(Újabb szolgálati közlemény: Technikai problémák miatt a Tiehszi csü bizonytalan ideig elnapolva.)

Tartalom:

Harryt szülei halála után egyetlen rokoni családja neveli kelletlenül, mígnem 11. szülinapján levelet nem kap a Roxfort varázslóiskolától, hogy kezdje náluk a tanévet. Merthogy Harry szülei varázslók voltak, és Harrynek is vannak képességei, hiába próbálták gonosz mostohái titkolni előle. Örömmel kap az alkalmon és egy új világ tárul fel előtte, amelyben minden mágikus, és az iskolába vezető úton máris barátságot köt az ügyetlen Ronnal és a könyvmoly Hermionéval. Ugyanakkor megismeri szomorú múltját is: szülei halálát egy gonosz varázsló okozta, aki valamiért nem tudott végezni a még csecsemő Harryvel, csupán sebet ejteni rajta. A gonosz varázsló ezután felszívódott, de csak arra vár, hogy újra elég erős legyen visszatérni. Ennek egyik kulcsa lehet a bölcsek köve, amely örök életet ad felhasználójának, és amelyet épp a varázslóiskolában őriznek. Furcsaságok kezdenek történni, a felnőttek pedig titokzatosan viselkednek...

Majdnem azt írtam, hogy szokásos felnőtté válós történet, de valójában a címszereplő Harry nem fejlődik semmit, csupán kezdi felfedezni a világot. Persze igazságtalan vagyok, hiszen egy filmsorozat első részéről beszélünk. Ha jóindulatúan nézzük, Harry lehetne egy afféle kamaszos megnyilvánulás, aki ráeszmél milyen sokszínű is a világ, de szerintem sokkal erősebb volt a gyerekek azon igényének kielégítése, hogy elhiggyék magukról, ők sokkal többek mint amik.

Megvalósítás:

Az első percek Harry Hamupipőke-életét próbálták átéreztetni velünk azzal, hogy Harry nevelői milyen szemetek, pedig ő egy szerény kisfiú. A könyvben lehet hogy így van, de számomra a filmben nem volt kellőképpen kifejtve és bemutatva. Állítólag a film nagyon hű a könyvhöz, de szerintem itt a hátrányára vált, mert pl. annak egyelőre semmi jelentősége nem volt hogy Harry ért kígyóul. A mágikus világ megismerése nem váltott ki belőle különösebb reakciókat. Én a helyében össze-vissza ugráltam volna örömömben-félelmemben, míg Harry viszonylag egykedvűen fogadta az újdonságokat, de a felnőttek se mutattak túl sok érzelmet, és ez különösen akkor volt zavaró, amikor nagyobb horderejű dolgok történtek. Néhányszor a falba akartam verni a fejem, annyira gyermeteg volt a párbeszéd, szóval ez teljesen egy gyerekfilm gyermeki logikával. Ennek megfelelően váltogatják egymást a vicces és félelmetes események, az életveszélyes és a gyerekes kalandok. Mivel ez egy afféle bevezető film, rengeteg karakter és egyéb olyan elem van felvonultatva, amiről a későbbi részek ismeretében tudom, hogy fontosak lesznek, egyelőre azonban csak néhány főbb szereplő kapott nagyobb teret. Érdekes, hogy nem a főszereplő Harry fejlődik a történet során, hanem barátai, Hermione és Ron lesznek valamivel többek, mint a történet elején. Szóval összességében úgy érzem, hogy hiába nem ismerem a könyvet, a film túl sok mindent akart megmutatni, és így sok fontos dolog kimaradhatott.

Amúgy a gyerekszínészekre nem lehet panasz, de nem is nyújtottak emlékezetes alakítást számomra, mint a Tízparancsolat Pawelje (hármójuk közül talán a Hermionét alakító lány a legjobb). Mivel a Harry Potter egy teljes mesevilággal jár, kíváncsian vártam ennek megjelenítését, és kezdetben nagyon örültem, hogy animálás helyett állatokkal és maszkokkal dolgoztak, aztán csak előkerült a számítógépes grafika is, és szerintem továbbra sem tesz jót a filmeknek egyelőre. A varázslatok és az egyéb mágikus dolgok (mozgó lppcső, megelevenedő képek... stb.) ugyanezen alapon többnyire rendben vannak, az animáció a legzavaróbb a vetített háttereknél és a nagyon extravagáns kameramozgásoknál, valamint a mágikus lényeknél.  Columbus, a rendező ugyanazt a gyerek-felnőtt (alsó-felső kameranézetes) perspektívát alkalmazta mint a Reszkessetek, betörők!-ben, a világítás helyenkét szép (varázslatok, sötét erdő), de az igazi hatást a környezet, a díszlet adja meg az amúgy is mesebeli hangulató brit tájjal, kastéllyal, épületekkel, amelyekre még ráhúztak egy finoman kidolgozott réteget (pl. a pálcabolt esetében, ahol tele van minden régi könyvekkel).

Élmény:

Míg a Reszkessetek, betörők!-ben pozitívan, a Harry Potterben negatívan csalódtam. Erősen korhatáros a film, 12 éven felüleiknek már nem ajánlanám a nagyon gyermeteg története miatt. Ez könyvben lehethogy sokkal jobban ki van dolgozva, é tudom, hogy a 8 részt egyben illene értékelni, de ez akkor is alapvetően "gyerekpornó", ész nélküli örömszerzés kicsiknek. Amúgy képileg rendben van, izgalams és ahogy kell, időnként vicces is, szóvl tökéletes film... gyerekeknek.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: John Cleese (Gyalog galopp), Warwick Davies (Csillagok háborúja), Richard Harris (Vörös sivatag, Nincs bocsánat, Gladiátor), John Hurt (A nyolcadik utas: a Halál), Alan Rickman (Drágán add az életed)
- Richard Harris egy évvel a film elkészülte után, 2002-ben 65 évesen hunyt el. Alan Rickman idény hunyt el 69 évesen.
- Az első Harry Potter könyv 1997-ben jelent meg, az utolsó pedig 2007-ben, míg a filmek 2001 és 2011 között kerültek forgalomba.
- A könyv hatalmas rajongást váltott ki, amely csak a Csillagok háborújával vagy A gyűrűk urával említhető egy lapon, a film pedig minden idők egyik legsikeresebb sorozata lett.

Következik: Lazarescu úr halála

Tartalom:

Az ötgyerekes McAllister család, plusz tucatnyi rokon a karácsonyt Párizsban töltené, de persze ahogy ez lenni szokott, indulás előtt nagy a kapkodás és a fejetlenség. Legkisebb és egyben legrosszabb fiuk, Kevin büntiből a többiektől elzárva a padláson alszik előző éjjel, és a reggeli kavarodásban megfeledkeznek róla. A család a rohanásban őt otthon felejtve száll fel a repülőre, és már csak a magasban veszik észre, hogy nincs velük Kevin. A párizsi reptéren azonnal visszafordulnának, de minden út foglalt, amerikai ismerőseik pedig mind elutaztak. A nyolcéves, addig teljesen önállótlan gyerek kezdetben örül a szabadságának, de ugyanakkor több veszéllyel is számolnia kell: a szomszédban hólapátos sorozatgyilkos (Roberts Blossom) lakik, a pincében ott a félelmetes kazán, a környéken pedig az ünnepekre kiürült házakat fosztogatják a betörők...

A karácsonyi témakörhöz illően a történet elsősorban a család fontosságára hívja fel a figyelmet, pontosabban hogy ne hagyjuk, hogy apró sérelmek miatt megromoljon a kapcsolatunk. De szerepet kap benne némileg Kevin "felnőtté válása" is, azaz megtanul önállóan gondoskodni magáról és megtanulja leküzdeni a félelmeit.

Megvalósítás:

Aki már tud olvasni, az gondolom látta legalább egyszer élete során a filmet, szóval nekem se a "mi" volt itt a kérdés, hanem a "hogyan". A történet sarokpontja, Kevin otthonfelejtése teljesen hihetőre sikerült a sok véletlen, de valószerű események következtében, és Kevin lelki világa is érthető, ha nem is átérezhető, erre ugyanis kevés az idő és a hangsúlyt amúgy is a kavarodásra helyezték. Még a nagy kapkodás ellenére is simán sikerül beleszőni az események későbbi elemeit, de hogy ne feledkezzünk meg róluk, időnként újra feltűnnek, hiszen több csak a film végére válik fontossá (a pók, a hólapátos gyilkos... stb.). Szóval Kevin jellemfejlődik, a közösségben élést elnyomásként megélő gyerek eljut a függetlenségen át odáig, hogy a családját immár nem egy elnyomó közegnek tekinti. Ami különösen tetszett, és ami miatt már kezdtem azt gondolni, hogy esetleg titanic-i magasságokba érhet a film, az a pincebeli kazán volt, amely a gyerek képzeletében egy félelmetes szörny, és ezt tökéletesen át tudtam érezni, hiszen én pontosan így voltam a fürdőszobai bojlerünkkel. A történet csúcspontja, az utolsó harmad természetesen a már érett Kevin harca a betörőkkel. A karakterek karikírozottak, a történettel együtt meglehetősen valószerűtlenek, de ez számomra egy ilyen film esetében nem zavaró. (Egy nyolcéves gyerek nem így viselkedne ilyen helyzetben; ezt már csak azért is tudom, mert ha egyedül alszok, én is felriadok minden zajra betörőtől rettegve, pedig már rég elmúltam harminc :D)

Nem csak a történetet éljük át Kevin szempontjából, hanem a kamera is gyakran felveszi az ő perspektivikus látásmódját a Toy Storyhoz hasonlóan úgy, hogy gyakran felülről mutatja őt egy felnőtt szemszögéből, de gyakrabban a felnőttet látjuk alulról a gyerek szemszögéből. Nyilván nem várható el művészi világítás vagy vágás egy ilyen vígjátéktól, de azért volt egy-egy rész, amikor ügyesen voltak használva ezek a technikák (pl. rádöbbenés az otthon felejtett gyerekre párhuzamos vágással hatásosabb, mintha előbb mutatták volna az anyát, utána a gyereket, vagy amikor Kevin siet haza az utolsó éjjelen, mögötte sorra gyulladnak ki a karácsonyi fények). Érdekesség benne a fekete-fehér gengszterfilm, aminek jelentét valójában csakis ennek a filmnek a kedvéért forgattak le egy nap alatt korabeli eszközökkel (és még feltűnt két korabeli karácsonyi filmrészlet is, egyik közülük Az élet csodaszép). A humor forrása is elsősorban vizuális, csetlések-botlásokra épül, no meg a különféle kreatív csapdákra, amit a betörők ellen vet be, de a felnőtt módjára viselkedni próbáló Kevin is vicces. A zenéje alapvetően karácsonyi dallamokból áll, de főleg a főcímnél kellőképpen karakteres és sokatmondó, amikor vészjóslóbba megy át, néha a film közben is elég erős volt, hogy észrevegyem. A színészi játékot szerintem az ilyen eltúlzott karaktereknél nem nagyon lehet értékelni, a Kevin alakító (amúgy tíz éves) fiú hozta amit kellett, ami nem lehetett könnyű úgy, hogy rá épült az egész film, de nem éreztem kiemelkedőnek.

Élmény:

Ez tipikusan az a fajta film, ami nem azért került fel a listámra, mert annyira kiemelkedő, hanem mert annyira népszerű, hogy nem lehet megkerülni. Ismertem kívülről, de jó pár éve nem láttam már, és kellemes csalódás volt, voltak benne jó megoldások, jó poénok, a kazán zseniális volt, de a történet kissé béna, a karakterek elnagyoltak.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Joe Pesci (Dühöngő bika, Volt egyszer egy Amerika, Nagymenők, Casino), Roberts Blossom (Harmadik típusú találkozások)
- A Megant alakító nővér azóta olimpikon dzsúdós lett
- Kieran Culkin (Fuller) és a Kevint alakító Macaulay Culkin nemcsak a filmben testvérek.
- A történetet jegyző Hughes egyébként kifejezetten Culkinra írta a filmet, akivel előző évben dolgozott együtt.
- A film hatalmas kasszarobbantó volt, minden idők egyik legsikeresebb vígjátéka, hónapokig az első számú film volt a mozikban jóval karácsony után is. Még a "home aloned" kifejezés is elterjedt filmes körökben, azaz amikor egy film túl nagy sikere negatívan befolyásolja a többi bevételét.
- Felnőtt szemmel, sok sérülés után már nem olyan vicces a betörők sérüléseit figyelni; egy orvos szerint ezek simán halálosak is lehetnek a valóságban.

Következik: Tiehszi csü

Újabb szolgálati közlemény: A Tiehszi csü egy tízórás dokumentumfilm; igyekszek a héten megnézni, de egy pár napig most ne számítsatok újabb posztra.

Tartalom:

Főhősünk (maga a rendező Szokurov) magához térvén egy autóbalesetből a Téli Palotában találja magát a 19. századi Custine márki társaságában, akinek szintén semmi fogalma nincs, hogyan került oda. A márkit nem zavarja annyira a helyzet, inkább igyekszik felmérni a hely festményeit, építészetét. Szinte teljesen láthatatlanul mozognak 18-21. századi emberek között. A márki végül bennmarad az egyik teremben, míg Szokurov kinéz az épület ajtaján a tengerre.

Oké, érzem én hogy ez így nem hangzik túl izgalmasnak, de valódi cselekmény híján nehéz összefoglalni a történetet. Szokurov csak követi Custine márkit, aki létező történelmi személy volt, egy francia diplomata, aki 1839-ben Oroszországban töltött pár hónapot, majd hosszasan és nagy sikerrel értekezett élményeiről és az orosz néplélekről. Ezt teszi itt is, többnyire nyugatmajmolónak tartva az oroszokat, de nem ellenséges hangnemben. A márki azonban megragad a múltban, míg Szokurov előretekint a jövő felé.

Megvalósítás:

A történetnek nincs egységes szerkezete, Szokurov rövid, belső monológja után máris a múzeumban találjuk magunkat a márkival, aki szépen szemügyre vesz a világ legnagyobb festménygyűjteményét és magabiztosan kritizálja vagy csodálja őket. Eközben azonban véletlenszerűen lépünk át egyik korból a másikba, röviden megpillanthatunk egy-egy történelmi személyiséget, de a márki akár még beszélgetésbe is elegyedhet valakivel a jelenből. A szépség megszállottja, ösztönösen elfogadja a modern művészetet is pl. amikor a huszadik század híres balettművészével, Oszipenkóval találkozik. Persze a márki a 19. század első felében élt, nem ismeri az orosz irodalom és zene virágkorát, és nem tudja mi történt a huszadik században. Erről a korszakról nem is esik igazán szó, csak közvetett utalások révén. Végig az újkori cári Oroszországban járunk, így kimarad az azt megelőző időszak is. Jellemző, hogy a helyszín épp Szentpétervár, amely szintén az európanizálás jegyében jött létre. A márki tehát végül nem megy tovább, megmarad a saját arisztokratikus korában, Szokurov viszont az 1913-as bál megjelenítése után elhagyja a termet hogy kinézve az ajtón megértse: az Oroszországot jelképező műkincsgyűjtemény hajóként halad a tengeren egy ismeretlen cél felé, előre.

Eddig még talán kevésnek tűnik a film a leírás alapján, de most fog érthetővé válni, hogy miért ilyen a cselekménye: egyetlen vágás nélkül vették fel az egészet (kb. másfél óra). Bármennyire is ügyesnek kell lenni hozzá, ez önmagában még csak parasztvakítás lenne, mint a Sráckor évtizedes forgatása, de ezzel együtt válik csak érthetővé a sztori. Szokurov eleve valamiféle túlvilági állapotban van, csak a hangját halljuk, a kamera az ő nézőpontját veszi fel, előtte halad a márki. Így járnak teremről teremre, és a kamera természetes megdőlése, ringatózása, folyamatos mozgásban maradása teszi kissé álomszerűvé az egészet. Szerintem pár vágás nem zavarta volna, de rövid jelenetekkel már nem működött volna ez a fajta történetmesélés. A nehéz körülmények ellenére a film színvilága is tudatos, hol arany, hol vörösebb, hol kékesebb, esetleg fehér, mint az orosz zászló (de messze nem olyan tolakodóan, mint mondjuk A megvetésben). Az álomszerűséget fokozza, hogy a hangot utólag vették fel részben, és jól láthatóan csúszik a száj mozgása és a szöveg. A zene korabeli klasszikusokból áll többnyire, a Téli Palota belső tere pedig közel olyan látványos, mint az Amadeus.

Élmény:

Nem mentes a hibáktól a film (pl. egy ponton tisztán látszik, ahogy felkapcsolják a reflektort), de egy ilyen vállalásnál ez nem is várható el.A koncepció érdekes, amitől önmagában azért még így sem esnék hasra, de a történethez szükségszerű volt, kifejező erővel bír. A díszlet egyedül is látványossá tenné a filmet, de ahhoz viszont pont rendes felvételek kellettek volna. A gyenge pontja számomra a története és témája, ami egy orosznak lehet hogy többet mond, hiszen nekik Custine könyve fontos hivatkozási alap identitásuk meghatározásában, de bennem a röviden felvillantott, közvetett történelmi utalások nem okoztak katarzist.

Érdekességek:

- A felvételt hónapokig gyakorolták előre, és nemcsak a vágás nélküli felvétel miatt, hanem mert a Téli Palotát mindössze egy napra sajátíthatták ki.
- Mintegy kétezer szereplő szerepelt a filmen, várva hogy belépjenek az ő termükbe.
- Többen önmagukat alakították, pl. a múzeum egymást követő, két legutóbbi  igazgatói is, akik történetesen apa-fia.
- Természetesen nem sikerült elsőre a felvételt, csak negyedszerre, mindez úgy, hogy ahogy említettem, mindössze egy napjuk volt, és az se túl hosszú a korlátozott mennyiségű napsütéses órák száma miatt.

Következik: Reszkessetek, betörők!

Tartalom:

Brundle (Jeff Goldblum) tudósként egy konferencián fut össze az újságíró Ronnie-val, és mivel bejön neki a nő, elhenceg titkos kutatásával, a teleportálással, és felajánlja neki, hogy kövesse a nagy találmány megszületésének folyamatát. Egy bibi van még ugyanis a géppel, amely az egyik oldalon szétbontja a teleportálandó dolgot, a másikon pedig összerakja: élőlényt nem sikerült még egészben átvinni. Ronnie főnöke és bunkón féltékeny exe dühösen figyeli a kettőst, és igaza is lesz, mert Ronnie és a tudós valóban egymásba szeretnek. Amikor végre sikerül élőlényt is teleportálni, lelkesedésében és Ronnie miatti féltékenységében önmagán is végrehajtja a kísérletet, egy dologgal azonban nem számol: egy légy vele utazott, a gép pedig értelemszerűen egy élőlényként kezeli a kettejüket. Brundle kezd egyre energikusabb lenni, ami már barátnőjét is aggasztja, végül megjelennek a fizikai jelei is az átalakulásnak...

Több témája is van a filmnek: az alapot nyújtó novella Kafka Átváltozásának hatására készült el, de idekeverni szerintem felesleges, mert nincs sok köze már hozzá magán az átváltozáson kívül. Mivel a film az 1980-as években készült, sokan az akkor viszonylag friss világjárványként pusztító AIDS-et látták bele Brundle lassú enyészetébe, de Cronenberg, a rendező ezt tagadta, szerinte - és a legtöbb kritika szerint is - itt az öregedésről van szó, ami visszafordíthatatlanul és kérlelhetetlenül lecsap mindenkire, és ettől lenne ijesztő igazán a történet. Természetesen megemlítendő a huszadik század egyik kérdése, a tudomány erkölcsi felelőssége is, hiszen Brundle feláldozza emberségét találmánya oltárán. Persze nem az én blogom lenne, ha nem látnék ezeken kívül bele valami tök banálisat: egy párkapcsolatot. Az átváltozás itt számomra egy elhidegülő kapcsolatot jelent Ronnie szemszögéből, alább kifejtem azt is, miért ezt láttam a legerősebb motívumnak.

Megvalósítás:

A történet eleje érdekesen elsietett, szinte az első képkockán már együtt beszélget Ronnie és Brundle és a románcuk kibontakozását sem láthatjuk, csak azt, amikor egymásnak egyesnek (én meg ugye az indokolatlan dalra fakadás mellett az indokolatlan szerelmet sem szeretem). Az alaphelyzethez még hozzátartozik Ronnie exének, Stathis-nak bemutatása, aki bunkó és féltékeny Brundle-re. Ezután jön a félresikerült kísérlet és a fokozatos testi-lelki átalakulás Brundle részéről. Ami szerintem fontosabb, hogy ez akkor következik be, amikor megrendül bizalma Ronnie-ban. Az addig jófej tudós egyre agresszívabbá válik, mígnem teljesen magáénak akarja tudni a nőt. Ezzel szemben Stathis ellentétes átváltozáson megy keresztül, hiszen kezdetben durván beleszól Ronnie magánéletébe, de ahogy komoly bajba kerül, egyre inkább védelmébe veszi. A teljesen átalakult Brundle személyében megtestesül a féltékenység és belemar Stathis-ba, akiben ez maradandó nyomokat hagy, de végül leküzdi. Tulajdonképpen lehet hogy Brundle Stathis kivetülése? Ronnie szerintem az igazi főszereplő, az ő révén fejeződik be a találmány, ő teszi teljes emberré Brundle-t, de miatta is válik szörnyeteggé, és végül neki kell lezárni az ügyet. Legjobb példája ennek a terhessége, hiszen egy szörny-gyerek mi mást jelenthetne, mint a nem kívánt terhességet egy szörnyeteg férfitől. Szóval valójában ez egy romantikus film :D

Képi világára a horror jellemző, sötét árnyalatú képekből áll, feszültségkeltő zenékkel, hirtelen vágásokkal, de azért messze nem olyan ijesztően, mint a Gonosz halott 2 esetében. A naturalisztikusabb jelenetek igazából teljesen hidegen hagytak, pedig tök valóságosan néztek ki, hál'istennek nem animáltak semmit, hanem még kellékekkel, maszkokkal dolgoztak. Brundle mint légy teljesen rendben van, megérdemelten nyertek érte Oscart, de nem találtam különösebben undorítónak. Goldblum a karakterének átalakulását is jól hozza, jellegzetes arca szépen megy át az átlagosból az őrültbe, miközben egy légy mozgáskultúráját is sikeresen veszi fel.

Élmény:

Összességében egy korrekt történet korrekt kivitelezéssel, de számomra a nem nyújtott semmi kiemelkedőt. Nem unatkoztam alatta, de nem is kötötte le a figyelmemet teljesen. Horrornak nem volt elég ijesztő vagy nyomasztó, de sci-finek rendben van.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Jeff Goldblum (Nashville, Annie Hall, Jurassic Park), Leslie Carlson (Videodrome)
- Goldblum és a Ronnie-t alakító Davis ekkor egy pár voltak, sőt, maga Goldblum volt az, aki beajánlotta a nőt a szerepre.
- Cronenberg is cameózik egyet a filmben, mint az álombéli szülész.
- 1958-ban már készült egy nagy sikerű film a történetből.

Következik: Az orosz bárka

Tartalom:

Sarah (Gena Rowlands) válik férjétől (Seymour Cassel), a gyerekelhelyezésről tárgyalnak éppen. Megeleptésére a kamaszodó lánya az apát választja. Pszichológusa javaslatára európai körútra igyekszik szabadon szexelni és önmegvalósítani, de utálja a helyet, ezért gyorsan hazautazik. Eközben Robertet (John Cassavetes), a folyton kurvázó és tivornyázó írót egyik exe megkéri, hogy vigyázzon közös fiukra hétvégén, akit még nem is látott sosem. Úgy bánik vele, mint a nőivel és nem is igazán törődik vele, ezért a fiú később szinte hazamenekül. Ekkor állít be Roberthez Sarah is, aki a nővére, hogy támogathassák picit egymást.

Már csak a címből adódóan is értelemszerűen a szeretettel foglalkozott a történet, pontosabban annak hiányával. Azt hiszem ebben a történetben Cassavetes oda akart kilyukadni, hogy a szeretetet nem szabad elvárni, nem egy állandó dolog, hanem hol van, hol nincs. Árad folyamatosan, de nem egy irányba.

Megvalósítás:

Ahogy a többi Cassavetes-film, ez is teljesen karakterközpontú, cselekmény alig van, a lényeg a szereplők élethelyzete. Sarah és Robert életét hosszabb blokkokban váltogatják, míg a történet közepénél össze nem fut a két szál, és sokáig még ezután sem tudjuk meg, hogy valójában testvérek. Állítólag erre azért volt talán szükség, hogy a szeretetet ne korlátozzuk a testvéri szeretetre (míg az eredeti színműben egy kissé vérfertőzőek is...). Következetesen barátként utalnak a másikra, és ugye tudjuk, hogy a valóságban Rowlands és Cassavetes egy pár voltak. Mindkettejük sok emberrel veszi magát körül, de jól érezhető, hogy a kapcsolatok felszínesek (vagy megvásároltak) és társaságban is magányosak. Sarah szeretetfüggő, szabadidejében magányos embereket látogat, ennek ellenére, vagy épp ezért férjével megromlik a viszonyuk és még lánya is megutálja. Pszichológusa alkalmi kapcsolatokra ösztönözné, de végül ráébred, hogy mindenképpen családja közelében kell lennie. Robert vele ellentétben mindent elkövet, hogy ne legyenek rendes kapcsolatai, pénzen vesz nőket, egyszerre többet is, kisfiával pedig nem találja a hangot, de nem is keresi. Míg Sarah filozófiája, hogy a szeretet folyamatosan árad, addig Robert a nők lényegének egy féltve őrzött titkukat gondolja, amit aztán megírhat egy könyvében. Ha kiszedte belőlük ezt a titkot, már nem érdekli az alanya. Szerinte a férfiak unalmasak. Ő végül egy hím háziállat személyében találja meg a szeretetet, amely testvére mellett képes áttörni a páncélját, de annak is örül, amikor fia egy ponton azt mondja neki, hogy szereti, hiába utálják egymást együttlétük nagy része során.

Képben a szokásos kézikamerás minimál-stílust hozza a film, de ezúttal több tudatos kompozíciót vettem észre. Egyrészt a már megszokott lépcsők és arcközeliek jellemzik a filmet, másrészt viszont több Fassbinderesen keretezett kép is van, ahol ajtókon, ablakokon keresztül láthatjuk a magányos szereplőket. És hogy ezt fokozzák, gyakran egy-egy karakternek csak egy képbe lógó testrészét láthatjuk, mintha nem is lenne jelen igazán a személye, csak a teste. A leghatásosabb szerintem az a rész volt, amikor távolról láthatjuk Sarah-t egy vasútállomáson egyedül a valószínűtlenül sok csomagjával és nincs aki segítsen neki. Később ezt ellenpontozta a bowlingos jelenet, amikor közelről láthattuk szorosan több személy társaságában. Robert karaktere emlékzetetett Richardéra az Arcokból, Rowlands pedig nagyjából ugyanaz az enyhén mentálisan sérült nő volt, mint az Egy hatás alatt álló nőben. Cassavetes filmjei mindig nagyon alacsony költségvetésű szerzői filmek voltak, de 1984-re már elért oda a technika, hogy így is viszonylag szép színei legyenek a képeknek. Tőle szokatlan módon még némi látványelem is került bele, amikor Sarah képzelgéseit láthattuk. Ilyen elem volt az ugrásszerű vágás, ami teljesen váratlanul ért, vagy Sarah álma a sejtelmesen megvilágított balettelőadásról.

Élmény:

Cassavetes filmjei nem tartoznak a kedvenceim közé, mert kevés bennük a konkrétum és egy-egy érzést próbálnak közvetíteni, ami nekem nem szokott átjönni. Ez utolsó saját filmje a korábbiakhoz képest egészen élvezhető volt, főleg az utolsó negyedóra miatt, és még némi humor is helyet kapott benne.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Gena Rowlands (Arcok, Egy hatás alatt álló nő), John Cassavates (Rosemary gyermeke), Diahnne Abbott (Taxisofőr, A komédia királya), Seymour Cassel (Arcok)
- A Mrs. Kinert alaktó Doe Avedon férje Don Siegel volt.

Következik: A légy