Előzmények: Melies-ről már sokszor esett szó, ő nem csak az egyik első rendező, aki a feltalálókon kívüli világból csöppent bele a filmezésbe, de durván látványos trükköket eszelt ki és mindehhez történeteket is kerített.

A film: A történetben egy/az ördög aludna egyet egy szállodaszobában, de pont vendég érkezik... Ha az előző film későbbiek elődje, demója volt, ez a korábbiak, Az ördög kastélyának javított kiadása. Itt is mindössze annyi történik, hogy az ördög folyamatosan megtréfálja a vendéget tárgyak elvarázslásával. De tíz évvel később vagyunk, ez már sokkal okosabban van megkoreografálva, nem csak egyszerűen eltűnnek tárgyak, hanem előremutatóan teszik ezt (pl. a szék nem csupán eltűnik a leülni vágyó vendég alól, hanem kettéosztódik, majd megsokszorozódik). Melies ebben volt jó, a maga nemében tökéletes film, csak épp eddigre már elavult vált ez a fajta film.

Előzmények: Melies-ről már sokszor esett szó, ő nem csak az egyik első rendező, aki a feltalálókon kívüli világból csöppent bele a filmezésbe, de durván látványos trükköket eszelt ki és mindehhez történeteket is kerített.

A film: Gyakorlatilag A sokoldalú muzsikus és A zenebolond elődje, a rendező a fejét sokszorozva meg ad elő egy humoros jelenetet, amihez ugyanazt a többszörös felvételt használja, mint később. A szinkron tökéletes, pokoli munka lehetett összehangolni, viszont jobban kilóg a lóláb, mint az utódoknál, itt még nagyon látszik a trükk, ami épp az illúzió halála. De legyünk megértőek, elvégre egy 120 éves filmről van szó.

Cselekmény: ...avagy a "szónok". Saila törpeként gyakori gúny tárgya, ráadásul szülei sírja is rossz helyen van és egy gazdálkodó folyton körbeülteti a Saila számára szent helyet. Saila esténként éjjeliőrködik egy boltnál, és azon tűnödik, miért nem merült fel egyáltalán az öreg törzsfőnöknél a neve, mint lehetséges utód. Eközben feleségének, Vaaigának sincs könnyű dolga, mert nem elég, hogy betegeskedik, sok évvel ezelőtt száműzték falujából házasságtörés miatt(?), most pedig családja próbálja őt visszacsábítani, mert egy betegséget az ő hiányának terhére rónak. Végül ott van Litia, Vaaiga házasságon kívül született kamaszlánya, akit épp megtépni készül egy szomszédasszony, mert a pletykák szerint lefeküdt a férjével...

Téma: Mivel Óceánia szigetvilágából ez az első és egyetlen film, meg sem próbálom kiokoskodni a jelentésrétegeit, hiszen egyértelműen sokkal többről szól a felszínnél tekintettel a történetben megjelenő, Kelet-Ázsiát idézően merev rituálékra. Az mindenesetre biztos, hogy a rendező igyekezett minél többet megmutatni a polinéziai Szamoa lényegéből, a történet pedig a bűn/kivetettség - megbocsájtás/felülkerekedés/bátorság/magunkért kiállás témái között mozgott, ahogy Vaaiga és Saila próbáltak megbirkózni a közösséggel.

Tartalom: A történet lassan bontakozik ki és akkor sem teljes egészében, sok fontos információt csak viszonylag későn tudunk meg vagy csak következtethetünk rá. Először Sailát látjuk, amint szülei sírját tisztítja meg a veteménytől, illetve hogy nem konfrontálódik a gazdákkal, hanem elbújik. Ez végig igaz lesz rá, de fokozatosan egyre inkább felvállalja és megnyeri a szamoai hagyományoknak megfelelő szópárbajt (innen a cím) családja érdekében. Ez elsősorban az ő fejlődéstörténete. Az igazán erős személyiség Vaaiga, aki igyekszik érzelmi támogatást nyújtani férjének és lányát óvni, nehogy elkövesse ugyanazt a hibát, mint amiért őt száműzték. Eközben meg kell küzdenie családjával, akik a hagyományok ellenére visszavinnék, de erre nem hajlandó részben hagyománytiszteletből, részben új családja (és talán lánya jövője) miatt. Litia szerepe csak érintőleges, akár ki is maradhatott volna a történetből. Nyilván egy fontos jelentésréteget jelentenek a történetben felvonultatott rituálék, ezek egy része külső szemmel is érthetőek, mint pl. amilyen a nyílt korrupció, de valószínűleg a töredékét se értjük annak, ami történik. Szerencsére kapott helyet a humor is, általában verbális formában, ez némileg enyhíti az amúgy drámai történetet.

Forma: Nem tudom, milyen hely az igazi Szamoa, de természetesen a rendező is tudatában van a film történeti jelentőségének és vélhetően a valósnál erősebben hangsúlyozza az etnográf jelleget, aminek köszönhetően egyrészt kapunk egy rakás tetszetős természeti képet, másrészt ízelítőt kapunk a hagyományosabb szokásokból - ezért lett a helyszín vidék és nem város. A párhuzamot sajnos nem fedeztem fel a természet és a történet között, így ezek a képek hangulatiak, a rituálék pedig számunkra ugye rejtélyesek. A hosszan kitartott képek, elrendezett beállítások talán Tarkovszkij transzcendenciáját próbálták megidézni, és nem mondom, hogy nem sikerült időnként, de többnyire mesterkéltnek hatottak. A zene viszont nem ilyen, gyakorlatilag nincs, ami nem baj, bőven elég az alapzaj is, amire szépen ráerősítenek, pl. amikor Vaaiga zihálása a jelenléte nélkül is megmarad és erősödik. A színészek (legalábbis Saila mindenképpen) amatőrök, de ezzel együtt természetesek.

Élmény: Ez az első film Szamoából, Szamoáról, szamoaiakkal, és kezdetnek épp jó, várjuk a folytatást.

Érdekességek:

• Ahogy a térség nagy részét, Szamoát is az ausztronézek népesítették be kb. 3 000 évvel ezelőtt. Az európaiak 1722-ben fedezték fel, onnantól kezdve egyre fontosabb kereskedelmi csomóponttá kezdett válni, végül brit nemzetközösség kaparintotta meg magának a szigetcsoportot a huszadik században, míg 1962-ben függetlenedtek.
• Szamoa két nagyobb és négy kisebb szigetből áll, 200 ezren lakják, fővárosa a 35 ezres Apia és a legszegényebb országok közé tartozik.
• Nem a szónok, a tulafale a legmagasabb rangú vezető, ő inkább afféle ceremóniamester.

Cselekmény: A moziban a nézők alszanak. Oscar (Denis Lavant) menő üzletembernek tűnik rutinos titkárnővel (Edith Scob), első napi programja mégis az, hogy öreg koldusasszonyak öltözve kéreget; ezután egy animációkhoz használt teremben harcol és szexel; a következő állomás egy modelfotózás, itt bizarr őrültnek öltözve rabolja el a model Kayt (Eva Mendes) és barlangjába hurcolja...

Téma: A rendező szerint a Geekz nyomán:

...a filmje az internetes társadalomban átalakuló emberi kapcsolatok parabolája, a limuzinok a virtuális világ szimbólumai (bérelt eszközök, amikből kilátnak, de amikbe a kívül lévők nem látnak be).

Ha ez így van, nagyon rosszul csinálta meg, az egyetlen netes nyom ugyanis a temetőbéli sírokon található weboldalak. Tekintettel a cselekményre és a filmes utalásokra, sokkal kézenfekvőbb a színjátszás allegóriájaként tekinteni rá (és ebbe beleférhetnek a neten eljátszott szerepeink is), illetve a film szerepére az életünkben.

Tartalom: Jelképes jelenettel indulunk, maga a rendező lép be a gépteremből egy alvó nézőkkel teli moziba. Ezután indul a cselekmény. Elsőre kissé tanácstalanok lehetünk, de rövidesen tudatosulhat bennünk, hogy Oscar szerepeket játszik megrendelésre, gyakorlatilag végig ennyit látunk. Később kiderül, hogy ezt többen csinálják, lehet, hogy mindenki csak szerepeket játszik. Azért gondolom, hogy a színjátszás a központi téma, mert egy ponton megjelenik Oscar főnöke(?), akivel arról beszélnek röviden, hogy a néző és a színész között észrevehetetlenné váltak a határok, de Oscar továbbra is csinálni szeretné a színjáték esztétikai szépsége miatt. A különböző előadások egyébként különböző műfajú filmeket jelenítek meg gyakran jellegzetes karaktertípusokkal. Valószínűleg sokkal több van egy-egy előadásban, mint amit elsőre észre lehet venni és hosszasan lehetne elemezni őket (pl. amikor apát alakít, a rosszat elkövető tinilányától azokkal a szavakkal búcsúzik, hogy a büntetése az, hogy együtt kell élnie magával), illetve számos ponton összetalálkozik önmagával vagy egyik szerepével. A legnyilvánvalóbban a film "metásodása" ott érhető tetten, amikor a titkárnőt alakítő Scob felölti leghíresebb szerepe kellékét, az 50 éves Szemek arc nélkül maszkját. És akkor nem beszéltünk még arról, hogy az Oscart alakító színész simán tekinthető a rendező alteregójának a neve és az állandó munkakapcsolatuk miatt. Lehet, hogy ez zavarosan hangzik, de az is, sokszor Bunuel filmjeire hajaz a szürrealitása, de annál jóval könnyedebb és szórakoztatóbb módon. Ja és a cím maga is szerintem a színészekre utal, mégha látszólag a limuzinokat is jelenti (bár több írás szerint ezek a "motorok" a filmkészítés régi eszközei, és a történet óda a digitális kor előtti filmezéshez).

Forma: A különböző előadások különböző műfajokhoz tartoznak, képi világuk is ezekhez igazodik, bár olyan jelentős eltérés nincs köztük, hanem inkább a stílusban jelenik meg (ld. a musical-rész látványosan nagyszabású beállításait vagy a zenei klip kamerábasétálós nézetét). Jó a színvilág, de a fő látványelem mégis csak a sok groteszk kép, amikből igyekeztem e poszt képeit kiválogatni. Ha igaz, hogy ez a digitális korszakról szól, akkor ezt az időnként megrongálódott merevlemezre hajazó torzulások jelzik, esetleg Muybridge filmkísérletei. A film azért Oscar és alakításai körül forog, ezeket hibátlanul hozza is a színész, a zene nem annyira érdekes.

Élmény: Lehetne érdekesnek nevezni vagy dicsőíteni, hogy egy értelmesebb filmnek ilyennek kéne lennie, de az az igazság, hogy nem tudott lázba hozni, nem éreztem benne az újszerűséget. Ezzel együtt az elvontsága ellenére is fogyasztható, szórakoztató.

Érdekességek:

• Korábban láttuk: Denis Lavant (Szép munka), Edith Scob (Szemek arc nélkül), Eva Mendes (Kiképzés), Michel Piccoli (A nap szépe, A burzsoázia diszkrét bája)
  
• Edith Scob tavaly hunyt el 81 évesen.
• Maga a rendező is feltűnika film eleji mozigépész szerepében.
  
• Az alapötletet a limuzinok adták, mint kiöregedőben lévő, bérelhető gépek.

Cselekmény: Az ötgyerekes Lucy (Beulah Bindi) és Bark (Victor Moore) tisztességben megöregedtek, gyerekeik önálló életet élő középkorúak, azonban a nyugdíjaztatás után nem marad pénzük a ház fenntartására és kénytelek eladni. Ideiglenesen Lucy az egyik fiukhoz, George-hoz (Thomas Mitchell) költözik, míg Bark egyik lányukhoz, Nellie-hez (Minna Gombell). Természetesen az együttélés katasztrófa, Lucy önkéntelenül is rendre kellemetlen helyzetbe hozza fiát, miközben egymás hiányát is nehezen viselik...

Téma: Az öregedést és a vele járó érzelmi problémákat próbálja valamennyire felfesteni a történet: főhőseink rászorulókká válnak, de gyerekeiknek már terhet jelentenek, nem illenek bele a világukba, valamint szembe kell nézniük a magánnyal, mellőzöttséggel, halállal.

Tartalom: Ez már nyilvánvalóvá válik az első jelenetben, amikor családos gyerekeiknek bejelntik, hogy elvesztették a szülői házat és kénytelenek segítséget kérni tőlük. A gyerekeknek azonban nem fér bele a kialakított életvitelükbe vagy házukba két öreg, így kénytelenk "felosztani" őket, elszakítva ezzel őket egymástól. Felesleges belemenni a részletekbe, az együttélés természetesen nem működik és idővel megromlik a viszony; öregjeink felismerik, hogy vége az életüknek, de legalább egyszer még újraélhetik legboldogabb pillanataikat. Ez így depisen hangzik és az is, de a hangulat ennek ellenére vígjátékszerű és szívetmelengető, a poénokat épp az szállítja, hogy az öregek ügyetlenül, idejétmúltan vagy legalábbis oda nem illően viselkednek. Némiképp fordulatot jelent az utolsó harmad, ahol utoljára megkapják azt a figyelmet, ami ideális esetben járna.

Forma: A sztoriközpontúság miatt szappanoperásan egyszerű a képi világ, a hangsúly a színészeken és a ki nem mondott dolgokon van. Az első pillanattól tudjuk, mik játszódnak le a karakterekben, de legtöbbször nem mondják ki nyíltan, bár nem is feltétlenül a színészi játékkal fejezik ki, hanem egyszerűen megmutatnak valamit és a nézőre bízzák a következtetést (pl. amikor Lucy megpillantja az idősotthonból érkező borítékot vagy amikor Bark bemegy egy szabóhoz öltönyt nézni, valójában tudjuk, hogy állást keres). De azért jellemzően a "pofák vágása" érzékelteti az érzelmeket, nem annyira visszafogott a színészi játék, kivéve amikor a drámai érzelmek kerülnek sorra, mert akkor szándékos az erőltetett pókerarc, hogy leplezzék a szenvedést. legtöbbször ez sajnos nem jön át.

Élmény: A világ egyik legszomorúbb filmjének tartják jogosan, de úgy érzem, a lényege már benne volt az első pár percben és feleslegesen nyújtották másfél órásra. De ahogy a Bakaruhában, itt is ügyesen kerülték el túltolt érzelmeket, humorral és kedvességgel enyhítették az amúgy végtelenül szomorú helyzetet.

Érdekességek:

• Korábban láttuk: Victor Moore (Egymásnak születtünk), Beulah Bondi (Az élet csodaszép), Thomas Mitchell (Hatosfogat, Csak az angyaloknak van szárnyuk, Elfújta a szél, Az élet csodaszép, Délidőben), Maurice Moscovich (A diktátor), Minna Gombell (Életünk legszebb évei), Porter Hall (Pénteki barátnő, Sullivan utazásai, Gyilkos vagyok), Louis Jean Heydt (Elfújta a szél, Hová lettél drága völgyünk, Csillag születik), Dell Henderson (The Unchanging Sea, A lonedale-i távírászlány, For His Son, The Mothering Heart, Türelmetlenség, Igazi áldás, Kár volt hazudni), Paul Stanton (Kár volt hazudni)
  
• Barbara Read (Rhoda) 1963-ban, 45 évesen öngyilkos lett betegsége miatt
• Elisabeth Risdon (Cora) férje a rendező George Loane Tucker volt.
• Ez volt McCarey kedvenc filmje, apja halála után készítette terápiaként, ezért nem volt hajlandó sem sztárokat leszerződtetni, sem happy endet adni a filmnek, és a szokottnál alacsonyabb fizetésért dolgozott. Bár a kritikusok szerették és még a Tokiói történetet is ez ihlette, a kasszáknál megbukott és a rendezőt kirúgták. Elégtételt jelentett azonban, hogy a következő évben azonban Oscart nyert a Kár volt hazudnival.