Tartalom:

A vadnyugati kisváros seriffje, Kane házasodik és visszavonulni készül, hogy egy másik városban üzletet nyisson kvéker (azaz az erőszaktól tartózkodó) feleségével (Grace Kelly), amikor hírt kap: a banda, amely korábban rettegésben tartotta a várost, újra a városba érkezett. Ide tart ugyanis vezérük,  Miller a déli vonattal. Ez azért különösen kellemetlen, mert Kane kapta el és elvileg halálra ítélték, mégis kiengedték, pedig a férfi még bosszút is esküdött. A városlakók biztatására Kane előbb figyelmen kívül hagyja a közelgő veszélyt, de meggondolja magát is visszafordul: Miller mindenképpen utána menne, és addig sem akarja cserben hagyni barátait. Elindul összeszedni az embereket, hogy szembeszálljanak a bandával, ám mindenkinek van egy kifogása, amiért távol maradna a harctól. Ráadásul felesége is ultimátumot ad neki: vagy elmennek együtt vagy különválnak...

Az üzenet maga egyértelmű, Kane elvégzi a piszkos munkát éveken át, de amikor segítséget kér, akkor inkább kiveti magából a közösség, mert ilyenek vagyunk, gyarlóak és önzők, más bajából nem kérünk. Ebből a gondolattól sok leírás messzemenő okfejtésekbe kezdett, de szerintem álljunk meg ennél a felületes értelmezésnél, ne lássunk olyat a történetbe, ami nincs benne. Ami érdekes, hogy minden kritika egyöntetűen Kane-t egyfajta erkölcsi állandónak látta, míg a városiakat alacsonyabbrendűnek, de nekem korántsem ennyire egyértelmű a megítélése és részben a civileknek adok igazat. de lehet hogy csak én vagyok ennyire gerinctelen... :D

Megvalósítás:

Az alaphelyzet hamar feláll, innentől kezdve pedig Kane útját követhetjük nyomon a film nagy részében, ahogy szépen elfordul tőle mindenki: a polgármester (Thomas Mitchell) anyagi megfontolásból, helyettese (Lloyd Bridges) szakmai és szerelmi féltékenységből, valaki egyszerűen fél vagy a családját félti, valaki nem tartja helyesnek... stb. Különféle ellentétpárokat állít fel a történet: Kane a férfi, helyettese még gyerekes; exe harcos nő, felesége jámbor; elődje kiégett, ő még bízik... stb. A közintézményeket is jelképesen járja végig a házasságkötéstől a templomon át a koporsókészítőig. A tűzpárbaj csak az utolsó tíz percre jön el, és hiába a hosszas felvezetés (vagy épp ezért), Miller teljesen súlytalanul érkezik meg, és többen is felrúgják addig következetes értékrendjüket. Állítólag a maga korában egyértelműen kiolvasható volt ebből a történetből az 1950-es elejének kommunistaüldözése, hiszen a forgatókönyvírót is hasonlóan vetette ki magából Hollywood a feketelistájával. De ez megint olyan dolog, amit hatvan évvel később nem tudhatunk előismeretek nélkül.

Sokan dicsérik a zenéjét, de egyetlen balladisztikus daltól eltekintve nekem nem tűnt fel semmi, ahogy a Kane-t alakító Gary Cooper sem hagyott bennem maradandó nyomot, noha állítólag sokat dobott a szereplésén, hogy testi-lelki bajai miatt hitelesen adhatta elő a szenvedő férfit. Képekben az utolsó tíz perc volt igazán jó; a történet szinte valós időben fut, mindössze másfél óráról szól a másfél órás film. A felvezetés és a segítségkeresés viszonylag lassabb ütemébe be-bevillan az óra és az üres sínek képe, jelezve a közeledő vészt, és ez a vége felé egyre gyorsabban fordul elő, míg meg nem halljuk a vonatot. Ezzel párhuzamosan bevágják valamennyi szereplő arcát, akiket addigra valamennyire megismertünk, legalábbis a közelgő tűzharchoz való viszonyukat. Ugyanekkor Kane-t a távolodó kamera egyre magányosabbnak mutatja a kiürült városban.

Élmény:

Anti-western, lélektani dráma, thriller - sok jelzővel illetik a filmet, amely rászolgált jó hírére, rengeteg erkölcsi dilemmát vet fel, az utolsó tíz perce kifejezetten tetszett, de érzésem szerint nagyon bután zárja le. De mindent egybevetve a jobb amerikai westernek közé sorolnám.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Thomas Mitchell (Csak az angyaloknak van szárnyuk, Elfújta a szél, Az élet csodaszép), Lloyd Bridges (Airplane), Grace Kelly (Hátsó ablak), Eve McVeagh (Diploma előtt), Harry Shannon (Aranypolgár, A gonosz érintése), Lee van Cleef (Aki lelőtte Liberty Valance-t, Pár dollárral többért, A jó, a rossz és a csúf), Robert J. Wilke (Spartacus, Mennyei napok), Howland Chamberlain (Életünk legszebb évei), Larry J. Blake (Alkony sugárút), Jack Elam (Volt egyszer egy vadnyugat)
- Grace Kelly apja, John háromszoros olimpiai bajnok evezős.
- Mint említettem, a filmet annyira a mccarthyzmus jegyében értelmezték a maga korában, hogy a lelkes üdvözlők mellett legalább ekkora ellenérzést is kiváltott. John Wayne és Hawks amerikaiatlannak érezte felháborodásában, és ez volt  közvetlen kiváltó oka a Rio Bravo c. filmnek.
- A sors iróniája, hogy Cooper és Wayne jó barátok voltak, és amikor Cooper elnyerte szerepéért az Oscart, távollétében kénytelen volt azt Wayne átvenni.
- Zinnemann, a rendező még az Osztrák-Magyar Monarchiában született, zsidó származása miatt később Berlinből emigrált; szülei a holokauszt áldozatai lettek.

Következik: Földre szállt csillagok

Tartalom:

Jumikó és gyerekkori szerelme Ikuó egyszerű boldogságban élik életük, gyerekük születik, váratlanul azonban a rendőrség csönget egy este Jumikó ajtaján: egy embert elütött a vonat, és a tárgyai alapján vélhetően Ikuó az. Pár évvel később Jumikó hozzámegy egy vidéki halászfalu lakosához, a szintén özvegy Taimóhoz, de láthatóan továbbra is képtelen felhőtlen boldogságra.

A nem túl eseménydús film Jumikó lelkivilágát próbálja meg visszaadni, hogy miért tud nehezen túllépni első férje halálán és egyáltalán, hogy hogyan birkózik meg vele. Tudatosan épülnek fel azok a helyzetek, amiktől az átlagosnál súlyosabban érinti a haláleset Jumikót (pl. nagyi, bicikli, szembesülés hiánya) és amik miatt nehezebben tud továbblépni (már ha ilyen egyáltalán elvárható).

Megvalósítás:

Az, hogy nem eseménydús, enyhe kifejezés - Koreeda, a rendező kifejezetten és  következetesen kerüli az eseményeket vagy közvetlen előzményeiket és hatásaikat. Látszólag különálló életképeket láthatunk Jumikó kiskorától kezdve, ezek mégis megmagyarázzák többé-kevésbé lelkiállapotát. Pl. egy gyerekkori élménnyel indít, ahol a nagyanyja vélhetően már sokadjára szökik el otthonról, hogy hazautazzon meghalni. Ez később álomként visszatér, Ikuó szavaiból pedig megtudjuk, hogy Jumikó szerint a férj a nagyi reinkarnációja (persze nyilván nem gondolja komolyan - ez is egy olyan információ, amit közvetetten, következtetéssel ismerünk meg). Valószínűleg egyszer a nagyi tényleg nem jött vissza többet, így amikor Ikuó is szó nélkül eltűnik, érezzük a kapcsolatot. Az ő halála rejtélyesebb, ez az ami igazán nyugtalanítja Jumikót: a férje elvileg öngyilkos lett, de ennek semmi előzménye nem volt. Taimó tengerész megoldóképlete szerint egy lidércfény (a film címének magyar megfelelője) lehetett az ok, ami ahogy a hajósokat az óceánba csábítja, úgy vonzhatta Ikuót a sínekre. Ilyen elemekből áll össze a film.

Nem ismerem a teljes japán filmtörténetet, de hozzáértők szerint is Ozu elevenedik meg e film stílusában a mozdulatlan beállításaival, az emberi pszichológiára építkező témával, a tárgyak és épületek által keretek közé szorított szereplőivel. Többnyire csend van, nincsenek közeli felvételek, mégis érezhető, min megy át Jumikó. Alapvetően lassú a film, sok a hosszabb beállítás, de ezek szerintem nem érték el azt a kívánt hatást, amit Tarkovszkij vagy Tarr filmjei nyújtanak. Ahol mégis sikerült, az a temetéses jelenet, ahol hosszasan halad a gyászmenet, és amelyhez csatlakozik Jumikó is, végső búcsút véve első férjétől. A zene nem igazán tűnt fel, a színészi játék pedig nem tudott jelentős lenni, hiszen szándékosan visszafogottságukban, viszonylag messziről láttuk csak őket.

Élmény:

Éreztem a szándékot, egy erős hangulatával megfogni akaró filmet láttam, de ez a hangulat nem volt elég erős, hogy megrázzon és belém hatoljon. Szerintem ehhez erősebb képek és zene kellett volna, és pont ezek hiányoztak, nem a drámai történet.

Következik: Délidő

Tartalom:

Japán, 16. század. Hidetori (Nakadai Tacuja) földesúr, egész életében harcolt, mire nagyjából megszilárdította állásait. Már megöregedett, ezért elhatározza, hogy fiairia hagyja három várból álló uralmát, akik majd egymást támogatva kormányozhatnak: a legidősebb, Taro lesz az utódja, a középső, Dzsiro kapja a második várat, a legfiatalabb fiú, Szaburo azonban nem hiszi hogy működhet ez a jövő, és ezt szóvá is teszi. A durva kritikát apja sértésnek és lázadásnak veszi, ezért kitagadja és száműzi. Taro, felesége hatására, akinek családját épp Hidetori pusztította el és tulajdonképpen akinek a várában laknak, azt követeli apjától egy idő után, hogy tekintélye érdekében adja át neki főúri címét is. Hidetori nehezen viseli, hogy alávetetté válik, ezért sértődötten Dzsiro várába költözik. Dzsirót azonban időközben meggyőzik tanácsadói, hogy apja szakítása az elsőszülött fiával kiváló alkalom a hatalom átvételére, ezért igyekszik apját megtartani, de ehhez el kell őt választania elit seregétől. Hidetori persze azonnal megérti a helyzetet és a harmadik várba indul végső célként, ahol azonban a két fiú egyesített erői lemészárolnak mindenkit. Hidetori beleőrül...

Sokan a Lear király feldolgozásának tartják a történetet, pedig eredetileg a valós Mori Motonari földesúr Hidetori alapja, aki átengedte három fiának az uradalmát és ők együttműködve éltek békében. (A monda szerint, amit a filmben is eljátszanak, az apa három nyílvesszőt ad fiainak, hogy bizonyítsa: egyet könnyű eltörni, de hármat egyszerre már nem.) Kuroszava, a rendező ezt az alaphelyzetet akarta kifordítani, avagy mi történik, ha a fiúk mégsem működnek együtt, amikor kilép a képből az atya. Szándékosan használtam ezt a szót, ugyanis többször is utalnak az istenekre, így a történet számomra elsősorban arról szólt, hogy mi történik, ha az emberiség magára marad. Emellett állítólag erősen életrajzi is, Kuroszava magához hasonlította Hidetorit, amiért sikerkorszaka után feledésbe merült aktivitása ellenére is.

Megvalósítás:

Talán nem teszem jól, de két szálra osztanám a történetet: az egyik Hidetorié, akit kezdetben ereje teljében látunk idős kora ellenére is, majd megindul a lejtőn lefelé, fokozatosan elveszíti mindenét, amit addig sok bűnnel szerzett, majd ezek a bűnei is rászakadnak. Ez egy jelképesebb, szellemi szál, míg a fizikai síkon a fiúk testvérharcát követhetjük; valójában azonban ez nem is annyira az ő harcuk, hanem Taro feleségének, Kaedének mesterkedése, aki régóta tervezi bosszúját, és el is pusztít mindent maga körül, még az ártatlanokat is. Vele ellentétes, de nyúlfarknyi szerepű Dzsiro felesége, aki épp úgy került a családba, mint Kaede, azaz lemészárolták családját és hozzákényszerítették Dzsiróhoz, viszont ő ezt mélabús megnyugvással viseli, bízva az istenekben. De Kuroszava filmje pesszimista, megöletik őt is. Az udvari bolond hangosan átkozza Buddhát, de a józanabb tanácsadó türelemre inti őt: ez csakis az emberek műve. Mint látható, minden karakter ésszerűen viselkedik, többségük még erkölcsileg is elfogadható, mégis pokollá változtatják az addig virágzó vidéket a háborúskodással. A zárókép az egyik vak szereplőt mutatja meg botorkálni elveszve egy várfal romjainak szélén, ahogy leejt egy Buddhát ábrázoló tekercset.

Fura Kuroszavát színesben látni, de él a lehetőséggel és erős színeket használva teszi látványossá a képi világot: a három fiú három és seregei különböző színűek (kék, piros, sárga), az apa fehér, a táj pedig a nagyon zöld fűtől fokozatosan halad a szürke, vulkáni talajig. Főleg kezdetben szívesen mutatnak hatalmas tájképeket, amit váratlanul, szinte horrorisztikusan felvált felvillanva egy óriási, az egész eget betöltő felhő. De nem csak ebben mutatkozik meg a monumentalitás, ez Kuroszava legdrágább filmje, és akkor ez volt az addigi legnagyobb költségvetésű japán film is. Ennek megfelelően több mint ezer statiszta és ugyanennyi jelmez tűnik fel főleg a csatajelenetekben, de kb. minek... szerintem nem adtak hozzá semmit a filmhez, nem lett tőle látványosabb sem, sőt, nekem fájóak voltak a kaszkadőrök mutatványai, amiről látszódtak, hogy műesések. Az első csatajelenet azonban erős lett, de nem emiatt, hanem mert az egész egy mészárlás volt sok halállal, vérrel, ekkor váltott át igazán színesből szürkébe a színvilág, miközben nem is a csatazajt hallhattuk, hanem zenét (ez ihlette később a Ryan közlegény megmentésének partraszállós jelenetét). A zene egyébként nem volt rossz, diszharmóniáival illett a létrejött borzalmakhoz. A színészi játékot és a maszkokat ósdinak, túlságosan mesterkéltnek éreztem, de elvileg ez szándékos volt; korábban már említettem a nót, mint hagyományos japán színházi formát, amelyben az ókori görög színházhoz hasonlóan maszkokkal fejezték ki az érzelmeket

Élmény:

Szóval fura volt Kuroszavát színesben látni, és ezzel így volt a korabeli közönség is, ósdinak, elavultnak érezték az efféle rendezést az 1980-as évek közepére, és én is úgy éreztem, hogy inkább 20-30 évvel korábbra való a film stílusát tekintve. Üzenete természetesen egyetemes, vannak látványos elemei, szóval minden korban vállalható film, de nem éreztem katartikusnak, mert ahhoz valamelyik szereplővel azonosulnunk kellett volna, de egyik sem kapott ehhez elég időt és teret.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Nakadai Tacuja (Hét szamuráj, A testőr)

Következik: Maborosi no hikari

Tartalom:

Kína, 1450-es évek. A hatalmat a császár helyet valójában az eunuch Csao birtokolja. Árulás vádjával kivégezteti Ju tábornokot, gyerekeit pedig száműzetik, de hogy biztosra menjen, kegyetlenségükről hírhedt embereit a száműzöttek elé küldi a semmi közepén álló Sárkány fogadóba, hogy végezzenek velük. Míg az ügynökök várnak, titokzatos idegen (Si Csu) tűnik fel a színen, aki játszi könnyedséggel bánik el az ügynökökkel. A tulaj barátja ő, a tulaj pedig Ju egyik tisztje volt egykor. Még egy harcos testvérpár érkezik, akik szintén Ju alá tartoztak. Négyük igyekszik megvédeni Ju gyerekeit a helyszínre érkező, félelmetes harcos hírében álló Csaotól...

Ez egy szórakoztató film, nincs témája, üzenete, de még cselekménye is alig. A motivációt és minden mást egy félperces felvezetőben megkapunk, utána gyakorlatilag már csak az akciójelenetek jönnek.

Megvalósítás:

Ahogy említettem, a helyzetet villámgyorsan eldarálja egy narrátor az első fél percben, az ügynökök hamarosan megérkeznek a fogadóba, innentől kezdve pedig folyamatosan gyülekeznek itt Ju emberei: a vándor harcos, a tulaj, a testvérek, végül maguk Ju gyerekei. Mindegyik alkalommal kicsit elbánnak az ügynökökkel, míg meg nem érkezik minden szereplő a helyszínre egy nagy összecsapásra. Személyiségjegyeik alig vannak, még talán épp az eunuch Csaoról tudhatjuk meg a legtöbbet, aki tiszte révén nem élvezhette az élet örömeit, így a harcművészetekben jutott el a csúcsra. Talán a vándor harcos a legerősebb Ju emberei közül, ám egyedül ő is kevés Csao ellen, akit csak öten tudnak megállítani. Egy filmet már láttunk Hutól, ott a természetnek fontos szerep jutott; itt ez még csak nagyon csírájában fedezhető fel a vakító napfény vagy a hatalmas tájak képében. Egyébként ezek miatt egészen hasonlítottak Leone westernjeire.

Ezek a természeti képek voltak egyedül élvezhetőek számomra, minden más a tipikus vu-hszia filmek jellemzőit hozta, ráadásul 1967-es volta miatt még kezdetlegesen, Chan koreográfiáitól igen messze. Bosszantó volt látni, ahogy minden erőlködés nélkül megsuhintanak egy esernyőt és három ember méterek ugrik esik hátra. Azért volt pár akciójelenet, amin látszott hogy sokat gyakorolhatták. A zene a szokásos gyorsuló ütemű ütősökből áll, Csao haláltusájánál pedig kissé torzul a hagyományos kínai zene, de amúgy nem "szúrt" fület. A vu-hszia műfaj első filmjei már az 1920-as években elkészültek, de állítólag ez volt az első igazi mérföldköve, csak azt nem láttam sehol leírva, hogy mitől.

Élmény:

Feltételezem hogy elsősorban történeti jelentősége miatt fontos a film, mert esztétikait kevesebbet fedeztem fel benne. Persze sokszor tapasztaltam már, hogy még mindig csak a felszínt kapargatok a magam sajátos elemzéseivel, szóval elnézést ha lehúzva írtam a filmről, miközben valójában sokkal jobbat érdemelne. Mindenesetre ez egy személyes, szubjektív blog és sem a történetét, sem a megvalósítását nem élveztem egyáltalán. Az Egy csipetnyi zen ennél sokkal hatásosabb volt számomra.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Si Csu (Egy csipetnyi zen)
- Ju és politikai kivégzése valós történelmi esemény volt, de pár évvel halála után rehabilitálták.
- A filmből két sikeres remake is készült az 1990-es, majd a 2010-es években.

Következik: Káosz

Tartalom:

A Spotlight a tekintélyes újság, a Boston Globe oknyomozó csapatának neve. 2001-ben új főszerkesztő érkezik az ország messzi pontjáról, hogy külső emberként más rálátásával segíthesse a példányszámeladást. Első értekezletén máris szemet szúr neki egy cikk egy bíborosról, aki segített eltussolni az ügyét az egyik gyermekmolesztáló papjának. Bostonban nagyon erős katolikus közösség van, az egyház az élet minden területén befolyásos, ezért a Spotlight csapata korábban nem is nagyon próbálkozott az ügy felderítésével. Az új főszerkesző azonban most erre kéri őket, mert nagy sztorinak látja az ügyet. A csapat nyomozni kezd, és kiderül, hogy amit egyetlen esetnek gondolnak, az valójában jóval több papot érint, amit az egyház szisztematikusan elrendezett titokban, és amiről mindenki tud, mégsem történt semmi...

A történet olyan, mint Az elnök embereinek újraforgatott változata, a téma pedig ezúttal a katolikus egyház gyermekmolesztálási ügyei, pontosabban azok eltussolása. Egy iciri-picivel az oknyomozás bemutatásán tovább bír mutatni és felveti a kérdést, hogy miért hallgatott erről mindenki, beleértve az újságírókat is. Ezt többször felvetették, de sosem válaszolták meg vagy mélyültek el benne.

Megvalósítás:

A történet úgy van felépítve, hogy az információkat az újságírókkal együtt ismerjük meg, és persze hogy izgalmas legyen, mindig jön egy nem várt vagy nem várt horderejű is. Nem olyan pörgős, mint Az elnök emberi, viszont kezdetben jobban megformált karakterekkel dolgozik, akiknek kezdetben jobban belelátunk az életébe. Nagyon persze nem, ahogy az újságírók magánéletéről, személyiségéről sem tudunk meg sokat egy-egy jellemvonáson kívül. Üdítő, hogy volt benne pár komikus elem is, főleg a mindenről tudó újságíró képében, de minden színesítő elem kb. a film felénél eltűnt, és csak azt hajtogatták, hogy egyénileg többen is jelezték a problémákat, de senki sem foglalkozott velük érdemben idáig.

Őszintén szólva nem igazán értem a mozis létjogosultságát ennek a műfajnak, minden látványelemet nélkülöznek az ilyen filmek, és itt még a gyors ritmusú vágásokkal sem adták vissza a kapkodást, feszültségkeltő zene sincs, de a titkok megismerése izgalmas így is. A leglátványosabb elem a lakóházak fölé magasodó templomok fenyegető ereje, de igazából az egyházat sem ábrázolják igazán negatívan. A színészek biztos igyekeztek hitelesen megformálni karaktereiket, hiszen mind életszerűen visszafogottak, normálisan hétköznapian viselkednek, nincsenek nagy, teátrális érzelmek - ugyanakkor még nem elég életszerűek, érződik rajtuk a tökéletesség, nincsen őzés vagy elharapott, rosszul kiejtett szavak.. stb.

Élmény:

Sok újat nem tudok hozzáfűzni a filmhez, ugyanaz elmondható róla, mint Az elnök embereiről: izgalmas a története ellenére is, de nem látványos egyáltalán. Egy fokkal fejlettebb híres elődjénél, emberibbek a szereplői, de továbbra sem tartom moziba valónak az efféle filmeket.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Mark Ruffalo (Egy makulátlan elme örök ragyogása), Michael Keaton (Batman, Toy Story 3), Billy Crudup (Majdnem híres), Paul Guilfoyle (Szigorúan bizalmas)
- Geoghant végül letartóztatták és elítéltek, a börtönben viszont rövidesen meggyilkolta cellatársa.
- A cikkek nyomán öt további bostoni papot ítéltek él, és az ügy országos, majd világszintű botránnyá nőtt.
- A filmben elhangzó számok valósak, valóban a papok 6%-a molesztál gyerekeket, azonban ez a szám nem tér el a civilek arányától, vagyis nem a papi életforma okozza a jelenséget.

Következik: Long Men Ke Zhan