Cselekmény: A gazdag üzletember, Ramiro felesége halála után az önfeledt alkoholmámorba menekül, közvetlen környezete pedig nem bánja, mert annyi pénzt tudnak így kiszedni belőle, amennyit nem szégyelnek. A cselédek és az alkalmazottak a fejére nőttek, a nővére állandó betegeskedésére hivatkozik, a bátyja henyél, a fia otthagyta az iskolát és autókat vásárol, a lánya (Rosario Granados) készül hozzámenni egy, csak a pénzére ácsingózó szépfiúhoz. Épp az eljegyzési partira fut be Ramiro orvos bátyja, aki testvére gyógyulása érdekében merész vállalkozásba kezd, hátha ettől kijózanodik: a család egy szegénynegyedbe költözik és elhitetik a családfővel, hogy elvesztették minden vagyonukat...

Téma: Kissé semmitmondó vígjáték arról, hogy a gazdagság egyes esetekben eltéríthet a valódi értékektől. Bunuel hosszú szünet után kezdett újra forgatni, és egyrészt kénytelen volt megfelelni a közönségnek, másrészt látszik, hogy kísérletezik, hiszen ebben a történetben nem sok van abból a Bunuelből, akit ismerünk, illetve az egy évvel későbbi Az elhagyottak is teljesen más típus.

Tartalom: Ha van valami bunueli a filmben, az a kiinduló helyzet felvázolása, amelyben a szolgák és alkalmazottak látványosan uruk fejére nőttek, aki felesége halála miatt állandó alkoholmámorban él, és nem bánja, ha kihasználják. Négy családtag a fő mellékszereplő, közülük csak Virginiának van a cselekmény szempontjából jelentősége, ugyanis a klasszikus kabaréhelyzet mellett, amelyben a gazdagoknak szegényként kell élniük, Virginia románca az, ami a cselekményt hajtja. Ramiro magához tér, a semmirekellő család pedig szintén megtanul dolgozni és megélni a hétköznapibb örömöket. Ez azonban nem igazi szegénység (főleg Az elhagyottak tükrében), amit az egyik szegény mellékszereplő később a szemükre is hány. Van pár csavar, a végére pedig a szereplőink belül gazdagabbak lesznek, és egy mesebeli fodulattal minden a helyére kerül.

Forma: Sajnos ebben viszont teljesen bunueli, azaz érdektelen. Ezt annyiban korrigálnám, hogy a film legjobb poénja az, amikor a hangosbeszélő bekapcsolva marad, szóval egy formai megoldás a fénypontja az amúgy egyhangú képi világnak.

Élmény: Elnézést, ha nem írtam túl részletesen meg a filmélményemet, de nagyjából ennyi van benne. Egy klasszikus kabaréhelyzet, ami közepesen szórakoztató, de nem fedeztem fel benne jelentősebb esztétikai értéket.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Rosario Granados (La Diosa Arrodillada), Luis Alcoriza (Az elhagyottak, Ő, Az öldöklő angyal)
- Andres (Ladislao) és Fernando Soler (Ramiro) valóban testvérek voltak, családjuk neves színészdinasztia volt.

Cselekmény: Maszako és Juzo jegyesek, ám a háború romjain tengődő Japánban összeköltözni esélyük sincs, csupán heti egy, vasárnaponkénti randira futja. A férfi persze kanos és rögtön szobára hívná a lányt, de az szórakozna inkább. Először háznézőbe mennek, de mind az újépítésű ház, mind az önálló albérlet megfizethetetlennek tűnik. Táncrevübe mennének, ami a férfi volt katonatársáé, de külseje miatt a személyzet nem engedi, hogy akár a tulaj közelébe is jusson. Marad az állatkert, de ott is erőt vesz rajtuk a kilátástalanság miatti lehangoltság...

Téma: Egy nagy gondolat helyett inkább szétaprózza üzeneteit a történet, de alapvetően a háború utáni kilátástalanságot mutatja meg az átlagos, fiatal szerelmespáron keresztül. Ne felejtsük, hogy az olasz neorealista filmekhez hasonlóan most is közvetlenül a háború után vagyunk, Kuroszavának sejtelme se lehetett róla, hogy az 1950-es évek második felétől kezdve Japán durván meggazdagodik. Ennek ellenére is igyekezett lelket önteni nézőibe.

Tartalom: Bár epizodikusnak mondanám, van neki íve: Juzo, a veterán katona már a kezdetektől letört, pedig a háború előtt még álmodozó típus volt. Maszako erőltetetten derűlátó, ez akkor derül ki, amikor találkoznak a koldus, árva gyerekkel, aki már most hidegebb, mint a két felnőtt, de Maszako gyorsan elhessegeti ezt a hangulatát. A történet közepe után jön el a mélypont, Juzo annyira összeomlik, hogy már a lány se tud vele mit kezdeni, de aztán erőt merítenek egymásból újra és újra, hiába nyomja le őket rendre a rideg valóság. Ennek legfontosabb momentuma az, amikor Maszako a filmnézőhöz, azaz a korabeli átlagjapánhoz fordul biztatásért, hogy segítsék az ifjúságot. A viszonylag különálló epizódok és elejtett mondatok bepillantást nyújtanak a korabeli életbe: a dolgozó ember alulfizetett, de így is örülhet, hogy van munkája; virágzik a feketepiac, de a tisztességesebbek is ügyeskednek (portás, kávézó); mindenhova befurakodott a Nyugat (ez inkább a képekben, díszletekben jelenik meg); erős a társadalmi osztályok közötti elszigetelődés. Különösen szimbolikus az állatkert leírása, ahol az állatokat úgy írják le, mintha jelképei lennének a társadalomnak.

Forma: Az eddig leírtakból következően a képek leíró jellege fontosabb, tehát a jelenetek megkomponálásán van a hangsúly, hogy miközben a pár itt-ott sétál, mi látszódik a háttérben. Az első jelenetben például visszatérünk A dzsúdó legendájának lábbelijén keresztül érzékeltetett világhoz, de rendre felbukkanak Tokió romjai és amerikai jelképek is. Ez utóbbi vonatkozik a zenére is, majdnem végig klasszikus nyugati darabokat használnak fel aláfestő zenének, a csúcs pedig természetesen Schubert Befejezetlen Szimfóniája, amelynek során Maszako megkér minket, hogy tapsoljunk vele együtt, ami egy tök érdekes kísérlete az interaktív mozinak. Nem jött be, legalábbis Japánban kukán ültek a nézők, a francia vetítésen viszont működött. Sok a csend is, de a kamera gyakran elidőzik az apró, de fontos részleteken, így szavak nélkül is értünk mindent.

Élmény: Kezdetben megindító volt, az a fajta tipikusan meleg, humanista hangulatú, ami a háború utáni filmekre és néhány későbbi Kuroszava-filmre jellemző, mint A vihar kapujában vagy az Élni. Aztán sajnos túlságosan erőt vett rajta a reményvesztettség, és onnan már nem bírt visszajönni máshogy, csak egy keserédes biztatással, ami azárt már messze nem ugyanaz.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Szugai Icsiro (A dzsúdó legendája, Búzaősz, Oharu élete, Szansó tiszttartó)

Cselekmény: A mindennapos nincstelenséggel küzdő, kagylóvadász Kino (Pedro Armendariz) és felesége, Juana kisbabáját megcsípi egy skorpió. Orvoshoz rohannak, de az kapzsi és nincs kedve fizetésképtelenekkel bajlódni. A gyerek szerencsére elkerülte a mérget, így főhőseink halászni indulnak, és rájuk mosolyog a szerencse: Kino hatalmas gyöngyöt talál. Hamar híre megy, most már az orvos is azonnal rohan, hogy megvizsgálja a gyereket...

Téma: Népmesésen egyszerű tanulságtörténet arról,hogy a gazdagságnak milyen veszélyei vannak, hiszen Kinoék boldogabbak voltak a gyöngy megtalálása előtt, és végül semmire se mentek vele. Persze ez így erős csúsztatás, még a történet maga is ellentmond neki, hiszen nem a gazdagság okozza a bajt, hanem a rossz emberek, ráadásul Kinoék nyomorognak, tehát az idilli szegénység ábrzolása sem igazán korrekt. De persze értjük, igen, a boldogság elsősorban nem a pénzen múlik.

Tartalom: A Steinbeck-novella alapja egy mexikói népmese, ennek megfelelően az elemei is egyszerűek: a cselekmény rövid, a szegény halászcsalád ölébe hullik a mesés gazdagság, ami a babájuknak egy jobb életet jelentene, de ez egyúttal rájuk vonja a gonosz emberek figyelmét is. Kinoék egyszerűek, szeretik egymást, nincsenek bűnös gondolataik sem. Velük szemben áll az orvos, aki mintha fetisizálná az igazgyöngyöket, úgy bánik velük. Alapvetően ő sem gonosz ember, de túldíszített házban él, folyton fekszik, eszik, illetve ő az, aki elülteti Kinoék ártatlan fejében a gondolatot, hogy jobb óvatosnak lenni, mert egyesek majd el akarják venni tőle a gyöngyöt. Ez a valaki az orvos uzsorás testvérében testesül meg, aki egyre nyíltabb kísérleteket tesz erre, és amíg elsőre mezei lopással próbálkozik, a végére több embert megöl a kincsért. Körülbelül négy részre bomlik a történet: először egy alapozó, körülményeket bemutató bevezető van, ezt követi a kincs megtalálása és a szép remények felfestése, a harmadik részben kezdődnek a megszerzésére irányuló kísérletek, majd az utolsó negyedben már konkrét egzisztencialista küzdelem van, amelyben Kinoék menekülnek az őket üldözők elől étlen-szomjan a kimerülésig. A fő jelkép természetesen a gyöngy maga, de ott a tenger is, mintegy istenként, amely ad és elvesz, és nyílt ellenpontként mutatják be a falusi és városi életet (puritán erkölcs vs romlott gazdagság).

Forma: A cselekmény egyszerűségét szerencsére ellensúlyozzák az életképek, amelyek a természeti képekre építkeznek, erről a Tabu ugrott be. Félmeztelen felsőtestek együtt mozognak, úsznak a víz alatt, mozdulatlan alakok figyelik a morajló tengert, expresszíven megvilágított tájakon haladnak főhőseink, a mulatságon táncolnak, énekelnek az emberek autentikus dallamokra... stb. Fernandez színészeivel továbbra sem vagyok megelégedve.

Élmény:  A történetet magát nem kedveltem különösebben, inkább butusnsk tartom, de ezúttal szerencsére sokkal nagyobb teret kapott a neves operatőr, Figueroa, és ha több életkép van, még erősebb lehetett volna a hangulata.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Pedro Armendariz (Maria Candelaria, A prostituált, Enamorada), Fernando Wagner (A vad banda), Alfonso Bedoya (A prostituált, Sierra Madre kincse)
- A gyöngy kálcium-karbonát, kagylófélék termelik magukból kórokozók hatására. Nem feltétlenül gömb alakúak. Az eddigi legnagyobb példány a Perlas ng Puerto, egy 34 kg-os fülöp-szigeteki darab.

Előzmények: Ismétlés a tudás anyja, a francia Melies már nem feltalálóként vagy annak környezetéből került a filmvilágba, hanem egy bűvészszínház igazgatójaként. Amikor 1895-ben látta a Lumiere-testvérek egyik bemutatóját, azonnal beszerzett ő is egy kamerát és forgatni kezdett kezdetben életképeket, de hamarosan stúdiót épített és egyre inkább a szórakoztatás felé mozdult el. Annyit ezúttal még hozzátennék, hogy a Mont Pelee a karibi Martinique szigetén található, 1902-ben tört ki, mintegy harmincezer ember halálát okozva, és ezzel a 20. század egyik legnagyobb vulkánkatasztrófája volt.

A film: A filmben a Mont Peleet lathatjuk kitörni hatalmas füst közepette. Nincs cselekmény, színészek, csupán a díszlet, amely egy füstölgő vulkánból és miniatűr házakból áll némi "tengerparttal". Melies ekkor hírek újraforgatásával, szemléltetésével próbálkozott, amint tette azt egyébként Kenyon és Mitchell is. Szóval mindössze annyi történik, hogy a díszlet-vulkánból egyre nagyobb füst tör elő, majd megjelenik a láva is, de mindez statikusan, nincs vágás, a kamera nem mozog. Viszont mindez egy hónappal a valódi katasztrófa után már kész volt, úgyhogy demonstrációnak tök jó lehetett, szerintem egy híradó ma is izgalmasabb lenne, ha leforgatnának egy dramatizált eseményt, hírt, balesetet, életutat.

Cselekmény: ...avagy "Öt nő Utamaro körül". Japán, 19. század. A hagyományosabb Kano festőiskola növendéke, Szeinoszuke felháborodottan veszi észre, hogy a divatos festő, Utamaro a képein épp az ő iskoláját becsmérli, hogy nem elég jók. Ráront a bordélyban lézengő Utamaróra elégtételért, de az kardpárbaj helyett inkább rajzpárbajt kezdeményez, amelyben természetesen leiskolázza Szeinoszukét. Szeinoszuke rádöbben, hogy művészként ki kell lépni a merev szabályrendszerből, ezért otthagyja az iskolát és azzal együtt jegyesét, Jukiet is, és Utamaro társául szegődik, aki épp egy gésa, Orui tetkó-mintáját rajzolja...

Téma: Minden művészről és művészetről szóló történetnél kézenfekvő a párhuzam a film készítőivel, itt sincs ez másképp, de annyira nem ismerem Mizogucsit, hogy ezt fel is ismerjem a maga teljességében. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a megkötött kezű (amerikai cenzúra) festő kedvenc témája a nők, ahogy Mizogucsié is, illetve természetesen a valóban létező Utamaro élete sem mellékes.

Tartalom: Adná magát, hogy a cím miatt öt részre lehessen bontani a történetet, de ezek nem különülnek el egymástól. Először gyorsan megismerjük a hagyományosabb iskolát képvselő Szeinoszukét és jegyesét, az odaadó, önfeláldozó Jukiét, amivel ellentétben áll a kevésbé tisztességes körökben mozgó, ámde újszerű Utamaro. Ha a film Mizogucsi életével párhuzamos, akkor valószínűnek tartom, hogy kicsit mindkettőjüknek érzi magát: a másoló, hagyományosabb Szeinoszukénak és az újító Utamaronak is. A második nő a tetovált lány, egyfajta művészi hitvallás, mert méltónak kell lenni a tetoválásnak a testéhez. A harmadik lány (kicsit változtatok a sorrenden) egy szégyenlősen hiú teremtés, talán ő Szeinoszuke méltó párja, hiszen csak elvenni tud. A negyedik nő a sértett büszkeségű gésa, aki Utamaro megfelelőjének tartva magát nem hajlandó megalkuvásra szakmájában. Az ötödik nő a szinte észrevétlen, kívül csúnya, belül szép típus, de róla keveset tudunk meg ezen kívül. Utamaro maga nem játszik annyira központi szerepet, ő a modern értelemben vett, csak a hivatásának élő művész, amit elég kifejezően a rászabott büntetés (50 nap bilincs) méginkább megerősít benne. A párhuzam Mizogucsival, ahogy korábban említettetm, egyrészt a nők iránti fogékonyság, másrészt e megkötöttség, amit a jelenbe vetítve gondolom a megszálló amerikaiak cenzúrája jelentett. Utamaro élete egyébként kevésbé ismert (a bilincs igaz), a film inkább azt a világot próbálta visszaadni, amit képein megjelenített.

Forma: Szólhatott volna képileg a rajzokról, ám ezeket talán csak egyszer láthatjuk, mintha Mizogucsi nem érezte volna őket méltónak a mozgókép valószerűségének szépségéhez. Ezt erősítené az is, hogy elég sok "meztelen" női testet láthatunk, korához képest ez elég merész lehetett. Mást nem igazán tudok kiemelni, talán nem bírtam odafigyelni rendesen, talán nem is volt benne több.

Élmény:  Ez se lesz a kedvenc Mizogucsi-filmem, kissé szét van esve a sok karakter miatt és látványvilágban sem nyűgözött le.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Tanaka Kinujo (Oharu élete, Ugecu története, Szansó tiszttartó)
- Japánban az ukijo, azaz a "sodródó világ" művészeti irányzat a 17-19. században dívott, a nagyvárosi bohémélettel foglalkozott. Ennek egy műfaja volt az ukijo-e, a témába vágó korabeli fametszetek, festmények; ennek egyik mestere volt Utamaro, képei nagy hatással voltak a késő 19. századi európai festészetre is.
- Ezzel szemben a Kano-stílus a 15-19. században volt menő, nagyobb méretű képeket készítettek nemesek falainak dízsítésére, így témái is emelkedettebbek voltak. Külön megemlítendő, hogy legjelesebb képviselői szinte mind a Kano-családból kerültek ki.
- Utamaro Kitagava (1753-1806). Valamikor az 1790-es években futott be, de 1804-ben, ahogy a filmben is láthattuk, megbüntették, mert olyan uralkodót ábrázolt képein, aki a korabeli hatalomnak nem tetszett.