Tartalom:

Az i. e. I századi Rómában többéves polgárháború után végül Caesar (Rex Harrison) diadalmaskodik ellenfele fölött; egészen Egyiptomig üldözi. Egyiptomban ekkor szintén trónviszály zajlik Kleopátra (Elizabeth Taylor) és testvére között. Caesar Kleopátrát támogatja a harcban, aki cserébe beleszeret, amikor megismeri a férfi világuralomról szőtt álmait. Ezen az álmon közösen munkálkodva vonulnak be Rómába, ahol Caesar a köztársaság kereteitől megszabadulva királlyá akarja választatni magát - ezt azonban a köztársaságot védők nem engedhetik és meggyilkoják. Caesar a végrendeletében egyik jobbkezét, Octavius-t (Roddy McDowall) jelöli ki utódjául Kleopátrával közös gyermekük helyett. A gyilkosok ellen összefog Caesar másik fő szövetségese, Antonius (Richard Burton) Octavius-szal. Antonius már régóta szerelmes Kleopátrába, a nő pedig nem engedte el világuralmi terveit továbbra sem, és amikor felfedezi ugyanezt az ambíciót Antonius-ban is, egymásba szeretnek. Egyiptom támogatásával Antonius megindul a Rómát ellene hangoló Octavius ellen...

Próbáltam valami párhuzamot fellállítani a szereplők motivációi és az események között, de nem sikerült. Azt hiszem e történet célja egyedül az adott történelmi kor dramatizált változatának bemutatása, ahogy a Caesar - Kleopátra - Antonius - Octavius négyszög alakul.

Megvalósítás:

Eredetileg két filmet forgattak volna, ebből lett végül egy monumentális darab. Az első rész Caesar és Kleopátra egymásra találását meséli el, a második Kleopátráért és Antoniusét. Rövid felvezetés után megismerjük Caesar motivációját, aki Nagy Sándor árnyékában élve kora előrehaladtával lassan elengedi világuralmi álmait, míg  Kleopátra fel nem rázza, hogy ne adja fel. Ebből lesz a szerelem, Caesar pedig ügyesen és nagyravágyóan intézi ügyeit, hogy előréb jusson. Kettejük közt a különbség, hogy míg Kleopátra teljhatalmú, Caesarnak meg kell küzdenie a római intézményrendszerrel - ez lesz végül a veszte. Ez az első rész olyan, mint egy humortalan screwball vagy film noir, ahogy az éleseszű Kleopátra és Caesar kóstolgatják egymást. Caesar politikai tehetségét és diktátori rangját Octavius örökli, míg hadvezéri képességeivel Antonius van megáldva. Mindkettőjükben megvan az ambíció, de Antonius nem képes taktikázni és nehezen viseli Caesar emlékének súlyát mind "szakmájában", mind Kleopátra iránti szerelmében. Ez a démon végigkíséri a hátralévő részt, amitől ő és Kleopátra is szenved, és ettől a történet már érzelmesebb, tragikusabb, intimebb, nem olyan formális, mint az első caesaros rész. Játékosokból érző szerelmesekké lép elő az új pár, vesztüket pedig a látszólag érzelmekre képtelen Octavius jelenti. Kicsit olyan érzésem volt mint a Csillag születik után, ahol a felszínesebb első részt egy sokkal mélyebb második követte.

Aképi világ pontosan olyan, mint amilyet elképzelhetünk egy 1960-as évekbeli, történelmi, monumentális film hallatán: óriási díszletek és rengeteg statiszta és elég kevés kreativitás. Ez minden idők egyik legdrágább filmje, de nem mindig látszódik meg, de amikor igen, akkor valóban pazar. A legemlékezetesebb valószínűleg Kleopátra bevonulása Rómába, ahol nem akar véget éri a táncosok sora, de a többi valahogy nem jött össze. Mivel a karakterek az első részben kevésbé voltak izgalmasak, a színészek se izgattak fel, Elizabeth Taylor kifejezetten egy pár csöcsöt játszott, amíg a Caesarnál sokkal emberibb Anotnius-szal össze nem kerültek.

Élmény:

Elég mostoha körülmények között született meg a film, ezért nem hibáztatom a gyengeségeiért. Viszont megint ugyanaz kattogott a fejemben, mint a Marnie-nál: bosszantóan elavult. Hitchcocknál ezt a Pszichó miatt lehetett szemére vetni a filmnek, itt a három évvel későbbi Taylor a kapocs a Nem félünk a farkastól miatt. Ez utóbbi film fényévekkel modernebb. Tudom hogy nem kéne ezen rágódni, a jó film mindig jó film, csakhogy ez nem az, így sokkal kellemetlenebb, hogy a maga korában is megkésettnek számított. Amúgy lehet rajta izgulni, bámulni, a vége egész megható tud lenni.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Elizabeth Taylor és Richard Burton (Nem félünk a farkastól), Rex Harrison (My Fair Lady), Roddy McDowall (Hová lettél drága völgyünk, A Poseidon katasztrófa), Martin Landau (Észak-északnyugat, Bűnök és vétkek), Kenneth Haigh (Egy nehéz nap éjszakája), Pamela Brown (Vágyak szigete), Cesare Danova (Aljas utcák), Martin Benson és Desmond Llewelyn (Goldfinger), Andrew Faulds (Falstaff), Michael Hordern (Barry Lyndon), John Hoyt (Spartacus)
- Még életben vannak: Francesca Annis (72), Richard O'Sullivan (73). John Cairney (87), Jean Marsh (83)
- Martin Landau (Rufio) idény hunyt el 89 éves korában.
- Pamela Brown (a jósnő) élettársa Michael Powell volt ekkortájt.
- És akkor most jöjjenek a kötelező elmondanivalók: korának legdrágább filmje volt és inflációval kiigazítva is simán a legdrágábbak között van, pedig ez kevés régi filmről mondható el a mai filmek költségei mellett (a másik nagy őskövület a Superman). Cserébe a legnagyobbat kaszálók között is ott van a mai napig.
- E drágaság oka abban keresendő, hogy Taylor addig példa nélküli gázsit tudott leakasztani, de annyira fontos volt, hogy betegsége miatt az eredeti forgatási országból is el kellett költözni egy másikba. A forgatás évekig tartott, egy alkalommal újra is kellett kezdeni az egészet, kétszer elkészíteni a díszleteket, a színészek gyakorlatilag beugrók voltak, Taylor pedig kishíján belehalt a betegségébe (nem túlzás, kómából hozták vissza).
- Jót tett a film hírverésének, hogy ekkor melegedett össze Taylor és Burton, noha házasok voltak mindketten...
- És akkor a történelem: A film kezdetén lévő csata i. e. 48-ban volt. Kleopátra ekkor 21, Caesar 52 éves volt. 47-ben szülte meg gyermeküket, 46-ban követte Rómába, Caesar 44-es halála után pedig visszament Egyiptomba. 41-ben, 28 éves kora körül jött össze Antonius-szal, aki ekkor 42 éves volt. A tengeri ütközetre jóval később, csak 31-ben került sor, ezután 30-ban lettek öngyilkosok. Caesariont valóban megölették, de Kleopátrának és Antonius-nak is születtek gyerekeik, akiket életben hagytak. Octavius 27-ben Róma első császára lett.
- Mankiewicz filmjét eredetileg durván megvágták, ami ellen Taylor is kikelt, mondván hogy kivágták a történet szívét. Csak most, 2013-ban állítottak helyre, szóval aki korábban látta a 3 órás változatot, az nézze meg az új, 4 órásat.

Következik: Ő

Miután 2014-ben elkezdtem érdeklődni a filmek iránt, 2015 januárjára jutottam odáig, hogy ennek valami nyoma is maradjon. Így elindult a blogom azzal a céllal, hogy felfedezzem a nagy klasszikusokat és tudatosan nézzem a filmeket. Nagyjából tudtam mit várok egy filmtől, a posztok ezen tartalmi-megvalósítási-szubjektív felosztását a mai napig megtartottam. Tavaszra véglegesedett a listám, és hamarosan a végére is értem az akkor még 70 darabos listának, de nem akartam megállni. Több mint 200 filmet sikerült megnézni az évben, átlagosan havi 20-nál is többet.

Ősszel az átláthatóság kedvéért elkezdtem a filmeket formátumuk, megjelenésük ideje, műfajuk, rendezői és származási országuk szerinti listába szedni. Nem tudom megmondani, pontosan mikor történt, de annyit módosítottam a listaszerkesztési elveimen menetközben, hogy a megtekintendő filmnek legalább 10 évesnek kell lennie (korábban 2010-nél húztam meg a határt). Mostanra szívem szerint tovább emelném és tényleg csak klasszikusokkal, legalább 25 éves vagy 1990 előtti filmekkel foglalkoznék, de akkor sok jóból maradtam volna ki.

Ami a filmeket illeti - mivel a listám minőségi és csökkenő sorrendű - , elvileg ekkor láttam a filmművészet krémjét, és valóban rengeteg jó és sokféle filmmel találkoztam, a nagy klasszikusok nem véletlenül nagy klasszikusok. Túl sok tetszett közülük, hogy mindet felsoroljam, szóval csak az abszolút kedvencet szeretném megemlíteni 2015-ből, amely mind tartalmával, mind kivitelezésével lenyűgözött: a 2001: Űrodüsszeiát (1968). Emellett különlegesebb élményt nyújtottak még a hagyományostól eltérő kivitelezésű filmek, amelyek a történetmesélős módszer helyett másfelé keresik a filmművészet nyelvét. Ilyen pl. az Ember a felvevőgéppel (1929), A gránátalma színe (1969), a Tükör (1975), a Nap nélkül (1982) vagy A film története(i) (1988-1998).

Nem filmes posztok:

• Kérdezz-felelek a filmekről
• Felelek a filmekről, második rész
• Filmes lista
• Filmek megjelenésük dátuma szerint
• Filmek rendezőik szerint
• Filmek származási országuk szerint
• Filmek műfajuk szerint
• Filmek formátumuk szerint
• Filmek, amelyek tetszettek

2015-ben látott filmek:

Tartalom:

A másodikos Mohamed nem a füzetében csinálja meg a háziját, hanem egy papírlapra, mert unokatestvérénél felejtette. A tanár alaposan leszidja, hiszen ez már a negyedik alkalom volt; ha még egyszer előfordul, kicsapja az iskolából. Padtársa, Ahmed délután már csak otthon veszi észre, hogy véletlenül magával hozta Mohamed füzetét is. Anyja először meg se akarja érteni a problémát, és amikor felfogja, akkor se engedi el Ahmedet, hogy elvigye barátjának a füzetét, hiszen nem helyben, hanem a szomszéd faluban lakik. Amikor kenyérért küldi Ahmedet, a fiú előbb inkább mégis Mohamed faluja felé veszi az irányt, hiszen tudatában van a dolog jelentőségének. A faluba érve azonban hiába kér útbaigazítást, senki se tudja, hol lakik Mohamed...

A néhány elérhető kiritika szerint a történet alapvető témája Ahmed erkölcsi fejlődése, és bár ez részben igaz, szembennék velük, én nem ebben látom a fő üzenetet. Szerintem sokkal társadalomkritikusabb felhangja volt és a nemzedékek közti különbségre próbált rávilágítani: a gyerekek még lelkiismeretesek, a felnőttek önzők, az idősebbek nem kevésbé, de ők érdekből már rendesebbek másokkal. (Hogy konkrét nemzedékekről van szó vagy csak úgy általában, azt a kultúra ismeretének hiánya miatt nem tudom megállapítani.)

Megvalósítás:

A szerkezet meglehetősen szimmetrikus: a helyszínek iskola -> otthon -> szomszéd falu -> saját falu <- szomszéd falu <- otthon <- iskola. A bonyodalmat az iskolai jelenet vezeti fel, amelyben a középkorú tanár azért szidja le és fenyegeti meg kirúgással Mohamedet, mert a háziját ugyan megcsinálta és jól csinálta meg, de nem a füzetébe. Ezért aztán átérezzük Ahmed sokkját, amikor rájön, hogy nála van Mohamed füzete. A legviccesebb jelenet, amikor otthon próbálja ezt elmagyarázni anyjának, aki telibeszarja mit mond a gyerek, de mire nagy nehezen megérti, akkor se érzi át a probléma súlyát, nem érdekli. Ahmed erőt vesz magán és mégis átszalad a szomszéd faluba (külön poén, hogy az a nagyon messze mindössze tíz perc). A helyiek nem ismerik Mohamedet, egyszer pedig Ahmed egészen vissza a falujáig követi soztálytársának egy névrokonát,akiről azt hiszi, az apja lehet. Ebben a jelenetben mutatkozik meg leginkább a felnőttek romlottsága, akik nemhogy nem segítik Ahmedet, hanem még szándékosan gátolják is, hogy tanulja meg, szófogadónak kell lennie. Ekkor csúszik be az idősebb nemzedék is a képbe, akik szintén áldozatai picit a középkorúak önzésének (pl. az öregeknek jó a régi, szépen faragott faajtó, a fiatalabbak viszont vasajtókat akarnak rájuk erőltetni), ugyanakkor épp ők azok, akik ilyenné nevelték gyermekeiket (ld. a nagyapa fegyelmezési elveit). Szóval ott tartunk, hogy mindenki jófiút akar nevelni Ahmedből és épp ezzel akadályozza őt a jócselekedetekben. A poén, hogy Mohamed az óra kezdetéig észre se vette, hogy nincs meg a füzete, és épp ahogy az elején, egy másik fiú hozza be neki, amiből arra következtethetünk, hogy a jó folyamatosan jelen van és érvényesül, de valószínűleg nagy küzdelmek árán.

Megvalósítása elég minimalistának tűnik, persze idegen kultúrkör lévén feltételezhetjük, hogy megvannak a számunkra láthatatlan többletrétegei (pl. a cím egy iráni versrészlet, és biztos vagyok benne, hogy a folyamatos állathangok se véletlenül vannak ott). A gyerekszínészek amatőrök, de cukik. Néha felcsendül egy egzotikus dallam, de nem fajsúlyos. A képekről legfeljebb annyit tudok elmondani, hogy időnként felveszik Ahmed nézőpontját, egyébként az eseményekre korlátozódik.

Élmény:

A Közelkép az egyik legekedvesebb filmélményem volt, ezért sokat vártam ettől a filmtől is. Érezhető volt benne ugyanaz a kedvesség, de nem volt annyira átütő, és ezt persze nem ellensúlyozta a látványvilág (hiánya) sem. Egynek jó, aranyos, emlékezetes, de nem véletlenül került sorra csak most.

Következik: Kleopátra

Tartalom:

Jézus (Jim Caviezel) egy zsidó próféta az i. sz. 1. században, akinek a ténykedése nagyon zavarja a helyi egyház vezetőit, ezért megvesztegetik egyik tanítványát, hogy árulja el, hol találják, majd elfogatják a katonákkal. Istenkáromlásért elítélnék halálra, de a római helytartó Jézus híveinek lázongásától tartva inkább csak megkínoztatja kivégzés helyett. Mivel az sem elégíti ki ellenfeleit, végül döntés elé állítja őket a szokásjog szerint: két kivégzendő elítélt, az istenkáromló és egy gyilkos közül az egyiket szabadon bocsájthatják közfelkiáltással. Az összegyűlt tömeg a gyilkost engedi inkább szabadon...

Szerencsénkre a rendező maga mondja el, mire gondolt a költő, noha nem túl bonyolult megfejteni:

This is a movie about love, hope, faith and forgiveness. He [Jesus] died for all mankind, suffered for all of us. It's time to get back to that basic message. The world has gone nuts. We could all use a little more love, faith, hope and forgiveness.

Viszont én ennek kevés jelét láttam. Ami az eddigiekből nem derült ki, bár valószínűleg közismert, hogy a film nagy részében Jézust végigverik (hiszen erről szól a passió). Ezért aztán nem azt érzem a történet fő témájának, ami a szándék, hanem egyszerűen csak az események visszaadását a szenvedésre fókuszálva.

Megvalósítás:

A történet első gyenge pontja, hogy nem igazán van. Bedobják az embert a mélyvízbe, és aki nem ismeri e nap történetét (hivatalosan kb. az emberiség 70%-a), az nem fogja érteni, hogy mi is történik, és ezen a néhány rövid magyarázó-erősítő visszapillantó sem segít érdemben. A karakterek egy-két kivételtől eltekintve egysíkúan gonoszak vagy szenvedő jók. Az üdítő színfolt a lelkiismeretével küzdő áruló, Júdás, illetve a társadalmi rendre kínosan ügyelő Punciusz Poncius Pilátus (ó igen, a Brian élete után nehéz végignézni komoly arccal egy jézusos filmet :D). Júdáshoz, illetve a sátánhoz kapcsolódik a legtöbb jelkép, ezek tök hatásosak, kár hogy nem volt belőlük több és ennyire földhözragadt kívánt maradni a film. Szóval a történet többnyire Jézus kínzásáról szól, időnként pedig valamilyen módon bekapcsolódik ezekbe ellenpontként egy-egy korábbi ismertebb tanítása, de ezeket sajnos súlytalannak éreztem, miközben gondolom a szándék pont ellentétes volt. Kezdetben Jézus egészen emberközelire sikerült (az első jeleneteiben gyenge embernek látszik), míg a pokollal kapcsolatos megjelenítések félelmetesen kétségbeejtőre (Júdás rémképei), de a későbbiek során ezek elhalványulnak. Ami a kínzásokat illeti, edzett nézőként is sikerült egyszer-egyszer felszisszennem, de összességében inkább kontraproduktív volt és a sok ütés egy idő után unalmassá vált, én meg érzéketlenné.

A képi világa nagyon emlékeztetett A rettenthetetlenére és utólag visszaolvasva, egyes megállapításait szó szerint átvehetném: szépen fényképezett, a hangulatnak megfelelően belassított, sejtelmesen megvilágított képeket láthatunk, és külön öröm, amikor az animációt megfelelően használják kiegészítésre (pl. Lucifer orrába ki-be mászkál egy alig észrevehető féreg vagy Jézus világosbarna szeme). De igazán még mindig azok a leglátványosabb elemek, amikor analóg módón egy-egy jó helyen elhelyezett díszlettel (rothadó szamárfej) vagy jól megkomponált beállítással erősítik a hatást. Ehhez kapcsolódik, hogy állítólag több klasszikus festmény is megjelenik, de ezeket műveletlenségem okán nem fedeztem fel bennük, noha sejtettem, különösen amikor hosszan kitartanak egy pózt. Kár hogy a zenében nem ezt az alapelvet követték. Nem mintha baj lett volna vele, csak ha már van több évszázadnyi komolyzene a témában, akkor fel lehetett volna használni azokat is. A színészi teljesítményt szerintem nem lehet értékelni a korábban megjegyzett karakterhiányosságok miatt. A hitelesség kedvéért jó sokáig maszkírozták Jézust, ráadásul a szöveg arámiul, héberül és latinul megy, mert a rendező szerint nem illett oda a modern, hétköznapi nelv. Eredetileg semmilyen felirat sem lett volna, mert úgyis ismeri mindenki a történetet.

Élmény:

Szóval egy unalomba fulladó erőszakpornó, gondoltam ezt magamban kezdetben, aztán viszont mégiscsak kezdett hatalmába keríteni a dolog, és hasonlóan éreztem, mint Az érzékek birodalmánál, ahol egy idő után a szex megszűnt szexnek lenni és átcsapott valamiféle spirituális rituáléba. Itt a szexet az erőszak helyettesítette, addig tolták az arcunkba, amíg idővel a monotonitása meditatívvá kezdett válni. Ha ezt valóban sikerül összekapcsolni a kereszténységgel vagy ezáltal magasabb esztétikai szintre emelni a filmet, akkor egészen nagy hatással lett volna rám, így azonban a fent említett japán filmmel együtt kihagyott ziccer maradt számomra.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Jim Caviezel (Az őrület határán), Maia Morgenstern (Odüsszeusz tekintete)
- Toni Bertorelli (az egyik főpap) idén hunyt el 69 éves korában.
- A forgatásnak volt pár ironikusan jelképesnek tekinthető eseménye: az épp 33 éves Caviezelbe pl. belecsapott a villám, a szűz Máriát alakító Morgenstern pedig épp terhes volt.
- A film két dolog miatt számított botrányosnak, ami jó kis reklámot jelentett: egyrészt antiszemitizmussal vádoltak, aminek az érveit értem, de szerintem alaptalanok. Másrészt az erőszak mértéke miatt öncélúnak gondolták, de erről meg fentebb fejtettem ki a véleményemet.
- Sokan felrótták a történelmi hiteltelenséget is neki, de alapvetően ez nem egy történelmi film, és maga a pápa nyilatkozta, hogy szerinte a film összhangban van a vallással.
- A Biblia mellett a fő forrás egy 19. századi, azóta boldoggá avatott német parasztlány látomásai.

Következik: Hol a barátom háza?

Tartalom:

A filmes esszében az alkotók először számba veszik, hogy hogyan jutott el Argentína (tágabb értelemben Latin-Amerika és az egész fejlődő világ) az akkori (1960-as évek) állapotába és hogy hogyan tartják fenn a rendszert, amelyet neokolonizációnak írnak le (aki tud magyarosabb szót rá, jelentkezzen). A második részben 1946-1955 közötti peronista korszakot méltatják, amely nemzeti és szocialista volt, így hatékony volt a neokolonizáció elnyomásával szemben, illetve az ezt követő bő tíz évet veszik górcső alá, hogy a peronisták hogyan küzdöttek a rendszerük bukása után. A harmadik részben végül felszólt a film a további küzdelemre és javaslatot tesz a mikéntjére.

Azt hiszem a film lényegének szempontjából nem is az a fontos, hogy mi hangzik el benne (lebutítva: a szocializmus jó), hanem hogy az elhangzottakat vitaindításra, agitálásra, ellenállásra használja fel. Ez az 1960-as évek Latin-Amerikájának filmes mozgalma, ami a hollywoodi sikerfilmekkel és az európai újhullámos filmekkel szemben közösségi és cselekvő művészetként határozta meg önmagát.

Megvalósítás:

A film három részes. Az első rész címe "Neokolonializmus, erőszak és felszabadulás", amely objektívan, száraz tényekkel igyekszik felhívni a figyelmet Argentína gadasági, kulturális és egyéb függőségére és hogy ez milyen társadalmi igazságtalanságokhoz vezet. A gondolatmenet vége az, hogy az erőszakos elnyomást csakis erővel, erőszakkal lehet felszámolni. Pár dolgot ugyan összemostak, de most nem az a tisztem, hogy vitatkozzak a szerzőkkel, na meg 2017-ből könnyű okosnak lenni. A második rész "Tenni a felszabadulásért" állítása szerint a megfelelő megoldás a problémákra a nemzeti alapú szocializmus (ne keverjük a hitleri nemzetiszocializmussal), aminek egy korai példája volt Peron közel tízéves elnöksége. Ezt puccsal megbuktatták ugyan, de a nép kiállt mellette és sztrájkokkal ellenállt. A harmadik rész az "Erőszak és felszabadulás" egy rövid összefoglalója, konklúziója a gondolatmenetnek, miszerint az ellenállás önmagában kevés, fegyverekre van szükség és az egész világon ki kell robbantani a forradalmakat az imperialisták erőinek megosztásához. Elsősorban a második rész elején és végén, de a harmadik rész végén is kiszól hozzánk a narrátor, hogy vitassuk meg az elhangzottakat és cselekedjünk. Az elmélkedés során megrendezett- és dokumentumfilmes felvételeket láthatunk. Ezek ritkán emelkednek magasabb szintre önmaguknál, kivétel talán az első rész vége, amikor a Patyomkin páncélos montázselméletét viszontlátva párhuzamosan váltogava mutatnak nekünk amerikai reklámrészleteket és a sokkal kevésbé szép argentin rögvalóságot. A rész végén hosszasan mutatják Che Guevara holttestét, majd arcát, mintegy örökké téve azt. A cím egyébként egy 19. századi költő-forradalmártól származik, utalva arra, hogy eljött a fényesebb jövő ideje - ezzel az idézettel nyitotta utolsó rádióbeszédét Che Guevara.

Vizuálisan is a gyors vágások az erősségei, ezen első rész vége a montázsaival a legjobb. Sok felirattal operál, időnként játékfilmjeleneteket is beemel, de alapvetően dokumentumfilmes formátumú, interjúkat, vágóképeket, archív felvételeket láthatunk többnyire. Olyasmi, mint a Nap nélkül vagy A film történetei(i). Az aláfestő zene jól indul egy gyorsuló latinos ritmussal, egyszer becsúszott egy jellegzetesen thrilleresen kísérteties hangeffekt is, de többnyire észrevétlen.

Élmény:

Mindenképpen pozitívum, hogy nem a hagyományos történetmesélős filmmel állunk szemben, hanem egy harmadik féle megközelítéssel, ahol nemhogy a negyedik fal bomlik le, hanem méginkább bevonja nézőjét a "történetbe". További erénye, hogy ha időnként propagandisztikusnak is hangzik, logikusan, ténszerűen, értelmesen érvel és jogos megállapításokat tesz, miközben picit segít jobban megérteni a latin-amerikai civilizációt, néplelket. Ugyanakkor épp a hagyományos történetmesélés hiányából adódik, hogy kevésbé köti le a semleges nézőt, túl hosszúnak éreztem, és túlságosan földhözragadtnak - kevésbé volt esztétikus, mint mondjuk az Isten és Ördög a Nap földjén.

Érdekességek:

- 1968-ban megnézni egy ilyen rendszerellenes filmet önmagában is ellenállásnak számított, titokban vetítették, de így is előfordultak letartóztatások.
- Mi sem mutatja jobban az alkotók elszántságát,hogy egyikük, Solanas továbbra is aktívan politizál és már a jóval demokratikusabb 1990-es években is többször rálőttek utálói.
- Argentína történelme nem egészen úgy volt, ahogy a film lefestette (legalábbis az imperialista Wikipédia szerint): a 19. századi felszabadulást a spanyol uralom alól és a polgárháborúkat a század végére hatalmas fejlődés követte, a világ egyik leggazdagabb országává vált. A szociális ellátások már a századfordulón is kiterjedtek voltak, Peron alatt pedig jelentősen növekedtek. Azonban ő sem volt szent, magára haragította többek között a hadsereget és az egyházat, aminek katonai puccs lett a vége. A film által áhított erőszakos ellenállás 1969-től kezdett egre véresebbé válni mindkét oldal részéről, végül az uralkodói katonai osztály diadalmaskodott az 1970-es évek végére.

Következik: A passió