Cselekmény: 1948. Vera fiatal, naiv ápoló, elköveti azt a hibát, hogy kifakad egy politikai rendezvényen, hogy nem túl ideálisak a kórházi körülmények és semmi nem változott az előző rendszerhez képest. Az igazgató persze mérges, a párt azonban lecsap rá és elviszi a pártiskolába. Csoporttársai tapasztaltabbak nála, de egyáltalán nem karótnyeltek, hanem élvezik az életet - különösen Mária - , ami ki is veri a megkeseredett, idősebb Annánál (Pásztor Erzsi) a biztosítékot.  Vera mindenkivel megértő, csak azt viseli nehezen, ha a fiatal tanárról, Istvánról beszélnek rosszakat...

Téma: A ménesgazdához hasonlóan névleg a Rákosi-rendszer (kezdete) kapja meg a magáét, de persze simán ráhúzható bármelyik puhább diktatúrára, ahogy az embereket megpróbálják megtörni és biorobottá degradálni az iskolában. Ennek esik áldozatul Vera is, aki túl naiv vagy nem elég okos ahhoz, hogy észrevegye, mi történik vele.

Tartalom: Az egész abból vezethető le, hogy Vera annyira fiatal, hogy együtt fedezi fel velünk a rendszert és válik felnőtté és a rendszer részévé. Ezért mer még felszólalni a kórházigazgató ellen és ezért megértő mindenkivel szemben. A két pólust Mária/István és Anna képviselik: előbbi kettő az emberarcú szocializmusért küzd, ami humanistább jellemükben is megmutatkozik, míg Anna már megkérgesedett az idők során és a legkisebb szabálytalanságot (nem jogi értelemben) is rossznak látja. Vera eközben naivan együttműködik mindkét oldallal, hiszen nem érzi még, hogy Anna/a párt elnyomó. A legdurvább jelenet a filmvégi számonkérés, ahol a diákokat leteremtik akkor is ha túl aktívak és akkor is, ha nem. A lényeg, hogy megtörjék őket a nyilvános megaláztatással.

Forma: Erről keveset tudok írni. A film színvilágát szokták kiemelni, hogy vörösbarnás egyhangúságában a kommunizmus rátelepedését érzékeltetik a világra, de ezen kívül nem volt más markáns képi elem. A zene zavaróan elektronikus volt, a főbb színészek nekem kicsit sokak voltak vagy épp kevesek.

Élmény: Nem fogott meg különösebben a film bár a számonkérés jelenet kellően undorítóra sikerült, hogy emlékezetes legyen. Azon filmek közé tartozik, amely már viszonylag nyíltan bírálhatta a Rákosi-rendszert, de láttunk már hasonlót jóval korábbról is érdekesebb kivitelezésben.

Érdekességek:

• Korábban láttuk:
  
  • Pásztor Erzsi (Tűzoltó utca 25, A ménesgazda)
  • Horváth László (Szegénylegények, Fényes szelek, Még kér a nép)
  • Halász László (Körhinta)
  • Kádár Flóra (Körhinta, Szerelmesfilm)
  • Gyimesi Pálma (A tizedes meg a többiek)
  • Koszta Gabriella (A ménesgazda)
  • Németh László (Fényes szelek)
• Színészdinasztiák: Győry Fanciska férje Végvári Tamás;
• Szabó Éva (Mária) a rendező felesége volt.
• Szilágyi István idén hunyt el 82 évesen, miután fia meggyilkolta.

Cselekmény: Johan egy mennonita (viszonylag puritán keresztény) közösség tagja szép nagy családdal a mexikói tanyaviilágban, tisztes életivtellel, de belül majd megszakad a szíve: végzetszerűen beleszeretett ugyanis egy másik nőbe. Szereti a feleségét is, de egyúttal képtelen ellenállni a mindent elsöprő szerelemnek...

Téma: A rendező elmondása szerint a szerelemről akart filmet forgatni, de ennél azért jóval több lett a film, mert malicki transzcendenciát sikerült ültetni a képekbe (de örültem, amikor felmerült bennem Malick neve és már az első kiritkában viszontolvashattam - de jó vagyok :D). Csak itt a "felsőbbrendű" nem szeretetteljes (legalábbis a végéig), hanem közönyös, mint pl. a Melankóliában.

Tartalom: Bár viszonylag hosszú a film, ha történik is valami, az általában irreleváns a cselekmény szempontjából, úgyhogy muszáj lesz spoilereznem: Johannak ellenállhatatlanul beleszeret egy nőbe, de erkölcsi tartását nem adja fel és mindenről beszámol a feleségének is. A hármas mindegyike szenved a helyzet miatt, a feleség szíve végül szó szerint beleszakad és meghal, de feltámad (helló Az ige). Reygadas azért választotta ezt a környezetet, mert szerinte itt nem érvényesülnek korunk társadalmi elvárásai, hiszen a mennoniták őszinte, becsületes életet élnek, és valóban, mindenki őszintén szereti a másikat, amit ki is használ egy-két poén erejéig a történet (ld. gyerekek a furgonban). Próbáltam utánajárni a vallásos közeg miatt, hogy a neveknek lehet-e extra bibliai jelentésük, és talán igen (ld. Marianne, Esther). A téma szempontjából az apa tanácsa központi, amikor elmeséli, hogy ő is hasonlóan járt, de megértette, hogy az érzések önmagából fakadnak, így képes volt ellenállni a szerelemnek a békesség kedvéért.

Forma: A téma szempontjából fontosabb transzcendenciáért viszont a képek felelnek; ezt már az első jelenet megalapozza, ahogy lassan, nagyon lassan a csillagos égboltról a horizont felkelő napjára fordul a kamera (tisztára, mint a Mennyei háború nyitójelenete). Ez a lassú tempó végig megmarad alkalmat adva az elmélyülésre vagy arra, hogy észrevegyük a minket körülvevő jelképeket (pl. harmatcsepp, pillangó). A malickos hatást a természetközeliség adja és az időnként éteri megvilágítás, de itt gyakrabban vesznek el az óriás természetben a kis emberi alakok, így befogadó világ helyett inkább közönyöset érezhetünk, noha ez a végére kicsit megváltozik. Megmarad a Mennyi háború nézőpontos nézete is (időnként halszemoptikával súlyosbítva), bár ezúttal kevésbé koncentrál egyetlen központi alakra. Közben nem tudtam nem Martelre gondolni, mert minden háttérzaj nagyo fel van erősítve. A színészek autentikus, amatőr mennoniták voltak, de illett az eszköztelen játékuk a filmhez.

Élmény: Hmm... Nem mondom, hogy nem jó vagy nem élveztem volna, ez az a fajta film, amit alapból szeretni is tudnék, ott van benne Malick és Kieslowski.  De talán az a bajom, hogy túlságosan ott vannak benne és nem tudok elvonatkoztatni tőlük. Más a film, de nagyon hasonló, ezért muszáj egymáshoz viszonyítanom őket és abban ez sajnos alulmarad, hiába méltó hozzájuk.

Érdekességek:

• A mennoniták a 16. századi holland Menno Simons-ról kapták nevüket, aki egyre meggyőződésesebb anabaptistává vált pappá szentelése után, mert csak onnantól kezdte tanulmányozni a Bibliát...
  
• Kb. 2 millió mennonita él világszerte, alnémet nyelvjárást beszélnek. Közösségeik hasonlítanak a filmekből ismert amisokhoz, de sokkal nyitottabbak a világ felé.

Cselekmény: 1975, Zimbabwe. Már több mint tíz éve tart a zimbabwei függetlenségi háború. A falusi Florence és Nyasha kamasz barátnők, ég bennük is a forradalmi hevület, Florence esetében ezt a hevületet némileg táplálja az egyik harcos iránti szerelem is. Amikor apját letartóztatják, Nyashával átszöknek a már felszabadult, szomszédos Mozambikba, hogy csatlakozzanak az ellenállókhoz. Itt kapja meg Florence álnévnek Flame-et. Kemény kiképzést kapnak, de a körülmények korántsem ideálisak, mert sem enni nem kapnak eleget,de még csak harcolni sincs lehetőségük sokáig...

Téma: Bár a cselekmény javarészt a háborúról szól, a kiemelt téma a női harcosok részvétele benne és az ő helyzetük a társadalomban a háborútól függetlenül is.

Tartalom: A történet keretes, Flame/Florence elindul falujából meglátogatni rég nem látott harcostársát, a városban irodistaként dolgozó Nyashát. Ez a keret kezdetben csak "ócska" történetelemnek tűnik, de a végén fontosabbá válik, mint a cselekmény többi része. Visszaugorva az időben a háború közepén találjuk magunkat, főhőseink falusi lányok, akik közül Nyasha tanulni akar, Flame viszont harcolni, részben mert tetszik neki az egyik katona. A férfidomináns társadalom ekkor még csak szőrmentén jelenik meg a részeges, enyhén elnyomó apa szerepében, akit gyorsan elrabol az ellenség, így Flame-et ez végképp az ellenállók karjaiba löki. A film második harmadában a kiképzőtáborban vagyunk, ami nem alakul túl jól, ugyanis sokáig nem harcolhatnak, éheznek, és spoiler: Flame-et megerőszakolja az egyik katona következmények nélkül. Nyasha végül inkább az adminisztratív részleg tagja lesz és a háború után a városba költözik tanulni, Flame pedig visszamegy a faluba és hozzámegy szerelméhez. És valójában ebben az utolsó tíz percben jön a lényeg: Flame férje munkanélküliként agresszív részeggé válik és bár Nyasha magasabb életszínvonalon él, a városban ő is csak egy nő, akinek szinte prostituálnia kell magát, ha el akar érni valamit, noha a háborúban egyenlő félként harcoltak a férfiakkal.

Forma: Hát ez elég direkt, egy írás tévéfilmnek degradálta és az én fejemben is az járt közben, hogy egy amerikai háborús film mennyivel feszesebben csinálta volna meg dramaturgiailag és látványosabban az akciójeleneteket. A színészeket most kivételesen rossznak éreztem. Volt néhány ügyesebb megoldás (pl. a vadászgépek második szerepeltetése), de összességében nem hozott lázba.

Élmény: Persze inkább történelmi jelentőségű film, ami egy megosztó témához nyúlt hozzá, ráadásul elsőként filmesítette meg a háborút. És pont a nagyját kitevő háború volt a gyenge pontja, vagy hanyagolni kellett volna vagy jobban megcsinálni, mert a vége egészen jó lett.

Érdekességek:

• Nagy botrányt kavart a film, amikor a megszokottakkal szemben a harcolókat nem hősiesnek állította be, hanem a nőket helyezve középpontba rámutatott arra is, hogy őket is érték sérelmek. Rövid időre betiltották.
• Zimbabwe történelme szomorú fordulatot vett és az egykori fehérek uralta állam üldözni kezdte az ezredfordulótól a fehéreket, így a helyi születésű, de fehér rendező is kénytelen volt Angliába költözni.
• Zimbabwe Magyarországnál négyszer nagyobb, 15 milliós, keresztény ország, többségében sonák lakják. A terület már az emberiség hajnalán is lakott volt, a sonák kb. a 9. században jelentek meg. A 17. században a portugálok vetették meg a lábukat, de kiűzték őket. A britek az 1890-es években kényszerítették térdre a helyieket. Amikor a második világháború után a britek feladták volna a területet, 1964-ben a fehér konzervatívok puccsot hajtottak végre és önálló államot kiáltottak ki, ezzel indult meg a háború.
• Zimbabwei függetlenségi háború, avagy a rodéziai bozótháború 1964-1979 között zajlott le, melynek egyik fő vezéralakja Mugabe volt. Természetesen ezúttal is a civilek voltak a legnagyobb vesztesek, mintegy húszezren haltak meg a 15 év alatt. Az első szabad választásokat 1980-ban Mugabe nyerte, akit gondolom nem kell bemutatni, hsizen korának egyik legrosszabb diktátorává vált. Tavaly hunyt el 95 évesen, de eddigre már kiesett a hatalomból a gyorsan romló gazdaság miatt.
  

A filmről: Igen, ez most egy picit rendhagyó poszt lesz megint, ugyanis egy elég minimalista, ötperces rövidfilmről van szó. A filmben egy megkötözött, bekötött szemű testvérpárt láthatunk, akiket fegyveresek felraknak egy teherautóra és elvisznek, majd a befejező szöveg tanulsága szerint tömegsírban végezték. A film hozzáadott értéke, hogy meglehetősen belassítva történik ez a minimális cselekmény, így a néző akaratlanul elkezdi magát beleélni a helyzetbe és átérzi az ólomlábú idő terhét, a testvérek hangulatának komorságát. Persze ez lehet egyénfüggő, de nálam simán bejött, ott éreztem magam az egyik férfi helyében és kétségbeestem. Ha lenne fiútestvérem, talán még további rétegekkel bővült volna ez az érzés.

Érdekességek:

• A felirat szerint az 1991-es iraki polgárháborúról van szó, amikor Szaddám Huszein hatalma meggyengülni látszott a vesztes iráni és kuvaiti háború után. Nos, nem gyengült meg, és bár a diktatúra ellen felkelők az első hetekben nagy sikereket értek el, mindössze egy hónapig tartott az egész és vérfürdőbe trokollt: egyes becslések szerint akár 180 ezer halottja is lehetett az ellentámadásnak, többségük civil.
• Miután az Egyesült Államok 2003-ban megdöntötte Szaddám Huszein rendszerét, többek között erre a mészárlásra hivatkozva ítélték halálra 2006-ban.

Cselekmény: 1978. Carapiru a brazil őserdőben elszigetelten élő kőkorszaki indián, akinek a törzsére váratlanul modern fegyveres, illegális fakitermelők csapnak le és területüket felperzselik. Carapiru magára marad a zűrzavarban. Elvetődik egy faluba, ahol a helyiek gondjaikba veszik...

Téma: A dokumentumfilm egy tipikus esetét mesélte el annak, ahogy erővel elveszik az indiánok élőhelyét és ahogy próbálja őket segíteni az erre a célra létrehozott állami szervezet. Sajnos leírások híján ennél többet nem nagyon tudtam kihámozni belőle, simán lehet, hogy fontos dolgok felett átsiklottam.

Tartalom: Az indián Carapiru szótlan visszaemlékezésével indítunk; törzse édeni állapotok között él, míg meg nem jelennek erdőirtó fegyveresek. Carapiru tíz évig bolyon egyedül, mire elvetődik egy bahiabéli faluba, ahol a helyiek nagyon jófejek és magukhoz veszik a férfit. Ezen a ponton alakul ki a történet hármas időkezelése, egyszerre láthatjuk ugyanis a múltat (1980-as évekbeli felvételek), a filmbéli jelent (eljátszott 1980-as évek) és a valódi jelent (2000-es évek), amelyek párhuzamosak egymással. Ebben a szakaszban Carapiru nemes vadember jellege domborodik ki, aki mindenkihez kedves, szereti a gyerekeket. Egy nap érte jön az állami indiánvédő szervezet a helyiek bánatára, és a fővárosba viszik Carapirut, ahol az egyik munkatárs lakásában él, amíg tovább nem indulhatnak. Ebben a szakaszban a hangsúlyt a vadember találkozása a civilizációval kapja. Egy szerencsés véletlen folytán végül Carapiru visszakerülhet sajátjai közé, ám a lezárás nyugtalanító, a modern kor erőszakossága ott lebeg feje felett.

Forma: A legfőbb formai elem az idősíkok párhuzamos használata, amely hiába három (időnként négy) idősík, mégis lineárisak maradnak. Az eredeti idősík részben korabeli felvételekből áll, részben fekete-fehérben eljátszott, dramatizált eseményekből. Ezz rendszeresen kiegészül színesre váltó jelenetekkel, amelyek párhuzamosak a fekete-fehérekkel és reflektál rájuk, pl. amikor Carapiru visszamegy a bahiabéli faluba. Ezek kiegészülnek korabeli híradások képeivel vagy filmekéivel, pl. határozottan felismertem az Iracemát, de talán benne volt még az Apokalipszis most is. Ezeken a helyeken éreztem, hogy valami olyasmire utal a film, amit nem érthetek meg háttértudás nélkül. Annyiban nem egy hagyományos dokumentumfilm, hogy nem narrál, interjúztat (na jó, kicsit igen), hanem hosszasan elnyújtva, párbeszédek nélkül mutatja meg a főbb eseményeket, ami azért is jó, mert Carapiru nyelvétt a nézőkkel együtt a brazilok sem értik, így kénytelenek vagyunk arca és tettei alapján megérteni, mi történik.

Élmény: Sajnos - ahogy írtam - ,  nem találtam hozzá leírást, így simá lehet, hogy fontos dolgok felett siklottam át. Ha van brazil olvasóm, legyen szíves oktasson ki kommentben :) A történet maga számomra nem volt elég kifejtős és összefogott, egy gondolat helyett megjelent több is az indiánok kifosztásától az ártatlan vadember képéig, de túlságosan elnyomta őket Carapiru személyes története. Érdekesebb volt formailag, mivel nem próbált magyarázni; hiába voltak szövegek, szinte némafilmnek éreztem.

Érdekességek:

• Carapiru az awa nép tagja, akik egy tupi népcsoport. Kb. 300 - 400-an élnek, sokan elzárva a külvilágtól megőrizték eredeti életmódjukat. Bár eredetileg letelepedett életmódjuk volt, az európai gyarmatosításra reagálva a 19. századra nomád életmódra váltottak. Nemrég bejárta a híroldalakat egy felvétel, amikor sikerült levideózni őket.
• Carapiru törzsét tehát 1978-ban támadták meg, ezután a férfi tíz évig bolyongott magányosan, mire eljutott jó messzire eredeti helyéről a Angical járásbeli faluba 1988-ban.