Cselekmény: 16.  század, Brazília, amikor még francia és portugál telepesek versengtek a területért. Egy francia telepest zendülés vádjával letartóztatnak. A hivatalos változat szerint tengerbe vetette magát, valójában tengerbe vetették kivégzésképp, ám hősünk megmenekül. Előbb portugálok foglya lesz, majd a portugálokra rátámadó Tupinamba törzsé, akik nyolc hónap múlva meg akarják majd enni. Addig is jobb híján megpróbál együttműködni az ellenséges törzzsel háborúra készülő Tupinambákkal, hátha akkor nem eszik meg, illetve természetesen keresi a szökési lehetőségeket is...

Téma: Magamtól nem jöttem volna rá, annyira a főszereplő szempontjából éljük át a történeteket, meg talán nem árt brazilnak lenni, aki kapásból felfedezi a rá vonatkozó motívumokat: egyrészt benne van közvetlenül a gyarmatosítók hozzáállása az őslakosokhoz, akik nem tudnak kilépni saját értékrendszerükből, nézőpontjukból, és az őslakosok idealizált társadalmához képest elég romlottnak tűnnek. Közvetettebb és talán valódibb témája a történetnek természetesen akutálpolitikai, az egyén és a hatalom viszonyára utalhat, amit a korabeli katonai diktatúrában jobban érzékelhetet a néző.

Tartalom: Legszembetűnőbben ez a a legelején jelenik meg, amikor egyértelmű, hogy mást látunk a képen és a bevezető narrációban, utalva ezzel a hamis kormánypropagandára, de végig azt láthatjuk, ahogy a francia próbál megfelelni fogvatartói elvárásainak - ebben az esetben még boldog életet is élhet, de persze a végzetét nem kerülheti el. Ezt az olvasatot nem találtam meg a kritikákban, mindegyik arra koncentrál, hogy a gyarmatosítók képtelenek megérteni az őslakosokat. Persze ez igaz fordítva is, az őslakosok nem hiszik el főhősünkről, hogy francia, mert nem illik bele a franciákról kialakult képükbe. A francia előbb honfitársában bízik, de az gyakorlatilag a pénzt fontosabbnak tartja. A második lépésben a francia megróbál önálló életet kezdeni és meghonosítani európai szokásait, de nem hagyják neki, hogy társadalmi szerepe eltérjen a kijelölttől. Végül megpróbál minél több szívességet tenni, de ez megint európai észjárás, az őslakosok ettől csak ízletesebbnek találják. Elviekben vígjátékról beszélünk, a gyakorlatban még szatírának is nehezen nevezném, ne számítsunk poénokra vagy gúnyos megjegyzésekre.

Forma: A legszembetűnőbb formai elem a szín, amire talán rájátszik az is, hoyg régen láttam már színes filmet. Mindenesetre a színek élénkek, különösen az őslakosok vöröses testfestése szép.A zene a közösségnek megfelelően hol európai, hol őslakos. Három nyelv is szerepel a filmben, elsősorban az őslakosokéra épül, és a helyszín és a jelmezek is autentikusak. Már említettem, hogy több korabeli forrás alkalmazásánál is azzal szembenve épp az európai álláspont ellenkezőjét bizonyítják a képek, illetve a szövegek mellett korabeli metszeteket is bevágtak. Mindazonáltal a kamerakezelés nem túl izgalmas.

Élmény: Sokat vártam a filmtől, mert az a Mauro írta dos Santos rendezésében, ennek ellenére a sztori nehezen volt követhető, a lényegi pontok nem voltak kihangsúlyozva és látványvilágban sem mutatott akkorát, mint Aszály.

Érdekességek:

- A környéket 1502-ben fedezték fel a portugálok, a franciák protestánsok 1555-től kezdve próbálták megvetni a lábukat, de 1567-re végelg kiszorították őket a portugálok.
- A tupinambák egy tupi nép volt, több 16. századi leírás megmaradt róluk, köztük Hans Stadené is, aki a fogságukba esett, de megszökött. Erre alapul a film.
- Velük ellentétben az ellenséges tupiniquim nép megmaradt, bár számuk jelenleg mindössze 2 -3 000 fő.

Cselekmény: ...avagy kb. "szerelmi pletyka". Abdel léha cégtulajdonos, folyton fedezni kell kicsapongásait. sosincs otthon, így feleségével nem is túl jó a viszonya. Egyik vezető alkalmazottja, Husszein (Omar Sharif) keményen dolgozva küzdötte fel magát, az üzleti életben kemény, magánéletében azonban teljesen fogalmatlan és gyámoltalan. Régóta szerelmes Abdel lányába, Szamihába, amit Abdel is támogat. Szamiha most érkezik haza hosszú idő után a nagyvárosi iskolájából, de nem egyedül, hanem egy régi férfiismerőssel, a nők nyelvén tökéletesen értő Lucyval. Abdel kezelésbe veszi Husszeint, hogy divatos férfit faragjon belőle és elhódítsa a lányt...

Téma: Spoiler: A fő fegyver e célra az, hogy hírbe hozzák Husszeint egy ünnepelt színésznővel, hogy Szamiha féltékeny legyen. Jó, hogy a napokban került elő a Van aki forrón szereti egy másik blogban, mert hasonlítanak abban, hogy itt is a karakterek többsége másnak mutatja magát, mint ami, ráadásul van egy-két nőiesebben viselkedő férfink is. A tettetésekből persze csak baj lesz, szóval ez lehetne a téma, de mégiscsak egy könnyű, romantikus vígjátékról van szó.

Tartalom: A felállás klasszikus kabaré: adott a tehetős család egy arisztokratikusan gőgös feleséggel, léha férjjel, a férjnek falazó titkárral és az idealista, de ügyefogyott jómunkásemberrel, aki szerelmes a család lányába. A lány viszont modern és a nagyon trendi Lucyhoz menne inkább hozzá, mert nem látja Husszeinben a belső értéket. A humor forrása az identitás és a tettetett identitás: Abdel csak csajozik, de tisztes családfőként kell mutatkoznia; szárnysegédje fedezi különböző karakterekbe bújva, néha Abdelt alakítja, néha nőket (épp csak nem öltözik be); Husszein ügyefogyott alakként megpróbál vagánynak látszódni. Velünk ellentétben a modern, nyugati nézőnek láthatatllanul török arisztokrata feleség, aki csak a származását tudja felmutatni (ld.: palacsinta) ellentétben a munkával meggazdagodó férjével, illetve a szintén török származású Lucy, akinek már a neve is nőies, és mivel Európában tanult, amerikai-francia-olasz identitásokkal bírva nagyon kitűnik már jampec külsejével is. Tualjdonképpen nem is Husszeinről szól a történet, mert ő nem fejlődik; a tinilányok azok, akik az események során rádöbbennek arra, hogy a külső nem mindig mutatja meg azt, mi van belül. Kisebb kikacsintás, hogy egyesek, elsősorban Hind Rostom, magukat alakítják, ráadásul - mivel a történet egy színpadon ér véget - főszereplőink meg is hajolnak a közönség előtt.

Forma: Különösebb erényt nem tudok kiemelni, de a vígjátéki rész jól működik, azaz jó az időzítés, a vágás tempója, a komikus színészi játék, az alázene, és ez se kis teljesítmény. A poénok egy része vizuális, ezek tűnnek inkább erőltetettnek, de legalább vannak.

Élmény: Tisztára, mint egy screwball vígjáték, és ha ez az ember érzése, akkor nem jár messze a valóságtól, mert egy 1920-as évekbeli amerikai darab feldolgozása. Gondolom annyi köze lehetett a korabeli Egyiptomhoz, mint a mi 1930-as évekbeli filmjeinknek a valós magyar viszonyokhoz. Szóval szórakoztató volt, de nem több, pedig csírájában ott volt a nagyság lehetősége.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Omar Sharif (Arábiai Lawrence, Doktor Zsivágó), Hind Rostom (Kairói állomás)
- Soad Hosny 2001-ben, 58 évesen az erkélyéről lezuhanva halt meg. A pletyka szerint nem baleset volt...

Cselekmény: Toribio egy piti bűnöző csapat tagja, vezetője Feasini, akit egyszerre utál, de fel is néz rá "szakértelme" miatt. Néhány akció után pihentetik. Titokban arra vágyik, hogy híres énekes legyen. Egy szegényebb család fogadta be, amíg nincstelen volt, de az apa folyton veszekszik vele, hogy szerezzen rendes munkát, ezért inkább lelép otthonról...

Téma: Ez már újhullámos film és kontextus (és kritikák) híján nem vagyok benne biztos, mit is láttam pontosan. Van benne társadalomrajz, de inkább még Toribio szánalmas karaktere vezeti a cselekményt.

Tartalom: A szerkezete keretes, a végével indítunk, így látjuk, mi lesz Toribio sorsa, ha esetleg kétségeink lettek volna felőle, hogy csúnyán végzi. Toribio piti bűnözőként él, hamar megtapasztalhatjuk, hogy nincsenek morális aggályai, kihasznál mindenkit és minden helyzetet. Ezután kapunk némi bepillantást a korabeli társadalomba, de rövidet, hogy hogyan él a "családja" és barátai. Toribo annyiban válik rokonszenvessé számunkra, hogy van egy álma: szeretne nagy énekes lenni, mint Carlos Gardel, innen a cím. A körítés már modern, nem tabu a szex, a bűnözés, a szegénység, még az sem, hogy a fél Gestapo Argentínába menekült.

Forma: Krimiszerűen a sötétség uralja, a film minősége miatt ezért aztán sokszor nem is látni a részleteket. Fura mód a film legerősebb eleme a zene, pedig nem hangzik el egy Gardel-dal sem és Toribio sem énekel. Viszont többször szerepel avantgárd zene, ami kísértetes mélységet kölcsönöz, és emiatt vélem sejteni, hogy valami egészen másról szólhat a történet, mint ami nekem lejött belőle. Egy érdekesebb, többször visszatérő vizuális elem van, mégpedig a látomások/álmok/hallucinációk, amelyek azonban inkább jelképesek, semmint expresszívek.

Élmény: Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy teljesen félreérettem a filmet vagy csak felsíznesen voltam képes értelmezni. Ha nem,akkor nem egy túl erős darab sem történetében, sem megvalósításában, bár persze mindezt 1961-hez képest kell értelmezni.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Lautaro Murua (La casa del angel)
- Tonia Carrero (Pilar) tavaly hunyt el 95 évesen.
- Carlos Gardel ikonikus tangóénekes volt a huszadik század első felében. Legendájához hozzájárul, hogy 1935-ben, 44 éves korában repülőgépbalesetben meghalt.

Cselekmény: ...avagy "ne nyisd ki az ajtót". A film két történetből áll. Az elsőben egy éjszakai mulatozás során Raul kiszúrja, hogy ebben a késői időpontban húga, Luisa egy ismeretlen férfival van és zavartan viselkedik. Otthon biztosítja segítségről, de a lány továbbra sem tűnik nyugodtnak, főleg egy titokzatos telefonhívás után...

A második történetben az idős és vak Rosa unokahúgával él együtt, minden nap várja vissza nyolc éve elment, kalandorlelkű fiát. A következő jelenetből mi már tudjuk, hogy rabló lett, mostani akciójuk során egyik társuk megsebesül; mivel útbaesik, Rosához mennek meghúzni magukat. A két nő hamar rájön, hogy ők a rablók...

Téma: Ez Christensen második filmje nálam, és mivel az első, a Si muero antes de despertar is ebben az évben jelent meg és valamennyire hasonlít, felmerült bennem, hogy nem egy trilógiáról van-e szó? De. Eredetileg a népszerű krimiíró, Woolrich három novellája lett megfilmesítve, de gondolom túl hosszú lett volna, ezért a "Si muero..." különálló filmként került forgalomba. Próbáltam közös pontot találni a három történetben, de nem jöttem rá semmilyen közös motívumra vagy ha van is, az csak találgatás lenne részemről. Jó lenne tudni, hogy mi a trilógia íve, azaz hogy a "Si muero..." az első vagy az utolsó darabja? A cím azt hiszem arra utal, hogy rejtélyek mögött tragédiák lehetnek.

Tartalom: Szóval csak ezt a filmet nézve két különálló történetünk van. Az elsőben ügyesen a fim kb. feléig-harmadáig Rault Luisa szeretőjének gondolhatnánk, míg ki nem derül, hogy a bátyja, annyira szenvedélyesen közelít hozzá, és ettől kicsit feszültek vagyunk. Ez jellemző a film egészére, hiszen nagyon sok mindent nem tudunk meg. Raul pl. már a törénet elején is feszült, mntha már ekkor aggódna Luisa miatt. A történetnek jellegzetesen noiros kfutása van, de nem lövöm le a poént.

A második történet is ügyesen lep meg minket azzal, hogy Rosa vak, illetve szépen felépíti karakterét és képességeit, mielőtt megérkezne fia, Daniel a rablásból, hogy tudjuk, hogyan fog érezni. A noiros fordulat itt sem maradhat el.

Forma: Mivel noirrol van szó, természetesen sok a sötétség, az árnyék, néha már úgy éreztem, poénnak szánják, hogy ha van egy villany, azt azonnal lekapcsoljak. Az első történet legerősebb képe az, amikor Raul telefonra meredő fél arcát árnyék takarja, miközben válla fölött húga arcképe "néz át" fölötte. A másodikban ügyesen helyeznek minket a kamera és fények által a vak Rosa szemszögébe, mert bár kép van, a lényeget többször elrejtik előlünk is (pl. felébredt a rabló?). Még hangsúlyosabb talán a játék a hangokkal. Az első történetben nem csak a telefoncsörgés hatol be durván a fülünkbe, de pl. a bár trombtásának megjelenítése is kifejezetten zenei, ahogy úszik a kamerában. A második történetnél adott, hogy a hang kiemeltebb szerephez jusson a vak Rosa életében, és megint csak tök ügyesen a noiros dzsessz váratlanul félbeszakad, amikor Rosa lopakodni kezd. Kár hogy Christenen nem mert többet bevállalni, mint a Rififi a férfiak köztben, de az ötperces feszült csend se volt rossz. A színészek az én ízlésemnek túl teátrálisak voltak.

Élmény: Latin noirt nézni mindig jó szórakozás, ezúttal sem volt másképp, izgalmas és profin kivitelezett filmek voltak, de ennél azért sajnos nem többek.

Érdekességek:

- Norma Gimenez (Rosa unokahúga) öt évvel később, 1957-ben, 27 évesen öngyilkos lett, valószínűleg szerelmi bánatában.

Cselekmény: A fiatal és csinos Susana egy viharos éjjel megszökik a rémséges javítóintézetből. Egy birtokig jut, ahol összeesik. A család szerencsére észreveszi és gyorsan biztonságba helyezi. A tisztes nagybirtokosi életet élő család befogadja és cselédmunkát ad a lánynak, aki lassan nekiáll behálózni a családfő Guadalupét (Fernando Soler) és fiát, Albertót. Persze a munkásoknak is megtetszik a lány, különösen a keményebb Jesus-nak, aki miután véleltlenül értesül róla, hogy a lány valójában szökött rab, megpróbál visszaélni a helyzettel. Susanának természetesen esze ágában sincs leállni egy alkalmazottal, hiszen már magába habarította Albertót...

Téma: A gyanútlan mozinézőnek ez egy egyszerű történet, amelyben a gonosz lány megborítja a tisztes családi békét. Azóta azonban egyrészt már eltelt 70 év és a mai néző már jobban átérzi Susana kiszolgáltatottságát. Lehet, hogy nem szép dolog részéről a csábítás, de más eszköze nincs és különben is kettőn (esetünkben ötön) áll a vásár. A másik jel, aminek mi a korabeli nézővel ellentétben tudatában vagyunk, hogy ez egy Bunuel-film, és innentől kezdve sokkal inkább észrevehetőek a talán parodisztikusabbank szánt jelenetek.

Tartalom: A szimbolizmus már korán tettenérhető, az első jelenetben ugyanis Susana börtönveremszerű, sötét cellájában vagyunk, ahol szokatlanul véletlenül gyűlik egybe patkány, pók, csúszómászó, jelezve a hely erkölcsi szintjét. A második jelenetben pedig mindjárt jön Guadalupe és a lova, aki nem ellik neki és beteg, a rovargyűjtő Alberto, valamint a munkafelügyelő Jesus. A családi élet már parodisztikusan idilli, süt a nap, mindenki tökéletesen udvarias és boldog, a házvezetőnő folyton fecseg, mint egy rossz vígjátékban - ebbe rondít bele a vihar és Susana. Először a munkások és Jesus zaklatják, hiszen Susana nagyon csinos, de ő ennek tudatában nekik ellenáll, viszont a családfőt és fiát lassan behálózza bájaival (Bunuel ezúttal végre annyiszor veheti elő a női lábat, ahányszor csak nem szégyelli). A tisztes családi életet jelentő anyával szemben a férfiak ellenségessé válnak és akár egymást is megölnék, ha  atörténet nem záródott volna olyan szirupos befejezéssel, ami épp olyan gúnyosan idilli, mint a Kék bársony vége. Susana az összes karakter zsigeri énjét hozza elő, mellette mindenki leveti civilizáltságát: Jesus főnökösködni és erőszakoskodni kezd, Alberto szembeszáll szüleivel, az anya át akarja venni a családfői férfiszerepet, a családfő pedig feltétlen engedelmet követel. Csak a civilizáció érkezése teszi őket vissza szerepükbe. Ha odafigyelünk, gyakran belefuthatunk valamilyen szexuaális jelképbe, mint pl. a fegyverét markolászó családfő.

Forma: Szokás szerint nem túl izgalmas, bár a fent belinkelt írás egész sok apróságot kiszúrt, amik az én figyelmemet elkerüték. A legjobb rész az eleje, ahol a vihar, a sötétség, az álltok kissé expresszív benyomást keltenek.

Élmény: Nagyon, túlságosan finom szatíra, ha nem tudom, hogy Bunuelé, akkor unottan legyintettem volna. Ez még nyilván a útkeresésének a része, de nem is vagyok benne biztos, hogy hova akart kilyukadni vele. A rendező nevének tudatában egy fokkal érdekesebb és mulattságosabb volt, de azért így sem hozott nagyon tűzbe. Kicsit olyan, mint az Ő korai párja.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Fernando Soler (A kicsapongó apa)
- Még életben van: Rosita Quintana (93)