Cselekmény: Floreal a katonai diktatúra végével szabadul többéves büntetéséből. Hazatérne, de barátai már szétszéledtek, és hiába várja felesége, Rosi a kisfiukkal, egyelőre nem megy haza. Visszaemlékezéesiből megtudjuk, hogy félig-meddig alaptalanul vádolják meg politikai szerepvállalással, így kerül börtönbe némi bújkálás után. Felesége, Rosi próbálja felkutatni, hol lehet, hogy egyáltalán él-e még...

Téma: Argentínában 1966-tól 1983-ig jobboldali katonai diktatúra volt, ennek során mintegy 30 ezer baloldalhoz köthető ember "tűnt el", ennek állít részben emléket a film, hogy hogyan élték meg az érintettek, és persze természetesen szerepel benne némi szocialista aktivizmusra való felhívás is. Ugyanakkor a személyes oldal olyan erős, hogy maga a film is romantikus filmként utal önmagára.

Tartalom: Floreal szabadulásával indítunk, hazafelé tartvaazonban felidéződnek emlékei, elvesztett társai, így nem lineárisan haladunk, hanem az épp kapcsolódó emlékei alapján. Ebben segít - illetve a nézőknkek a gondolatok kimondásába, értelmezésében - egy kivégzett barát szelleme, aki mindentudóként segít eligazodni. Azt hiszem két fontosabb szálon fut a történet: Floreal múltja fedi le a politikai részt, ahogy bemutatja az idősebb és fiatalabb aktivistákat, az ellenük zajló hajtóvadászatot, lehetséges sorsukat (alkalmazkodás, szellemi és fizikai ellenállás, menekülés, börtön, halál). A nem kevésbé fontos szál először Floreal, de egyre inkább az egyedül maradt Rosi életén keresztül bemutatott magánélet. Rosinak meg kell küzdeni nemcsak az anyagi gondokkal, de a magánnyal is, sőt kezdetben a bürökráciával, hiszen azt sem tudja, mi történt a férjével. Itt megfigyelhető generációs különbség is, hiszen míg az idősebbek együtt küzdenek és kitartanak egymás mellett, a fiatalabbak már elfáradnak a kilátástalannak tűnő küzdelemben. A cím nem egészen tiszta külső szemlélődőként, noha a "Dél" többször megjelenik, elsősorban mint az idősebb nemzedék bázisa (talán valami olyasmi lehet, mint Brazíliának az Északkelet).

Forma: A narratíva a hagyományos és az avantgárd film határán mozog, még könnyen befogadható, a jelképei könnyen értelmezhetőek. Floreal végig egy utcán kóborol, amelyben fel- és eltűnnek emlékképek, régi társak, események elevednek meg szemünk előtt egy minimális áttűnős trükkel. Ezen utcaképek a leghatásosabbak, füstösek, sötétek, a sötétségbe vesznek - ezzel valamelyest szembehelyezkedik, hogy míg Floreal az utcákat rója, Rosi szinte mindig otthon van. Az utcát papírlapok borítják, aminek akkor lesz igazán értelme, amikor a film legabszurdabb, hivatali részéhez érünk. De nemcsak az utca üres, minden épület minimum romos, többnyire elhagyott, kivéve az öregek házát, tehát ők az országgal szemben még nincsenek kiüresedve. Gyakori kifejezőeszköz az ablakon lévő tükröződés, áttetszés, a karakterek más-más oldalán való elhelyezés, ami gondolom a két elkülönülő világot jelenti. Kiemelt szerepe van a zenének, egy legendás tangóénekest kértek fel rá, de ez a műfaj számomra idegen.

Élmény: Kár hogy nem maradt az egész az utcán, talán hatásosabb lett volna, de így is hangulatos volt, érthető. A legmegdöbbentőbb rész az volt, amikor testközelbe hozva az 1980-as éveket egy rockbandával jelezték, hogy ez már ne a távoli múlt, hanem a jelenkorunk. Szóval összességében nem volt rossz egyáltalán, de nem htott meg különösebben.

Cselekmény: ...avagy "fény". A varázsló Nyanankoro menekül apja, a jóval nagyobb hatalmú varázsló elől, mert az vesztére tör, amiért elvitt néhány ereklyét. Nagybátyjához tart védelemért, útközben pedig mágiájával segít egy falunak megvédenie magát az ellenségtől és termékennyé tenni a főnök (Balla Moussa Keita) egyik feleségét...

Téma: A bambara (nyugat-afrikai etnikum) kultúrára épülő történetben ugyan vannak egyetemesen értelmezhető jelképek, de sok összefüggést bevallottan nem érthetünk meg így sem:

I wanted to react to an outside perspective, the perspective of white scholars and technicians, a foreign perspective which sometimes tends to make the Africans objects, animals to be shown with their exotic rites.

Szóval a bambara legendára épülő sztori azt hiszem valamiféle teremtéstörténet próbál átadni, ahogy az apa és fia nemzedéki és jellegi (föld és ég, egyén és közösség) ellentétének szintézise megváltoztatja a világot.

Tartalom: Rövid bevezetővel indítunk a sztori fő ereklyéiről, de a magyarázó szövegek sem segítettek sokat a megértésükben, csak hogy erősen jelképesek. Az egyik az apánál, aki elsősorban saját céljára használja fel, ezúttal hogy megtalálja és megölje fiát. A fiú még gyenge, ezért nagybátyjához tart segítségért, aki korábban szintén kitaszítot lett, amiért a közjó tulajdonává akarta tenni a mágikus tárgyakat. Bár nem teljesen önszántából, a fiú útközben segít egy falun, ebben is megmutatkozik kettejük gondolkodásbeli különbsége. Visszatérő jelkép a víz és a tűz, az előbbi tisztít és védelmez, utóbbi pusztít. A falu főnökének legújabb, fiatal felesége terméketlen, legalábbis tőle, míg Nyanankorotól teherbe esik azonnal. A föld és az ég közötti kapocs a fény, innen a film címe. Ezek voltak a könnyebben érthető elemek, a többinél csak pislogtam...

Forma: A kivitelezés magán hordozza az afrikai film jellegzetességeit a nagyon egyszerű, jelzésértékű trükkjeivel (visszatekerés, színészi megmerevedés), nem túl drámai színészi játékával, az emberre koncentrálással az esetleg transzcendensebb élményt nyújtó tájképek helyett. Pedig tényleg tele van jelképekkel, jelképes mozzanatokkal, amikből az előbb leírttal többet lehetett volna kihozni, legalábbis az én szememben. Cisse azonban állítólag odafigyelt a Nyugatra és a bambara körkörös narratívát lineárisra cserélte, illetve zenében is egyszerre volt jelen a hagyományos mali és a modernebb francia zene, de ezek fel se tűntek.

Élmény: Hmmm... ugyanúgy vagyok vele, mint a Rih esseddel vagy a A sivatag földmérőivel. Talán helyinek kéne lenni, hogy átérezzük jobban, de így nem jött át és "üres" váz volt mélyebb tartalom nélkül, legalábbis így tűnt.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Balla Moussa Keita (Baara)

Cselekmény: ...avagy "a gát széle". A jóképű ácsért, Hachemiért bomlanak a nők, de már el van jegyezve, de ő sem tűnik túl boldognak, sőt, kifejezetten bántja a közelgő esküvő. Talán csak gyerekkori barátjával és kollégájával, Farfattal érzi jól magát igazán, aki szintén összeveszett családjával és most egy sátorban él, de láthatóan mindenkinél kihúzta a gyufát valamivel...

Téma: Sajnos nem találtam érdemi írást a filmről, de biztos vagyok benne, hogy jóval többről van szó, mint Farfat és Hachemi sorsáról; több dolog miatt is úgy tűnik, hogy van benne egy nemzedéki törésvonal, tehát társadalmi allegória lehet arról, hogy a jelenlegi nemzedéket hogyan nyomorította meg az előző vagy legalábbis hogy mit örököltek tőlük. (Tunéziában az 1970-es években volt egy erős gazdasági fellendülés, amit az 1980-as években visszaesés jellemzet; ez végül hatalomváltást hozott nem sokkal a film megjelenése után.)

Tartalom: Tulajdonképpen nem történik semmi, lassanként tárul fel előttünk a múlt, ahogy Hachemi időnként visszaemlékezik, ha valami beindítja az emlékezést. Lazán annyi a cselekmény, hogy Hachemi nagyon nem örül a közelgő, elrendezett házasságának, aminek lelki oka abban húzódik meg, hogy (spoiler:) Farfatot és Hachemit molesztálta gyerekkorukban az ács, amit egyikük sem bírt igazán feldolgozni. Ez az ok csak a történet végén válik nyilvánvalóvá, így nem tulajdoníthatunk mindent neki, hanem jobban átérezzük, hogy minden apróság vagy kevésbé apróság mennyire kényelmetlen a fiataloknak. Három főbb Tunéziát vettem észre: a nagyszülő nemzedék képvisel egy színes, már-már misztikus, szabados álláspontot (zsidó zenész, gyógyító, madame), nem csoda, hogy a fiatalok náluk találnak megértést. A középső, szülői nemzedék az, amely vaskézzel irányít: ver, gyógyszerez, erőszakol, diktál. A fiatalok eközben állandóan veszekednek velük, nem engedhetik meg maguknak szüleik életszínvonalát, isznak, menekülnének. A végkifejlet kettős, mert részben felszabadulnak az ellenállás vagy a behódolás révén.

Forma: A film fő erejét a visszamelékezések adják, amik jellemzően egy ajtó záródására, nyitódására törnek fel Hachemiben, de különösebb átmenet nélkül, néha úgy, hogy a két idősík egyszerre van jelen. Ilyenkor gyorsulnak a vágások, a hang visszhangzik. A díszlet a helyzetnek megfelelően változik, a tér hol beszűkül, hol kitágul; szegényes vagy emlékektől terhelt lesz... stb.

Élmény: Értem a célt, érzéseket, hangulatot akart elsősorban közvetíteni, de úgy érzem, ehhez nem a megfelelő kivitelezést választotta. Elég "fluid" (érthető ez így, van értelme?) a történetvezetés, de megvalósításában nem elég transzcendes, meditatív, hanem egyfajta neorealista jelleget mutat.

Cselekmény: ...avagy "a délkeletre néző férfi". Az elmegyógyintézetben dolgozó Dr. Denis osztályán egy nap  új páciens tűnk elő a semmiből. Rantes-ként mutatkozik be és azt állítja, földönkívüli, aki képes tökéletes emberi alakot ölteni, de képtelen érezni. Denis magánélete egyébként romokban, de legalább Rantes esete feltüzeli szakmai téren, akin nem talál fogást. A doktor nem, de mi látjuk Rantes-t telekinetikus képességeket használni, amikor éjszakánként megszökik az elmegyógyintézetből, így kezdhetnénk valóban földönkívülinek gondolni, ám egy nap a doktor az ágya alatt régi fényképeket, újságkivágásokat talál...

Téma: Mint mindig, egy idegen elem középpontba állítása valójában reflektálás a mi világunkra. Rantes állítása szerint az emberi ostobaságot jött tanulmányozni, és többször rámutat ezekre. Nekünk már észrevehetetlen, de némileg áthallásos a két évvel korábban végetért katonai diktatúra embertelenségével is.

Tartalom: Kezdjük ez utóbbival, hiszen amivel először szembesülünk az az, hogy egy elmegyógyintézetben vagyunk, az efféle intézmények (ld. még börtön) pedig mindig a társadalom leképezései. Denis már ekkor tudja, hogy pácienseinek törődésre lenne szükségük és igen rossz hatékonysággal működnek jelenlegi módszereik, amik alapvetően az (gyógyszeres) elnyomásra alapulnak. Több hasonló utalás van (a csuklyás szerelemesek, eltűnedező Beatriz, a lázadás... stb.), de ezekbe most nem megyek bele, mert nem tartom hangsúlyosnak a fő cselekmény szempontjából. Rantes érkezése rázza fel a doktort az apátiájából, mert következetesen idegennek mondja magát és nem tall rajta fogást. Ahogy fentebb említette, az ilyen külső elem mindig arra szolgál, hogy reflektáljon a valóságunkra, és Rantes is ezt teszi, rendre szemére hányja az orvosnak, hogy őt őrültként kezelik, pedig nem csinál semmi rosszat, elletétben a társadalom normálisnak tartott tagjaival, akik meg álszent módon szemet hunynak a problémák felett ahelyett, hogy segítenének, odafigyelnének embertársaikra. Van egy nyíltan megjelenő harmadik fő téma is, a párhuzam a kereszténységgel: Rantes mint egy modern Jézus, úgy segít önzetenül bárkin, az orvos pedig tisztában van saját Pilátus szerepével, de a párhuzam ott megszakad, hogy nem sikerül megváltani senkit sem. E bukást előrevetíti az orvos karaktere, amit tipikusan noirosan tálalnak, szinte már parodisztikusan, ahogy otthon egyedül szaxofonozik alkoholizálva, válásától kiégve, gyerekeit elhanyagolva. És még nem beszéltem a film jelképeiről (a csuklyások, Örömóda, fénykép... stb.), de nem akarom a posztot a végtelenségig húzni. A cím arra utal, hogy Rantes délkelet felé nézve adja-veszi az idegenekkel az információt.

Forma: Nem volt túl nagy költségvetésű film, de egyébként i narratíva-központú, így kevésbé látványos. A doktor noiros karaktere képileg is megjelenik, árnyékos, félhomályos környezetben tűnik fel, narrál, szaxofonozik. Vannak jobb kompozíciók, mint pl. a koncert-jelenet, illetve a magritte Szerelmesek c. festménye ihlette képsor, de azért a korrekt megvalóítás mellett is látszik, hogy nem ez volt a fő szempont.

Élmény: Gondolatébresztőnek jó film kamaszoknak, de azért felnőttként az ember már átlát Rantes féloldalas kritikáin, hiába jogosak. megvalósításában korrekt, szóval összességében egy érdekes és izgalmas, jó film, ami azonban kicsit már megkorosodott, mivel elvesztette kortárs politikai kontextusát mára.

Érdekességek:

- Lorenzo Quinteros (az orvos) idén áprilisban hunyt el 73 évesen.
- Ha ismerős a sztori, nem véletlen: K-Pax néven lett sikeres amerikai remake-ként, de az író-rendező Subiela idővel elállt a pereskedéstől, mert nem bírta anyagilag.

Előzmények: A francia Pathe-testvérek 1894-ben alapították meg fonográf boltjukat, ami az 1920-as évekre leáldozott ugyan, de szerencsére megtetszett nekik a film is, és már 1896-ban vetíteni kezdtek. Ők vezették be a filmhíradót, együtt dolgoztak Melies-szel is, de előtte még inkább rivlizálásban gondolkodtak, miután felfedezték a nekik ügynökösködő de Chomon tehetségét a trükkfilmekhez. Albert Capellani (1874-1931) színészként kezdte, 1905-ben került a Pathehoz, amikor a cég elhatározta, hogy magasabb esztétikai szintre emelik a filmművészetet és "bevásároltak" hozzá megfelelő embereket. Később az Egyesült Államokban folytatta a filmezést, elsősorban irodalmi műveket dolgozott fel.

A film: ...avagy "a birkaláb". A történetben egy szomorú szerelmes öngyilkos akar lenni, de még ehhez is béna. Ekkor megjelenik egy jótündér és varázserejű birkalábat ad neki, amivel az ifjú szerelmes előbb csigahátast varászol magának, majd szerenádhoz zenészeket. Igen ám, de a lány már el van jegyezve, a vőlegény pedig mindent megtesz, hogy ne hiúsuljon meg a frigy...  Ez még mindig a Melies-féle mesevilág különösebb koherencia nélkül, ahol varázslatos dolgok történnek viszonylag előkészítetlenül egy minimális narratíva keretein belül. A látványvilágot a trükkök adják, ezek is Melies-t idézik, főleg behelyettesítő vágásokkal dolgoznak, de gyakran látszik a színpadi trükk is pl. csapóajtókkal. Már-már kicsit szürreális látványvilág is megjelenik egyszer egy erdőben, aola fákból óriáskezek nyúlnak ki és egy önmagában álló óriásfej is megjelenik. (Az operatőr de Chomon volt.) Érdekesség, hogy itt már vannak jelenetcímes feliratok, de még nem párbeszédek. Szóval ez a film se mutat túl még igazán Melies-en, de van pár erénye.