Semmi, hiszen nem is létezett még a blog, igaz? Igaz, de ebben az évben született meg a projekt. Nem akarok visszamenni az időben a megszületésemig, csak annyit szeretnék megemlíteni, hogy sosem voltam filmrajongó, moziba se jártam sokat, a videótékákba járós időszakom alatt is kommersz filmeket kölcsönöztem. Az ezredforduló során találkoztam először komolyabb filmekkel a tévék éjjeli kínálatának köszönhetően, de akkor is csak a felnőtt csatornák indulására vártam :D (Fiatalabbaknak: az internet elterjedése előtt este tizenegy-éjfél körül indultak tematikus erotikus-pornó adások a tévében.)

2010 körül unalmamban filmajánlók után kutatva akadtam a Metacritic-re, ami az értékeléseket összegezve pontozta a filmeket, ekkor láttam érettebb koromban először művészfilmeket, pl. az Aranypolgárt. Aztán jött a Family Guy a rengeteg filmes utalásával, Puzsér Róbert szenvedélyes filmajánlói a Hét mesterlövészében, és 2014-re én is késztetést éreztem, hogy megismerkedjek a legjobb filmekkel.

Összesítettem több top 10-es listát, így jött létre egy harmincvalahány filmből álló lista, amit hamar végignéztem, ezért újabb listát állítottam össze már a jelenlegi módszereim alapján, azaz fogtam a rendszeresen frissített top 100-as listákat és a legalább kétszer szereplő filmeket kezdtem el sorra venni, azaz eljutottam odáig, ahol most vagyok... Érdekes, de emlékeim szerint egyik nagy klasszikus se volt rám igazán nagy hatással e kezdeti filmek közül.

Tartalom:

Az SS Poseidon utasszállító hajó New Yorkból Athénba tart és viharba keveredik. Ez önmagában még nem lenne nagy baj, de a tulaj a spórolás miatt nem engedte, hogy Gibraltárnál felvegyenek egyensúlyt biztosító fenéksúlyt. A vihart megússzák, de egy későbbi szőkőárt a görög partoknál már nem: épp éjfélkor telibe kapja a hullám a hajót, amely felborul. Már az ettől való zuhanásban is sokan odavesznek, a túlélők egy része pedig egy okoskodó, forrófejű lelkész (Gene Hackman) vezetésével megpróbáln "felmászni" a hajó aljába, hogy kijussanak, míg egy másik részük inkább marad és várakozik. Aztán jön egy robbanás és...

Nem egyszerű katasztrófafilmről van szó, hanem egy keresztény allegóriáról, amelyben egy pap elvezeti az őt követő bárányait a megváltásba. Persze de, mégiscsak egy egyszerű katasztrófafilmről van szó, mert ezen olvasat eléggé el van nyomva a kaland javára.

Megvalósítás:

Először vegyük górcső alá röviden a cselekményt: azonnal egy vészhelyzettel nyitunk, előrevetítve a nagyobb katasztrófát, de itt még nem történik baj. Megnyugszunk, feloldódva ünnepeljük az újévet és leereszkedünk a mindennapos problémákba néhány kiválasztott karakterünk révén, majd beüt a katasztrófa kb. a film negyedénél, és innentől kezdve csak a küzdelmek maradnak. Az allegorikus részbe csak leírás szintjén szeretnék belemenni, mert el lehetne filozofálgatni rajta többezer karakteren keresztül. Szóval egy ilyen hajó ugyanúgy a társadalom leképezése, mint a börtönfilmeknél, van kurva, rendőr (Ernest Borgnine), nyugdíjas zsidó házaspár, munkájának élő kiskereskedő, életképtelen énekesnő, sérült személyzet (Roddy McDowall, a Hová lettél drága völgyünk  kisfiúja), progresszív pap, az érte rajongó kamaszlány és a hajózásból felkészült kisöccse. Az első erősen allegorikus jelenet az, leszámítva, hogy a hajó a feje tetejére áll, ahogy a túlélők kettéoszlanak: a pap teljes magabiztossággal állítja, hogy el kell kezdeniük felfelé haladni, különben mind elvesznek, pedig nyilvánvalóan fingja sincs az egészről, és ez a logikai ellentmondás engem végig nagyon zavart. Szóval az emberek nagyobb része értelmes és a személyzet utasításait követve marad helyén, míg a papban hívők csoportja felmászik egy karácsonyfán. Aztán jön egy robbanás, és a lent maradtak odavesznek, a pap már nem segíthet ezen eltévelyedett lelkeken. Tűzön és vizen, mintegy megtisztulva és megkeresztelkedve kell eljutniuk a legfelül található kapun, közben pedig mégegyszer összefutnak egy bolyongó tömeggel, akiket a hajóorvos (világi, tudományos ember) vezet rossz irányba. Megint csak az ő érvei tűnnek sokkal logikusabbnak, de a vonuló embertömeg már olyan, mint egy halálra vált, elkárhozott menet. Végül egy utolsó próbatétel vár még rájuk, ahol a vallási vezetőnek át kell adnia a szerepét a rendőrnek, hogy végül leszálljon értük egy helikopter-angyal.

A látványvilágért nem tettek túl sokat. Persze aprólékosan megcsinálták a díszletet egy konkrét hajó alapján, de a hajó méretét nem sikerült érzékeltetni, az események nagy része pedig egy szűkebb belső térben történik a gépházban, az meg nem túl szexi. A leglátványosabb rész a hajó felfordulása, ahogy a világ fejjel lefelé fordul,és amitől az emberek lepotyognak, a rögzített bútorok viszont a helyükön maradnak.

Élmény:

Ez olyan film, amiből sokkal többet ki lehetett volna hozni minden szempontból, de nem tipikusan olyan film, mert látszott, hogy igen messze voltak még tőle, ellentétben azokkal a filmekkel, ahol frusztrálóan közel álltak hozzá. Hogy nem sajnáltam, amiért nem emelkedett fel titanic-i magasságokba, arról elsősorban a kezdeti logikátlanság tehet, pedig eg kis forgatókönyvi betoldással meg lehetett volna csinálni értelmesre. De így csak annyit láttam, hogy egy hangoskodó megmondóember maga köré gyűjtött egy csoportot, és csak a vak szerencsén múlott, hogy igaza lett. (Érdekes, hogy épp két egymást követő filmen simán látni, hogy a Titanic felmenői.)

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Gene Hackman (Bonnie és Clyde, A francia kapcsolat, Magánbeszélgetés, Ifjú Frankenstein, Superman, Nincs bocsánat, Tenenbaum a háziátok), Ernest Borgnine (Johnny Guitar, A vad banda), Roddy McDowall (Hová lettél drága völgyünk), Shelley Winters (Vörös folyó, A vadász éjszakája), Arthur O'Connell (Egy gyilkosság anatómiája), Leslie Nielsen (Tiltott bolygó, Airplane)
- Neame, a rendező 99 évesen hunyt el 2010-ben, de akkor is csak azért, mert elesett és a törött lába miatt komplikációk léptek fel.
- A filmből készült folytatás és remake is, legutóbb 2006-ban Petersen rendezésében.

Következik: A tűzhelyek órája

Tartalom:

Cary középkorú özvegyasszony két egyetemista gyerekkel, akik már csak hétvégénként járnak haza. A folyton pszichoanalizáló lány és a ház urának szerepét átvevő fiú szívesen látnák anyjukat újra egy férfi oldalán, amire tökéletes lenne társasági, vagyoni és egyéb szempontokból egy idősebb ismerősük. Csakhogy Cary véletlenül beszédbe elegyedik a kertészével, Ronnal (Rock Hudson), megtetszik neki a fiatalabb férfi szenvedélye a fák iránt, valamint az erős, önálló személyisége és rövidesen egymásba szeretnek. A románcból természetesen botrány lesz a felsőbb körökben, ahová Cary is tartozik, hiszen Ron fiatalabb és társadalmi státusza sem teszi méltóvá Caryhez. A kritikát még elviseli ismerőseitől, de nem csak ő kerül a pletykák célkeresztjébe, hanem a gyerekei is...

Ahogy a többi Sirk-film, ez sem rejti véka alá témáját, hanem nyíltan a szemünkbe mondja, hogy Carnyek meg kell tanulnia helyén kezelnie a dolgokat és csak az igazán fontos dolgokkal foglalkoznia, azaz nem szabad, hogy a külső, társadalmi elvárások szerint élje a saját életét. És ahogy a többi Sirk-filmnél, itt sem teljesen ezen van a lényeg, mert a rendező a Ron-képviselte szabadságot ugyanúgy kigúnyolja picit az egész helyzettel együtt.

Megvalósítás:

A szélre írva után árgus szemekkel figyeltem minden esetlegesen árulkodó jelet, de megint csak a tolakodóan nyilvánvaló túlzások tűntek fel, viszont ezúttal a kritikák sem emeltek ki mást, szóval jó vagyok. Mivel Sirket a történet kevésbé érdekelte, meglehetősen hagyományos keretek között zajlik minden: az első szakaszban megismerjük Caryt és világát, a másodikban összejön és boldog Ron világában, a harmadik részben pedig jön a két világ ütközése, majd a megoldás. Az első rész megértését nagyban könnyíti, hogy Cary lánya egy folyton pszichoanalizáló okostojás, aki lesz szíves nekünk kielemezni anyja helyzetét: özvegy, akit azonban még kár lenne eltemetni, és megvannak erre a megfelelő, társadalmilag elfogadott módszerek egy idősödő, udvarias lovag személyében, aki biztonságot és ragaszkodást nyújtana. Csakhogy betülekedik a képbe Ron, aki Cary önző, alakoskodó, merev közösségi szabályokat követő világával szemben egy erősen individualista, nyitott és barátságos világot jelent, ahol nem számít a társadalmi státusz. Ron szellemi ereje lenyűgözi Caryt, és az egyik legkomolyabb, szokásos problémám ekkor merült fel: számomra nem derül ki, hogy Ron miért szeret bele Carybe, és ez picit ront az összképen, de túl lehet rajta lépni. A Titanic-nál is hasonlóan éreztem, és nem véletlenül hozom fel épp ezt a párhuzamot; ahogy ott, úgy itt is a hőszerelmes szerepe elsősorban az, hogy a nőt segítse a személyiségfejlődésben. Eljön az idő, amikor a szerelmet nyilvánosan is fel kell vállalni, ekkor ütközik a két világ. Ront nem érdekli mások véleménye, Cary viszont természetesen szorong a rendhagyó viszonytól, ,és amikor ennek a gyerekei látják kárát, akkor inkább enged a nyomásnak (a lányát kicsúfolják, aki erre összevesz a pasijával, a fia pedig szégyelli). Amikor viszont Cary szakít Ronnal, a gyerekek mintha fel se vennék az egészet, ettől pedig súlytalanná válik a drámai döntés, amiről nem tudom eldönteni, hogy Sirk iróniája-e vagy béna dramaturgiai fogás. A továbbiakról nem beszélnék, nem spoilerezek. Rengeteg a jelképes gesztus, amiket jól megmagyarázak nekünk, ezért azonnal megértjük a Waldent, a fákat, a teáskannát, a tévét... stb. Túlzóbb, az egész filmet kigúnyolós jelképek az, amikor Ron nem tud lőni, a balesete vagy a durván nyálas őzike megjelenése, ami legalább annyira erős, mint a fallosztolajfúrótornyot szorongató lány A szélre írvából.

Nincs hiány finomabb utalásokból sem, ez pedig elsősorban a színek és az árnyékolás révén jelentkeznek, de ezúttal résen voltam és az áttűnések hasonlóan megszerkesztettek voltak itt is, mint a korábbi filmben (ami egy évvel későbbi, de értitek). A színvilágra legjellemzőbb a hidegséget sugalló sötétkék volt,ami párosult egyben az erős árnyékolással is, míg a Ronhoz köthető színek melegek voltak (pl. barna lakásbelső vs hideg, téli táj). Rock Hudson eleve majdnem kétméteres volt, de így is sokszor fölénk tornyosult személyisége erejével, mint egy erős fa, míg a Caryt alakítő színésznő folyton kétkedő arcot vágott és meghúzódott. Nagy pozitívum, hogy ezúttal sikerült eltalálni a korosztályokat és ron valóban közel tíz évvel fiatalabb volt Carynél. A zene is kivételesen jó volt, ami nem véletlen, hiszen Lisztet választották, ami disszonáns hangjaival jól tükrözte Cary lelkiállapotát.

Élmény:

A korabeli nézők és kritikusok egyszerű melodramatistának látták Sirket, csak az 1970-es években kezdték újraértékelni, részben Fassbinder rajongásának köszönhetően, aki konkrétan ezt a filmet ültette át a maga világába A félelem megeszi a lelkettel. Én örülök, mert egyrészt kezdem felismerni Sirk stílusát, amit az újhullmosok és nagyra értékeltek benne, másrészt úgy voltam vele, mint a Volt egyszer egy Amerikával, é szinte majdnem minden gesztusát megértettem elsőre, amire tök büszke vagyok. (Oké, nem volt rejtegetve, de akkor is...) Ezzel együtt sem a képi világ, sem a tartalom nem olyan erős, hogy tetsszen a film, de azért jó élmény volt.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Rock Hudson (A szélre írva), Agnes Moorehead (Aranypolgár, Az Ambersonok tündöklése), Tol Avery (Észak-északnyugat)
- Még életben vannak: William Reynolds (85 - Cary fia)
- Jane Wyman Ronald Reagen felesége volt még elnöksége előtt

Következik: A Poseidon katasztrófa

Tartalom:

Jarrod "professzor" (Vincent Price) viaszszobrász, szobrai különösen élethűek, szeretettel gondol rájuk, de messze nem olyan izgalmasak, mint vetélytársai véresebb kiállításai, ezért kevés a látogatója is. Üzlettársa (Roy Roberts) biztosítási csalást hajtana végre a kiállítás felgyújtásával, amit a professzor persze nem enged, ezért összeverekednek. Az üzlettárs győz, kiüti a szobrászt, rágyújta a kiállítást és felveszi a pénzt, amiből szeretőjével (Carolyn Jones) elutazna egy romantikus nyaralásra. Azonban mielőtt elutazhatna, egy torz arcú férfi megfojtja. A szerető nem búslakodik soká és újabb parti után néz, de rövidesen őt is holtan találja lakótársa, Sue - pechére a torzarcú férfi társaságában. Szerencsére képes elmenekülni. Valamivel később a tűzben lebénult Jarrod professzor felbukkan és újabb kiállítást nyit, amire Sue is ellátogat. Megdöbbenésére az egyik figura kirívóan hasonlít meggyilkolt lakótársnőjére...

Sokáig agyaltam, hogy lehet-e valami jelentése a történetnek, mert a viaszszobrok kiváló jelképei lehetnének több ideának is, de ha volt is, akkor is úgy oldották meg, mint A texasi láncfűrészes mészárlás esetében, azaz nem adtak semmi kapaszkodót. És mivel a kritikákban sem találtam semmi erre utalót, maradjunk annyiban, hogy ez egy egyszerű horror film.

Megvalósítás:

Meglehetősen lyukasnak tűnik a forgatókönyv: gyorsan megismerjük Jarrod professzor mániáját szobrai iránt, valamint üzlettársát, aki teljesen váratlanul, különösebb előzmény nélkül nekiáll a professzor szeme láttára felgyújtani a kiállítást, mintha nem fél perccel korábban fenyegette volna meg a prof, hogy meg ne próbálja. Az ő holttestét persze nem találják meg, ebből már sejthetjük, hogy mi fog történni. Majd küllönösebb feszültségkeltés nélkül felbukkan egy összeégett arcú férfi, aki végez az üzlettárssal, így teljesen elmarad a rémület. Egy mellékszálon kerül be a történetbe Sue, aki megint csak teljesen érthetetlenül először még anyagi gondokkal küzd, majd később középosztálybeliként tér vissza minden magyarázat nélkül. Ugyancsak magyarázat nélkül marad a professzor visszatérése, aki lebénult és megégtek a kezei, de az arca rendben van, tehát nem ő a gyilkos. De hogy mi történt az elmúlt pár hétben/hónapban, arról nem tudni semmit. Viszont megváltozott, most már képes meglátni a szépséget a horrorban és a közönségnek tetsző, véres kiállítást nyit. Egyik alkalommal Sue felismerni véli barátnőjét az egyik szoborban, de zavaróan élethű, emiatt gyanakodni kezd, és innen már egyenes az út a rejtély leleplezéséig, amit most nem árulok el természetesen. De remélem látszik a leírásból, hogy a történet logikája hagy maga után némikívánnivalót, a karaktereknek pedig gyakorlatilag nincs jellemük. Egyedül az a lényeg, hogy valaki gyilkolgat, és a gyilkosságok áldozatai a viaszmúzeumban meghökkentően életszerű formában térnek vissza... A horrorfilmes elemek hiányoznak, se nem nyomasztó, se nem igazán ijesztő, leszámítva az összeégett arcú férfit.

Pedig biztatóan kezdődik egy kést tartó nő árnyékával, amiről aztán kiderül, hogy csak egy viaszszobor. Rémisztő lehetne a szobrok arcának elolvadása a tűzben, de nem lett az. Az összeégett arcú férfitől se ijedünk meg, mert a felbukkanása teljesen előkészítetlen, semmi feszültség nincs előtte. ironikus megoldás a filmben, ahogy sok szereplő gyakran mozdulatlan és amíg meg nem mozdulnak, nem tudhatjuk, hogy viaszbábuk-e vagy sem. A színészekkel nincs baj, nem tehetnek a szerepeikről, és jópofa látni benne a még ismeretlen és nagyon fiatal Charles Bronsont, valamint ez volt a horrorfilmes ikonná nőtt Vincent Price első szerepe a műfajban. De egy fontos dologról még nem beszéltem eddig: a második világháború után nagyon elterjedt a tévé, ezzel párhuzamosan pedig jelentősen visszaesett a moziba látogatók száma, ezért a studiók többek között a 3D technológia segítségével próbálták visszacsábítani a nézőket. Bár nem volt újdonság, ez volt az első színes mainstream 3D-s film. Ez a része nekem most értelemszerűen kiamaradt, az viszont nem, hogy gyakran repülnek tárgyak a kamera felé, nyilván ezek esetében volt látványos a térhatás (egy ponton egy pingpongozó férfi még ki is szól a nézőknek, hoyg vigyázzunk, nehogy kiverje a kezükből a pattogatott kukoricát...).

Élmény:

Szóval jó lett volna 3D-ben nézni, biztosan sokkal látványosabb, főleg hogy egyes jeleneteken látszik, hogy kifejezetten a 3D miatt készültek, és a történethez semmivel nem járulnak hozzá. De az összképen nem változtat, filmnek és horrornak is gyenge, pedig az alapötlet nem rossz, sokkal több mindent ki lehetett volna belőle hozni.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Vincent Price (Valakit megöltek, A tízparancsolat, Ollókezű Edward), Frank Lovejoy (Magányos helyen), Carolyn Jones (A testrablók támadása), Roy Roberts (Clementina kedvesem, Kínai negyed), Dabbs Greer (A testrablók támadása, Halálsoron), Charles Bronson (Volt egyszer egy vadnyugat)
- Angela Clarke (Scott anyja) 101 évesen, 2010-ben hunyt el.
- A film remake, eredetileg egy 1933-as Curtiz horrorfilm volt, de készült egy újabb, 2005-ös változat is.
- Érthetetlen, de a rendezői feladatot egy fél szemére vak rendezőre bízták, akinek fogalma se volt arról, hogy hogyan nézhet ki a 3D.
- Ez a rendező pedig nem más, mint Andre DeToth, aki magyar volt, fellépve ezzel Curtiz és Pressburger mellé. 1912-ben született Makón Tóth Endre Antal Mihály néven, nemesi címével együtt Sasvári Farkasfalvi Tóthfalusi Tóth Endre Antal Mihály (és még mi szörnyülködünk egyes nemzetek nevein...). Már itthon is rendezett filmeket, a második világháború során került Angliába, majd az Egyesült Államokba, volt egy Oscar-jelölése és dolgozott az Arábiai Lawrence-en, valamint a Supermanen. Egy ideig Veronica Lake férje volt. 2002-ben hunyt el.
- A viaszbábok eredete az ókori Rómáig nyúlik vissza, de igazán a középkorban kezdett elterjedni szentek és elhunytak formájában.
- A viaszszobrok kiállításként, ahogy ma ismerjük a 18. századtól kezdtek népszerűvé válni, ezek közül ugye legismertebb a londoni Madame Tussauds. Madame Tussaud, lánykori nevén Marie Grosholtz a 18. században született Franciaországban, 1831 óta rendezett angliai kiállításokat, a mai helyén pedig 1884 óta található meg múzeuma. Bár a második világháborúban sok szobra megrongálódott, több megmaradt a mai napig.

Következik: Amit megenged az ég

Tartalom:

Történetünk elején Marion (Tippi Hedren) meglép egy könyvelőiroda pénzével, és mivel alig néhány hónapja dolgozott ott, nem találja a rendőrség. Ha akarnák se tudnák, ugyanis nem Marionnak hívják, hanem Marnie-nak és valamennyire elváloztatta a külsejét is, hogy nehezebb legyen felismerni. A sikeres akció után hazautazik anyjához, aki azonban láthatóan nem igazán kedveli őt, hiába is pedálozik nála Marnie. Az újabb akciót olyan cégnél tervezi végrehajtani, amely véletlenül pont az előző könyvelőiroda ügyfele volt, a cég főnöke, Mark (Sean Connery) viszont felismeri Marnie-ban Mariont. Az együtt töltött idő során valamennyire még össze is melegednek, de Marnie így is megpróbálja ellopni a pénzt, csakhogy Mark számít erre és rajtakapja a lányt. Azonban ahelyett hog feladná a rendőrségen, megzsarolja, hogy menjen hozzá...

Végig olyan érzésem volt, mintha a Szédülés és a Pszichó szerelmgyerekét vagy megismétlődését látnám újra, hiszen Marnie egy traumával küzdő egyén, mint a Szédülés főhőse, aki anyjával való viszonya miatt bűnözik, mint a Pszichó főhőse. Ehhez még hozzájön Mark kissé az Idegenek a vonaton gonoszára hajazó karaktere, egy rablás, a  trauma mögött álló rejtély és kész is a film.

Megvalósítás:

Az alapszitut azonnal megsimerjük különösebb felvezetés nélkül: Marnie más személynek kiadva magát rendre meglép a vállalati pénzzel, majd Mark cégéhez kerül. Először anyjához látogatva kerülhetünk hozzá picit közelebb: valamiért kiveri a víz a vörös színtől és nagyon pedálozik anyja szeretetéért, próbálja "megvenni", ő viszont valamiért hűvösen bánik lányával és láthatóan gyűlöli a férfiakat. A hűvös vielkedés oka valószínűleg ez, hiszen azt gondolja, hogy lánya egy férfi kitartottja. Ekkor lép képbe Mark, aki kicsit olyan mint egy másik filmből előlépett karakter: lelkes zoológus, felesége gyanúsan fiatalon hunyt el, annak húga (Diane Baker) pedig kétségbeesetten igyekszik bevágódni Marknál és azonnal meggyűlöli Marnie-t. Olyan, mintha sokkal több lenne a múltjában, mint amit a film megmutat. Mark sejti hogy Marnie valójában tolvaj, ezért tanulmányozni, idomítani próbálja, mint egy állatot. Sosem egyértelmű, hogy ezt szerelemből vagy szakmai érdeklődésből teszi, esetleg egyszerűen gazdinak tekinti magát. Mindhárom esetre és ellen is tudok érveket mondani, szóval talán inkább a három keveréke. Elkövettem azt a hibát a film nézése közben, hogy nem hagytam figyelmen kívül a korát, ettől pedig frusztrálóan régimódinak, idejétmúltnak éreztem. Legfájóbban épp a végjátékban mutatkozott meg mindez, ahol a trauma felidézésével egyszerűen megoldódik minden probléma, mintha ennyi elég lenne. Pedig Marnie ezt többször szemére is vetette kigúnyolva a férfit, hogy állatként gondol rá és hogy pszichoanalizálni próbálja.

Ugyanez igaz a külcsínre is, dühített, hogy 1964-ben még durván látható volt a vetített és a festett háttér. A szélre írva óta picit óvatosabb vagyok ezzel, hátha tudatos koncepció, de nem fedeztem fel semmi ilyen törekvést. Pedig Hitchcock a szokásos cameója során még ki is nézett a kamerába... Ugyancsak igaz a Szédülés hatása a vizuális megoldásokra is, mint pl. az, ahogy a vörös szín észlelésekor az egész kép elvörösödik, időnként megdől a kamera vagy a leglávtányosabb jelenet esetében, amikor Marnie visszaemlékszik gyerekkorára és minden pasztelszínű lesz, a kamera pedig a rémálmokat idézően dollyzoomol. Persze emellett ott van még a jellegzetes hitchcocki feszültség is, amikor a lebukás szélén táncolnak a karakterek, ehhez pedig mi illene legjobban, minden a hosszan kitartott, lehetőleg csendes jelenetek, mint amilyen a széfrablós rész volt, ahol valós "osztott" képernyőn láthattuk, ahogy Marnie épp kipakolja a széfet, miközben a fal másik oldalán egy takarító közeledik hozzá hátrálva, így egyikük se tud a másikról, csak a néző... A színészek nem kápráztattak el, de kétségtelenül hatásos eszköz volt, hogy Marnie a trauma felidézése során gerekhangon szólal meg.

Élmény:

Azt hiszem, kezdek házsártos vénember lenni és már Hitchock se jön be igazán. Az igazi védjegyéből, a feszültséggel teli jelenetekből kettő van, a széfrablás és a trauma felidézése, de ez utóbbi sokkal hatásosabban lett lezárva a Pszichóban. Jobban zavart látványvilágában a régimódisága, mint amennyire tetszettek a látványos részei, ami pedig a történetet illeti, mintha rossz helyen lett volna a súlyozás; Marnie anyjának mindenképpen több időt adtam volna.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Tippi Hedren (Madarak), Sean Connery (Goldfinger, Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag), Diane Baker (A bárányok hallgatnak), Alan Napier (Mary Poppins, My Fair Lady), Bruce Dern (Rém)
- Még életben vannak: Tippi Hedren (87), Sean Connery (87), Diane Baker (79), Louise Latham (95), Mariette Hartley (77), Bruce Dern (81), Kimberly Beck (61), Melody Thomas Scott (61)
- A Hitchcock cameo:

Következik: Panoptikum