarázkodással kezdek; az a helyzet, hogy ez egy közel 14 órás film, hosszabb, mint eddig bármelyik másik film és tucatnyi történet van benne, amelyek nem feltétlenül függenek össze tematikusan. Tehát vagy egy egységként kezelem az egészet, de akkor csődöt kell mondjak ugyanis képtelen vagyok egy ekkora anyagot egy ültőben felfogni, vagy mindegy részt egyesével kivesézem, de akkor ez kb. tíz poszt lenne. Mégis egy egységként akarom kezelni, mert egy filmként jelent meg. Szerencsére készült egy interjú a rendezővel, ahol elmondja, hogy egyszerűen "képzelegni" szeretett volna a történetmesélés hagyományos kliséi nélkül. Esetleg - ezzel nem ellentétben - arról szól, amit a film elején beharangozott:a négy főszereplőről. Magyarul játszani akar, kísérletezni a történetekkel, aminek állandói a négy főszereplő, így nem az számít, mi történik, de még csak a hogyan sem, hanem maga a történés léte. Vannak néha ugyan kimondott üzenetek, amelyek álatlános érvényűek és a történetek alátámasztják őket, de ahogy írtam, képtelen vagyok őket fejben tartani egy 14-órás futam után.

Tartalom: És akkor megint: ez egy 14 órás film, ne várja senki, hogy egy bekezdésben akár tűrhetően leírjam, de azért megpróbálom a lényegre koncentrálva. Az első négy rész tehát elvileg négy befejezetlen történet, ami az elsőre igaz, ahol van egy lineáris cselekményünk; a másodikra már kevésbé, mert itt két történetszál van, amiből az első véget ér, csak a második nem. Ráadásul itt az első történetszál már nem lineáris, ugyanis több szempontból meséli el ugyanazt a múltbéli kulcsjelenetet, mielőtt folytatódna a jelenben. A harmadik, kémes film teszi majdnem a teljes film felét, mert itt a fő szál mellett mind a négy kémünk kap egy élettörténetet is és még egyéb karakterek is hosszabban vázolnak fel. Szintén fordulópont abban az értelemben, hogy Llinas innentől kezdve tér vissza a Historias extraordinarias elbeszélőtechnikájához, azaz ő maga narrál gyorsan és a filmben nem is feltétlenül történik semmi, csak tűnődő arcokat láthatunk. A negyedik filmre esik szét teljesen a cselekmény, avagy itt érünk el igazán ahhoz, amit az előző bekezdésben jeleztem, hogy a történés a fontos. Itt ugyanis magának a nézett filmnek a születését, készítését követhetjük nyomon, miközben a kitalált ötlet megvalósul a valóságban is, és mindezt többszörös nézőpontváltáson keresztül kapjuk meg, és akkor még egy csomó mindenről nem beszéltem. És ha már a metanarratívánál tartunk, Llinas maga is többször megszakítja a filmet, hogy beszélgessen kicsit velünk. Az ötödik film egy egész történet, a Mezei kirándulás remake-je (ami viszont ugye pont arról híres, hogy nem befejezett film), de ez egyrészt nem tudom, hogyan kapcsolódik az eddigiekhez, másrészt még csak nem is a szokásos színészeink szerepelnek benne. a hatodik film csak egy befejezés, ebben már nem is történik semmi, csak a lányok vándorolnak a sivatagon át. És van még egy utolsó, "meglepetés" szegmens, a stáblista során ugyanis láthatjuk a fimezést befejező stábot ölelkezni, majd csomagolni, mindezt pedig majd' fél órán keresztül, amivel hosszabb, mint az előző két rész. Ennyit a szerkezetről. A karakterfejlődést ezúttal a filmek egészén keresztül vizsgálnám, arra pedig az a jellemző, hogy az egészen konkrét személyiségtől egyre inkább elmosódnak: ez is a harmadik résszel indul igazán, amikor a kémek kénytelen megjátszani magukat; a negyedik részben már színészeket alakítanak és javarészt meg se jelennek, az ötödikben már egyáltalán nem, a hatodikban pedig már csak tárgyszerűen vannak jelen, nincs karakterük, csak illusztrálják az elbeszélést. Jelképek... vannak az egész filmen átívelő jelkpek, motívumok? Azt hiszem, nincsenek.

Forma: Az eltérő stílusú történetek némileg eltérő képi világot vonnak maguk után, az első pl. a horrorszerű kamerarángatásokat és zenét, hirtelen vágásokat. A játékosság már itt megmutatkozott, ugyanis a film egyik legjobb poénja, valamint külön posztot érdemlő monológja egy egy (na jó, több) levegővel eldarált szöveg egy félénk karaktertől. A második rész musical, ennek megfelelően legerősebb pillanata az a dal(szöveg), amit egészen a végéig építgettek, hogy minden szava jelentőségteljes legyen, miközben önmagában semmitmondóan nyálas tucatdal lenne (ezentúl kevésbé leszek előítéletes a bénának tűnő szövegekkel). A harmadik rész - ahogy említettem - már Llinas előző filmjét idézi és karakterközpontúbb, több az arcközeli merengés. A negyedik meta-rész a legszórakoztatóbb, mert többször szemtanúi lehetünk a forgatás bakijainak és kulisszatitkainak. Az ötödik rész ugye egy Renoir-darab, ennek megfelelően néma és fekete-fehér, időnként igyekszik utánozni is elődjét, és ez fájdalmasan látványosabb a mai filmek képi világánál. Ugyanakkor annyival több is, hogy a többletként belekerült, hipnotikus repülős jelenetek a legerősebb pillanatai. (Megjegyzés: az eredeti hangulatát viszont nem sikerült visszaadnia.) A hatodik rész az Amerikai anzixot idézően egy mímelt 19. századi fotó minőségét próbálja visszaadni, homályos és roncsolt, az alakok távoliak, a hang is torz, párbeszéd nincs is, csak felirat. A meglepő stáblista valamiért fejjel lefelé jelenik meg, kit tudja miért. A filmek összekötői a Piel de Lava argentin színtársulat, és míg az elején izgalmas, ahogy egyik hiteles karakterből át tudnak menni a következő filmre szinte az ellentétébe is hitelesen, addig a későbbiekben a már említett narrálás miatt gyakorlatilag megszűnik a színjáték.

Élmény: Hatalmas vállalás egy ilyen tízéves forgatás (ld. még Sráckor), ezt jelzi is a rendező, amikor a végén már terhesen láthatjuk két főhősünket, na de végignézni sem egyszerű. És őszintén szólva nem érzem indokoltnak ezt a hosszt és töménységet. Egyrészt mert ennyit egyben már nem bír el az agyam, de inkább mert feleslegesen volt elnyújtva, ezt sokkal rövidebben is ki lehetett volna fejezni. Kicsit olyan jammelés jellege van a dolognak, élvezik és csinálják magáért a játék kedvéért, de feleslegesen elnyújtva. Persze mire a végére ér az ember, olyan, mint amikor letesz egy hosszú családregényt, hiányozni fog.

Érdekességek:

• Kétszer is elhangzik Budapest, előbb a kémek likvidálnak ott egy célpontot, egy későbbi részben pedig Casanova szeret bele egy román grófnőbe.