Cselekmény: ...avagy kb. "túl a feledésen". Blanca halálos beteg, hetei vannak hátra, férjének, Fernandonak (maga a rendező, del Carril) erről azonban fogalma sincs. Kapcsolatuk irigylésreméltó, oda-vissza vannak egymásért; Blanca mélabúsan kezeli az elmúlást, Fernandot meg persze letaglózza, amikor a huszadik perc környékén Blanca összeesik és meghal. Hónapokig alkoholizál, mire orvosa tanácsára világkörüli útra indul, hogy kicsit kizökkenjen a gyászból. Unottan veszi a látványosságokat, míg egy este egy lebujban meg nem pillantja egy késdobáló asszisztensét, Monicát, aki Blancára megszólalásig hasonlít...  

Téma: A sztori mintha csak A Manderley-ház asszonya (1940) és a Szédülés (1958) szerelemgyereke lenne, de egymástól függetlenül készültek. Fernando nem tudja elengedni halott szerelmét és megpróbálja helyettesíteni egy hasonmással, akinek persze ezzel veszélybe kerül az identitása.

Tartalom: Három részre osztható a történet szerkezete, az első egy romantikus, megható szál a boldog szerelemről és Blanca elmúlásáról. Ekkor még javában azt hittem, hogy egy Adj esélyt a holnapnak (1937) típusú történet lesz mély karakterdrámával, ám a haldokló Blancát rövid úton elteszik láb alól és Fernando gyásza kerül a középpontba, aki nem tudja feldolgozni szerelme elvesztését. Ezzel lépünk át a második szakaszba, aminek inkább csak a cselekmény szempontjából van haszna; Fernando itt ismerkedik meg az alvilági Monicával és vásárolja ki stricijétől, hogy hazavigye magához Blanca-pótléknak. A harmadik harmadban (kicsi spoiler) visszatérünk a pszichologizáláshoz, csak ezúttal nem felemelő lesz, hanem lehúzó, ahogy Blanca szelleme rátelepszik Monicára, aki ezt persze egyre nehezebben viseli. Fernando orvos barátja megkönnyíti az értelmezést azzal, hogy nyíltan elemzi számunkra Fernandot, így mindenki megértheti, hogy Fernandoban mi játszódik le: gyász, tagadás, végül továbblépés. Monica sem nagy rejtély, azt a saját szájából hallhatjuk, amikor fejére olvassa férjének, hogy a személyisége elfojtásával megöli őt. A vége egy ironikus-tragikus happy end lesz.

Forma: Még őrzi a noirok formajegyeit, ezer éve nem láttam már például olyan dőlt szögeket, mint itt, de akadtak perspektivikus ábrázolások is, főleg amikor azt kellett érzékeltetni, ahogy Blanca képe ránehezedik a beállításra. A fények-árnyékok alkalmazása kevésbé volt markáns, de többletjelentést kaptak itt is, hiszen Fernando szándékosan tompította őket, hogy kevésbé látszódjon a két nő közti különbség. A zene jellemzően egy jól kivehető motívumból áll, ami jól passzol a különböző hangulatokhoz; a színjáték nekem ósdinak tűnt, bár sikerült ugyanannak a színésznőnek mindkét nőt eltérően megjelenítenie.

Élmény: Vegyes hangulata miatt olyan, mintha három különböző film lett volna, amiből az első a legerősebb, a második a leggyengébb és a harmadik az intellektuálisabb; nagyon emlékeztetett ebben legalábbis a Rosaura a las 10-re (1958). Formailag lehetett volna markánsabb, de így is akadt néhány kreatív megoldás; összességében kellemesen csalódtam.

Érdekességek

• Korábban láttuk: Lili Massaferro (La casa del angel, Rosaura a las 10)
• Nemcsak én vettem észre a hasonlóságot, mindenki a két fenn említett Hitchock-filmhez hasonlítja, de más alapműveken alapulnak, és sem del Carril, sem Hitchcock nem láthatta a másik filmjét korábban.