Cselekmény: Libanoni rabok rehabilitációjának részeként a rendező a Tizenkét dühös embert tervezi színre vinni egy börtönben. Előadóink többsége gyilkos, van akit halálra ítéltek, van akit életfogytiglanra. A dokumentumfilm a próbák során készült, ahogy Daccache próbálja instruálni a rabokat és személyes élettapasztalataikhoz kötni karaktereiket...

Téma: Nem annyira meta-film, mint amennyire az ember várná az alapján, hogy a Tizenkét dühös embert rabokkal adatják elő. Ez egy drámaterápia a raboknak, amelynek során a néző megismerheti a bűnözők emberi oldalát, a rabok pedig személyiségfejlődésen mennek keresztül, illetve sikerül átnyomni egy társadalmi célú üzenetet is egy a rabok életét megkönnyítő törvényről.

Tartalom: A rabok először elmesélik, hogy adódik ez a színházas lehetőség a börtönben. Kezdetben Daccache személyes történeteik révén akarja a rabokat összekapcsolni karaktereikkel, így ismerhetjük meg őket valamennyire. A cél egyértelmű: megmutatni az emberi oldalukat, hogy valójában ők sem eredendően bűnözők, rendesebb körülmények között nem követtek volna el bűnt. Ez a fő üzenete a falon lévő feliratnak is, mely szerint a háborús idők tesznek egy embert tolvajjá, amiért békeidőben elítélik. A második főbb szakaszban inkább Daccachével foglalkozik, hogy hogyan próbál pszichoterápiát csempészni a próbákba és hogy hogyan tanítja a rabokat színészkedni. A kövekező fontosabb gondolat az, hogy a börtön nem egy jó hely, dehumanizálja az embereket, de a színház sokat segít ennek elviselésében - itt nagy hibát követ el a film, ugyanis csak a film végén nyögi ki, hogy nem kéne duplán büntetni az elkövetőket a rossz körülményekkel, elég maga a börtön is. Végül eljön az előadás, a siker, a pozitív élmény hatására pedig elítélteink végképp megváltoznak.

Forma: Nem komplikálták túl, próbál és előadott jelenetek váltogatják egymást, amit interjúrészletekkel tarkítanak. Időnként a nézőket emlékeztetve, a dolognak súlyt adva kivűlről mutatják a szögesdrótos börtönfalakat, miközben főhőseink benn próbálnak. A karaktereket nem sikerül közelebbről megismerni és a gondolatmenet sincs igazán rendesen felépítve. Plusz pont, hogy a film zenei betéteit is a rabok szerezték és adják elő.

Élmény: Egy drámaterápia megfilmesítését láthatjuk néhány kiemelt részlettel (bő egy évig tartott a foglalkozás). Azzal alig foglalkozott, amire kifutott a végére, ellenben kihagyott egy csomó izgalmas témakört. Én elsősorban egy intellektuális vonalat erősítettem volna, hiszen mégiscsak egy filmet forgattak arról, ahogy valódi szereplők előadnak egy róluk készült filmet.

Érdekességek:

• A fő pontja ugye végül az lett a filmnek, hogy a börtönkörülmények túl rosszak és nem segítik a vissazilleszkedést. Ez igaz, a börtön hamar túlzsúfolttá vált, az egyik legrosszabb a világon és ahogy sajnos itthon is, az embereek nagyobb bűnözőként jönnek ki, mint ahogy bemennek. Ráadásul a Wikipedia szerint pont 2008-ban volt emiatt egy nagyobb börtönlzadás, ennek ellenére meg sem említik.
  
• A drámaterápiát egy román pszichológus találta ki. Az ötlet már az 1910-es években megszületett, de csak az 1970-es évekre fejlődött ki.
• Akit érdekel, itt megnézheti az előadást is, de arabul van.

Cselekmény: Francois felsőközéposztálybeli, vidéki férfi, látszólag mindene megvan. Egy esküvővel indítunk, ahol feltűnik neki barátai feltűnően jóképű, egyetemista fia, Christian, aki szeretne Francois-nak dolgozni, ha végez. A látszat ellenére Francois házassága eléggé kihűlt. Felesége nem is sejti, hogy férje egy nagyon titkos társaság tagja: időnként Francois-hoz hasonló férfiak gyűlnek össze egy külön erre a célra fenntartott házban... hogy dugjanak egymással. Igen, Francois makulátlan élete mögött ez a sötét titok rejlik, és az esküvő óta nem bírja kiverni Christiant a fejéből. Elhatározza, hogy elutazik meglátogatni...

Téma: A rendező saját elmondása szerint mindössze a szépségben (Christian) rejlő veszélyeket akarta ábrázolni, de a dél-afrikai leírások sokkal általánosabbnak látják Francois karakterét, egy tipikus képviselőjét az apartheidnak.

Tartalom: A történet középpontjában teljes mértékben Francois áll, az ő szemszögéből látunk mindent. ha nem mondaná maga, anélkül is látnánk, hogy a tipikus konzervatív, középosztálybeli, sikeres, középkorú, macsó gyönyörű családdal, de öregedő, pocakosodó férfi, kihűlt házasságal. A tökéletes felszín alatt váratlanul kiderül, hogy Francois meleg orgiákban vesz részt, azaz egész élete (és társaié) hazugság, csak a látszatról szól. Ez főleg akkor válik hangsúlyossá, amikor Francois arról mesél Christiannak, hogy pilóta akart lenni, hogy elrepülhessen mindentől. Nyomon övethetjük érzéseit Christiannal kapcsolatban, átérezhetővé válik minden tette, amiket most nem spoilerezek el. Innen kevésbé feltűnő, de számos eszközzel szegezik Francois-t a saját világához, a dél-afrikai leírások szerint pl. egyértelműen rasszista, homofób; ami nekünk is feltűnhet, hogy ő afrikaanst használ, Chrsitian már angolt. Nem vagyok egyébként meggyőződve róla, hogy Francois valóban meleg, a hozzá hasonló féfiakkal való szeretkezése lehet akár jelképes jelentésű a karakter számára is, nemcsak a nézőknek. A történet végére Francois fizikai és társadalmi elnyomó ereje letaglózóvá, rémisztővé válik, és ez talán hatásosabban érzékelteti az apartheidot, mint más.

Forma: Egy írás kritizálta a szélesvásznat arra hivatkozva, hogy személytelenebbé teszi a filmet, de nekem az volt a benyomásom, hogy a gyakori nagytotálok sokkal inkább az elkülönülést, magányt jelzik. Felfedezni véltem egy rakás filmtörténelmi utalást/főhajtást Hitchcocktól (a nyitójelenet) Ozuig (a fakanáltartó). Szerencsére nem szövegelik túl a filmet, nagyon sok a csend és hagyják, hogy a néző maga jöjjön rá egy-egy képből, mi is folyik vagy mi történt, mire gondol, mit érez Francois. A nappali képek is vésztjóslóan borongósak, Francois otthona pedig különösen sötét a sok árnyéktól, gyenge fénytől. A színészi játék is visszafogott, ami jó, csak a színészek nem olyan kaliberek, hogy ez ütős legyen, bár kétségtelenül Francois és Christian fizikuma is tökéletes a szerepre.

Élmény: Meglepően korrekt műfaji film, az Omarra emlékeztet ebben. Nem egy mély darab, de legalább nem is a szokásos társadalmi pornó, hanem egy izgalmas, könnyen fogyasztható, hollywoodi-stílusú thriller, amely érzékletesen mutat be egy ügyet.

Érdekességek:

• Azt hiszem az apartheidről és Dél-Afrika történelméről eddig még nem esett szó. Dél-Afrika az emberiség egyik bölcsője, a 15. századtól kezdve érkeztek főleg holland telepesek, akik a 19. század közepén szakadtak el az akkori gyarmattartó Nagy Britanniától. A rasszok közötti szegregációt 1948-ban vezették be hivatalosan, noha természetesen korábban is létezett. Ezt azonban folyamatosan erőszakos tüntetések övezték, így már az 1970-es években elkezdődött a megszüntetésének folyamata, mai 1992-ben ért révbe.
  

Cselekmény, téma, tartalom: Egy írógépet láthatunk, amelyen két egykori férfi szerető chatszerűen beszélget és tíz év után újra megbeszélnek egy randit. Csak az utolsó két percben hagyjuk ott az írógépet és ülünk be egy autóba, majd egy tíz évvel korábbi, ezredfordulós házivideót láthatunk. A látottak egy volt, nosztalgikus szerelem feléledésének érzését próbálta visszaadni annak minden árnyalatával. Erre rakódott rá a formai jelentésréteg, ami szintén a múlt és a jelen viszonyát erősítette. (Egyesek szerint tágabban értelmezve libanoni politikai kérdések is megjelennek benne, de csak azt, hogy Libanonban játszódik, de angol nyelven, még nem érzem elégséges kapaszkodónak ehhez.) A chat során fokozatosan tárul fel előttünk, hogy a gépelőnek ez a kapcsolat érzelmileg fontosabb volt, míg a másiknak inkább csak testi, illetve az is csak egyetlen szóból derül ki, hogy két férfi beszélget. Fontos motívum a zöld sugár, ami eredetileg egy Verne regényben jelenti a napnyugtakor előforduló jelenséget, ami állítólag szerencsét, szerelmet hoz az észlelőinek, de a rendező kifejezetten utal a hasoncímű Rohmer-filmre is, amit viszont nem mertem elolvasni, mert a közeljövőben be van kalkulálva és nem akarom magamnak lelőni előre a poént.

Forma: A film formai alapkoncepciója könnyen felismerhető: főhősünk egy írógépen chatel gépelve, míg partnere azonnal válaszol úgy, hogy nincs is jelen, tehát a múlt és jelen egymásra rétegződését figyelhetjük meg. Nyilvánvalóan emiatt a gépelő férfi az, aki a múltban ragadt érzelmileg, benne a kapcsolatban, míg partnere könnyedebb, "instant". A szereplőket direkt nem látjuk, nem halljuk, csak az érzelmeket akarta átadni a rendező. A háttérzaj árulja el, hogy arab környezetben vagyunk, ugyanakkor szereplőink angolul kommunikálnak, ami a környezettel való disszonanciára utalhat vagy arra, hogy tíz évvel ezelőtthöz képest mennyivel erősödött az angolszász befolyás (és ebből ugye már következhet a fent említett politikai vonal). Az írógép után autóba ülünk alagutakon át visszautazni a múltba, majd egy 1999-es házivideóval zárunk a naplementében várva a zöld sugárra, nosztalgikusan felidézve egy másik kort.

Élmény: Nem véletlenül ennyire szabadon értelmezhető, a rendező nem akar túlságosan konkrét lenni, részben mert érzelmeket akar átadni és nem gondolatokat, részben mert a videó egy kiállításra készült egy nagyobb projekt részeként, és egy ilyen rövid film esetében hatásosabb, elgondolkodtatóbb lehet egy többféleképpen átélhető darab. Még így is hosszúnak éreztem azonban a tíz percet, 8 percig bámulni egy lassú írógépet nem túl izgalmas.

Érdekességek:

• A film az egyesült arab emírségekbéli Sardzsai Művészeti Múzeum tizedik biennáléjára készült, amely alapkoncepciója az "árulás, szükség, lázadás, vonzódás, romlás, odaadás, közzététel, fordítás" kulcsszavak voltak.
• A zöld sugár létező jelenség, a napfény megtörése okozza, csak ritkán fordul elő.

Cselekmény: Sissako, a rendező 16 évvel ezelőtt együtt tanult az angolai Baribangával a szovjet Rosztovban. Elhatározza, hogy felkeresi, a címe azonban nincs meg, csak egy régi fotó. A polgárháborús Angolába utazik és érdeklődni kezd különféle embereknél: kocsmai vendégnél, idős szabónál, gyerekkkoldusnál, taxisofőrnél, de senki sem ismeri fel...

Téma: A dokumentumfilm a polgárháborús Angolából mutat életképeket; szereplőink kiábrándultak, de nem letörtek, és a végkicsengése pozitív, mert többen maradtak vagy visszamentek az országba a nehézségek ellenére.

Tartalom: A kerettörténettel indítunk: a rendező apja örül, hogy fia nem maradt Európában és hazajött, ugyanakkor értetlenkedve fogadja, hogy tartalékait felélve veszélyes utazásra indul felkeresni angolai barátját, akivel együtt tanult egykor a Szovjetunióban. A rendező hitvallásával kontráz: ő kalandor, ezért a kalandot keresi. Innentől kezdve interjúkat láthatunk a keresés ürügyén olyanokkal, akik valamilyen szinten a függetlenségi háború (ld. Sambizanga) vagy a polgárháború áldozatai, ennek ellenére maradtak vagy legalábbis túléltek. Egy értelmiségi nő próbál kontinesnyi méretű párhuzamot vonni Afrika és Angola története közt, de a legfontosabb szereplő talán mégis a háborús sokkban szenvedő nő, aki pszichés okokból nem hajlandó lábra állni, míg meg nem szólal a zene. Bár mindenkinek rosszabb lett, mindenki pozitív és a befejezés is reményteli, legalább annyiban, hogy van még jövője az országnak.

Forma: Tipikusan interjús jellegű dokumentumfilm, azaz a szereplők a kamerába beszélnek, némi pluszt csak a vágóképek jelentenek, na meg maguk a karaketerek érdekes arcai. Többet erről nem tudok mondani és amúgy is késő van és álmos vagyok :D

Élmény: Egyetlen problémám, hogy a film elvileg másfél órás, de én csak egy egyórás változatot találtam, így nemm tudom, miből maradhattam ki. Jó volt nézni a pozitív életszemléletű embereket, de túl kevésnek érzem tartalmilag ahhoz, hogy egyórás legyen a játékidő.

Érdekességek:

• A Sambizanga során már említettem, de álljon itt mégegyszer arra való tekintettel, hogy a film 1998-as: miután 1975-ben sikerült elszakadni Portugáliától, Angola függetlenségi mozgalmai egymásnak estek és 2002-ig húzódott a konfliktus.
• Ezeket a szembenálló függetlenségi mozgalmakat természetesen a hidegháborús korra való tekintettel részben az Egyesült Államok, részben a Szovjetunió támogatta, így kerülhetett Sissako és barátja közös rosztovi iskolába.

Cselekmény: A mali város, Timbuktu egy iszlamista  hadsereg uralma alá került. A helyiek alkalmazkodtak az oktrojált, szigorú vallási szokásokhoz - már aki még nem menekült el - , ugyanakkor őket sem kell félteni és nem adják be a derekukat mindenre. A helyi imám pl. kizavarja a fegyvereseket, amikor azok cipőben lépnek be mecsetbe és kioktatja a vezérüket, ha az iszlámmal ellentétes dolgokat tesz. A zene ugyan tilos, de ha vallásos dalokat énekelnek, akkor tehetetlenek velük szemben. Egyiküknek tetszik a férjes Satima, de a nő simán lehordja. Amikor egy helybéli halász levadássza a helybéli pásztor, Satima férjének egyik marháját, mert az megrongálta a hálóit, a férj dühösen, felfegyverkezve indul leszámolni...

Téma: Én a hatalom természetét láttam benne amellett, hogy kapunk egy aktuális helyzetjelentést és etno-körképet. A történetnek ugyanis van egy íve, ahogy az emberarcú fegyveresek egyre kevésbé foglalkoznak saját képmutatásukkal, míg másokkal a legszigorúbban járnak el.

Tartalom: Spoileres lesz. A szerkezete kissé epizodikus, kb. fél tucat történetszálat követünk, a legtöbb játékidőt egy nomád család kapja, akik végtelenül szeretetreméltóak, de az ő tragédiájuk a megszállástól független. A történet első harmada-fele meleg, emberbarát, ami hülyén hangozhat, de még a fegyveresek is emberarcúak (mondjuk pl. a vidám rabszolgatartók mindennapjainak hasonló ábrázolása valószínűleg kiverné a biztosítékot Amerikában). Ez abban nyilvánul meg, hogy nem elég határozottak, talán még idealisták is, így megszeppenve kimennek a mecsetből, amikor rájuk szól az imám vagy tanácstalanul állnak, amikor a betiltott zenélés helyszínén vallásos énekeseket fedeznek fel, de emlékezetes az újonc francia(?) srác is, akinek meggyőzően kéne szavalnia a propagandavideóban, de nem megy neki. A fegyveresekről rendre derül ki, hogy nem jobbak a város civiljeinél, sőt, még képmutatóak is, és ezen a ponton kezd megmutatkozni a hatalom, mert egymással elnézőek és nem javulnak, a civileket viszont kérlelhetetlenül megbüntetik. Az epizódok jelképesek, túlmutatnak önmagukon, ez már az elejétől nyilvánvaló, amikor a fegyveresek gépfegyverrel vadásznak vagy hagyományos szobrokon gyakorolják a célbalövést. Állandó motívum a kommunikáció nehézsége: a soknemzetiségű helyen mindenhez tolmács kell; a telefonok alig működnek; a fegyveresek nem hallják meg az ellenérveket... stb.

Forma: A film lassan halad, sok a csend, a szereplők gyakran nem csinálnak semmit, így a sivatagi színes környezettel eléggé meditatív tud lenni, amihez hozzájárul a kamera viszonylagos távolságtartása is: általában nem mutatnak közelről megrázó dolgokat, bár néha épp ez adja egy-egy esemény erejét, pl. a gyilkosságnál. A kihalt teret kizárólag az emberek töltik meg élettel, ennek megfelelően kezdetben komikus lehet minden, míg a végén tragikus. A legszebb és legkifejezőbb jelenet a lírai naplementében zajló, labdanélküli focimeccs - mert a focit betiltották.

Élmény: Nagyon szurkoltam, hogy maradjon meg az elején lévő pozitívabb hangulat, de nyilván nem lehett így, így elvesztettem a film iránti lelkesedésemet is, bár kétségtelenül hatásos volt a számomra.

Érdekességek:

• Timbuktu egy 50-60 ezres mali nagyváros, sokáig ideiglenes település volt, a 12. századtól vált állandó kereskedelmi központtá. A 2012-es tuareg felkelés során került az Ansar ad-Din kezére szűk egy évre, míg ki nem űzte őket onnan a hadsereg
• A tuaregek egy 3 milliós szaharai nomád népcsoport, akik főleg Niger és Mali határain élnek. Részben függetlenségük elnyerésért, részben az elsivatagosodásból következő elszegényedésük miatt az elmúlt száz évben több nagyobb felkelést indítottak. A 2012-esre akkor került sor, amikor Maliban belpolitikai válság alakult ki
• Az Ansar ad-Din egy 2012-ben alapult, többnyire tuareg szervezet, akik célja egy iszlamista teokrácia volt Maliban. 2017-től beolvadtak az al-Kaidába.

Kapcsolódó hírek:

• Úgy látszik "főhősünket" elkapták és most tárgyalják az ügyét: https://444.hu/2020/07/15/ha-egy-no-nem-viselt-kesztyut-a-piacon-nyilvanosan-megkorbacsoltak