Tartalom

Tokió legnevesebb színészdinasztiájának örökbefogadott tagja Kiku, akit neves apja miatt agyondícsérnek, de háta mögött kinevetik, annyira rossz színész. Otoku, a család dajkája azonban segítő szándékkal, őszintén elmondja Kikunak, hogy gyengén játszik, de hisz benne, hogy képes többre is. Kikunak e szavak kinyilatkoztatással érnek fel, igyekszik tudatosabban játszani és persze egyedülálló őszintesége miatt Otokuba is beleszeret. Csakhogy a neves család nem nézi jó szemmel ezt a kapcsolatot egy alacsonyabbrendű nővel, ezért őt elküldik, a fiút pedig eltiltják tőle. Kiku azonban nem fogadja el a döntést és lemond nevéről, otthagyja a színházat és addig nem hajlandó visszatérni, amíg sikeres színész nem lesz...

Több témát véltem felfedezni: a legelső lehetne a művésszé válás folyamata, amihez az élet megtapasztalásán keresztül vezet az út, de mégsem ezt az aspektusát éreztem hangsúlyosnak, hanem inkább a férfivé válást vagy még inkább a megfelelő társadalmi pozícióhoz való felnövést. Ebből a nézőpontból pedig inkább a társadalmi aspektus tűnik fontosabbnak, amiben Otoku és Kiku csupán pozíciójuk miatt nem lehetnek boldogok, pedig minden más szempontból mindenki jól járna a kapcsolattal. Közben pedig van egy harmadik motívum is, ami különösen Mizogucsi későbbi munkásságának fényében válik egyértelműbbé: a nők. Ők azok, akik alárendelt szerepet játszanak és a háttérben maradnak, de még így is nekik köszönhető szinte minden.

Megvalósítás

Mint egy színházi darabban visszautalnak rá, alapvetően arról a klasszikus történetről van szó, amikor a királyfi elmegy szerencsét próbálni és megedzetten tér haza. Ahogy fentebb említettem, ez lehetne a film olvasata is, hiszen Kiku szerelméért és hivatásáért otthagyja a kényelmes helyét, tíz évig különféle csapások érik, amik segítik megtanulni művészetét. Azonban ő maga meglehetősen változatlan arccal teszi mindezt, jellemfejlődése alig van, csupán szakmailag válik jobbá (bár még ebben sem vagyok biztos). Lehetne Otoku szenvedéstörténete, aki jóval kevesebbet van színen, de az ő részéről is csak egy konstans önfeláldozást láthatunk. A megtett út maga sem tartogat igazi tanulságokat: Otoku következetesen támogatja Kikut, aki egyre lejjebb csúszik, pénzük egyre fogy, egészségük és kapcsolatuk megromlik, és csak az menti meg Kikut, hogy újra felkarolja családja. A harmadik szempont amit említettem, a női szerep. A történet első helyszínén, Tokióban a csúcson Otoku, a dajka nyitja fel Kiku szemét; Oszakában ő, mint társ segíti fejlődését; vándorszínészként pankrátornők teszik a társulatot földönfutóvá; Kiku visszatérve Tokióba pedig végül női szerepben bizonyítva kerül vissza családjába. Ha mégis Otokura koncentrálunk, szimbolikusan értelmezhető múzsaként, aki előbb dajka, később társ, végül halálával absztrahálódik. A krizantém Japánban egyébként uralkodói jelkép, japánul kiku.

Hogy miért nem teljesen egyértelmű a sztori alapján a téma, arról elsősorban a megvalósítás tehet (nem negatív értelemben). Már említettem, hogy Kiku arcáról kevés dolog olvasható le. Ennek oka az, hogy gyakorlatilag nincsen közeli kép, az arcokat alig látni, így sosem lehetünk biztosak abban, mit éreznek karaktereink, főleg úgy, hogy Kiku egyébként is elég monoton, Otoku pedig túl lelkes. Többször előfordul az is, hogy egy-egy karakter kimarad a képből, és csak akkor vesszük észre jelenlétét, ha a kamera megmutatja, mint egy Leone filmben. A távolságot érzékelteti az is, hogy rendre valamin keresztül láthatjuk csak a szereplőket (ablak, fátyol, rácsok... stb.). Inkább kísérletezésnek érzem, mint rendezői elvnek, hogy különféle kameraszögekkel próbálkoztak, legyen az alsó, felső, oldalsó, sarki... stb. Ami viszont tudatos és jellegzetesen mizogucsis, az az oldalazó kameramozgás, ami a japán tekercsek irányát lenne hivatott követni - itt azonban még nem csúsznak át ezek a mozgások egy másik jelenetbe, nem csak egyirányúak, és sokkal hosszabbak, mint a későbbi filmekben.

Élmény

Örülök, hogy újabb világháború előtti japán filmet láthattam, és egyáltalán nem volt gyengébb a világháború utáni filmeknél, ami azt is jelzi, hogy Japánnak nem volt szüksége a nyugatiasnak tartott Kuroszavára, hogy megteremtse saját filmművészetét. A képi világában mozgalmas és egyedi, történetében kissé fókuszt vesztett, de elgondolkodtató film simán ott van számomra a harmincas évek második felének legjobb filmjei közt.

Tartalom

A chicagói középiskolás Ferris (Matthew Broderick) gondosan megtervezi lógását: elhiteti szüleivel, hogy beteg, elterjeszti a hírt az iskolában is és minden eszközzel ezt a látszatot kelti, így kelletlenül, de az igazgató (Jeffrey Jones) is kénytelen engedni, hiába gyanítja ellenkezőjét. Barátja, Cameron tényleg beteg, de Ferris meggyőződése, hogy ez lelki eredetű, ezért Cameron apjának féltve őrzött Ferrarijával együtt elráncigálja őt a városba. Útközben kikérik Ferris barátnőjét, Sloane-t is a suliból azt hazudva, hogy meghalt a nagymamája. Meglátogatják a város nevezetességeit, többször majdnem lebuknak Ferris apja előtt, aki szintén a belvárosban tartózkodik. Hazamennek Cameronékhoz lazulni, ahol a fiú rádöbben, hogy a kilométeróra miatt le fognak bukni és apja megöli. Eközben az iskolaigazgató sem nyugszik és Ferris házához megy, hogy lebuktassa...

Aranyos vígjáték, ami ha jobban belegondolunk, teljesen valószerűtlen, kicsit abszurd és többnyire kikarikírozza a világot egy köcsög, dúsgazdag, amerikai hülyegyerek szemszögéből, de mégsem lehet rá haragudni, mert Ferris egyfajta ideális felszabadultságot testesít meg, amit mind szeretnénk magunkénak tudni, de vele ellentétben minket a világ visszaránt a mocskos, sötét valóságba. A történet igazi szereplői ebből a szempontból igazából Cameron, akibe egy kis lelket kell verni, hogy megtanulja értékelni a fontos dolgokat és majd szembeszállhasson a materializmust képviselő apjával, illetve Ferris húga, Jeannie, aki csak azért látja sötéten a világot, mert Ferris sikereihez méri magát ahelyett, hogy saját értékeivel foglalkozna.

Megvalósítás

A fő történetszál mellett több kisebb szálon fut a cselekmény, amelyek többször keresztezik egymást, persze a humor érdekében úgy, hogy ezzel gyakran csak az egyik szál szereplői vannak tisztában. Meglehetősen meseszerű, a felnőtt karakterek ugyanis teljesen karikatúraszerűek mind külsőben, mind viselkedésben, vagy hogy egyszerűbben fogalmazzak, tök hülyék, akikkel bármit meg lehet csinálni (kivételek ez alól a parkolóőrök, akik viszont a film üzenetével megegyezően megmaradtak gyereknek). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gyerekek többsége szintén ilyen, amely azt a célt szolgálja, hogy Ferris kiemelkedhessen közülük. Ahogy fentebb írtam, Ferris és barátnője testesítik meg a felszabadultsgot, Jeannie és Cameron pedig egyfajta kishitű földhözrgadatságot, akik túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a problémáknak. A történet két motívummal dolgozik. Az egyik az autó, amely Ferris-nek még nem jutott, a Ferrari képében pedig a felnőtt világ értékvesztése, anyagiassága jelenik meg. A másik fő motívum nem egyértelmű elsőre, de utánaolvasva megtudhatjuk, hogy ez maga a rendező, Hughes városa, Chicago. Láthatjuk valamennyi jellegzetes helyszínét, és elmondása szerint igyekezett megragadni a hangulatát is.

A film teljesen modern és újhullámos módszerekkel indítva ledönti a negyedik falat, mialatt Ferris a kamerába bámulva beszél a közönséghez és manipulálja magát a képet is feliratok megjelentetésével. A későbbiekben ez kevésbé lesz jellemző, de végignarrálja a filmet. A humorrnak számos forrása van a csetlős-botlós gegeketől a háttérben zajló eseményeken át az elnyújtott gesztusokig. Ezek nagy része a felnőttekhez, különösen az iskolaigazgatóhoz fűződik. A zene modern popslágerekből áll, de ezek és egyes zenei betétek is komikusan vannak felhasználva, legjobb példa erre az Oh Yeah. Mindezek mellett azonban egészen magas szintre is fel tud emelkedni hangulatában-megvalósításában a múzeumi jelenet során, amely videóklipes montázsként abszolút hatásos és megható a klasszikus művek bemutatásával. Persze megvan ennek az ellentéte is a borzalmas parádé-jelenetben, ami erőltetett és felszínes volt.

Élmény

A Nulladik órához képest ez egy sokkal könnyedebb darab, ám mégsem kevésbé mély, sőt egyes jelenetei akár sokkal többet mondanak. Megvalósításában vannak érdekesebb megoldások, de hiányzott belőle hogy ezek folyamatosan jelen legyenek. Nem először láttam a filmet, de nem emlékeztem a poénokra. kamaszként valószínűleg sokkal viccesebb mint harminc felett, de így is szórakoztató.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Matthew Broderick (Az oroszlánkirály), Jeffrey Jones (Amadeus), Charlie Sheen (Sivár vidék, Apokalipszis most, A szakasz), Richard Edson (A szakasz)
- A Ferris szüleit alakító színészek a forgatás alatt jöttek össze és egy párrá lettek, és még később is alakítottak szülőket. Broderick ekkoriban filmbéli húga jegyese volt.
- Rejtett poénok az autók rendszámtáblái: mind utalnak Hughes korábbi filmjeire.
- A filmbéli parádé valós, minden szeptemberben megrendezésre kerül a von Steuben-nap, amely az amerikai németek legfontosabb ünnepe. A névadó von Steuben porosz katonatiszt a függetlenségi háborúban segítette az amerikaiakat.

Tartalom

Anglia a második világháborúban. Nők dolgoznak a mezőn, repülők húznak el felettük. Besötétedik. Az emberek, főleg katonák bálteremben táncolnak és énekelnek, más katonák ugynezt teszik, ám ők vonaton utazva. Másnap reggel megszólal a rádió, a gyárakban folyik a termelés, a gyerekek játszanak, ebédelnek. A királyné koncertet néz.

A filmnek nincs története, propagandisztikus célzatú életképeket mutat azzal a céllal, hogy felkeltse a szövetséges országok szimpátiáját, illetve hogy erősítse a britekben az összetartozás érzését és hogy azt a képet mutassa, hogy az országban minden rendben zajlik.

Megvalósítás

A szovjetektől már láthattunk direkt propagandát, a németektől fordítottat, amikor azzal reklámozták magukat, hogy nem reklámozzák magukat. Ez a film egy újabb szintet jelent, a britek ugyanis a szovjetek miatt ódzkodtak a direkt propagandától, ezért Jennings, a rendező feladata az volt, hogy lehetőleg rejtse el a nyilvánvaló szándékot. Csakhogy ez olyan jól sikerült, hogy gyakorlatilag nem maradt semmi olyan elem, ami propagandára utalna, leszámítva a film végén felcsendülő hazafias dalt, illetve a valós állapotoknál kissé jobb körülményeket felvázoló képeket, mint pl. a menüt hirdető éttermet, holott ekkoriban jegyrendszer volt. Így aztán sokkal inkább művészfilm lett a brit hétköznapokat lírai, idilli formában bemutató anyag. A rejtett üzenet felépítése tulajdonképpen abból áll, hogy a különböző társadalmi csoportokat egy célért küzdő tömegnek ábrázolja, hiszen láthatjuk a szabálykövetően játszó gyerekeket, a dolgozó embereket,akik közül nem jelent kivételt sem a művészvilág sem, akik dalokkal, előadásokkal szórakoztatják a katonákat, és az egyik utolsó képen magát a királynőt is, finom egyenlőséget vonva közéjük. E túlzottan rejtett üzenet miatt az észak-amerikai szövetségeseknek szánt változatnál a kanadai média elnöke mond rövid bevezetőt, hogy egyértelműbbé tegye a dolgot.

Ez az előszó teljesen eltér a film stílusától, ami elsőre a film ismerete nélkül nem feltűnő, de visszatekintve rá teljesen megöli a film egészének hangulatát, hiszen ez az előszó egy prózai bevezető, míg a film nagy része különböző, beszéd nélküli életképek váltakozása. A képek kompozíciója fontosnak tűnik klasszikus festményeket idéző beállításaival, és nem félnek megmutatni az elsötétítések sötétségét is, amikor csak az épületeken belül van fény, a vonat pedig koromsötétben közlekedik, például. Számomra a legfőbb hangulati elem azonban az életképek elrendezése mellett a hang volt, amely kísértetiesen emlékeztetett a Távoli hangok, csendéletre a sok dal és zene miatt (ez az utóbbi érdeme, hiszen a második világháború éveiben játszódik), illetve nem volt párbeszéd, csak mondatfoszlányokat lehetett hallani, amelyek egy pillanatra betekintést engedtek egy-egy szereplő életébe.

Élmény

Azt az apróságot elfelejtettem megemlíteni, hogy rövid, mindössze húsz perces dokumentumfilmről beszélünk, ami szerintem egy ilyen típusú filmnél hiba, mert nem volt idő ráállni a ritmusára, hangulatára. Hasonló típusú film volt az Ember a felvevőgéppel, amelynek azonban egyértelműen egy zenei műre hajazó ritmusa volt. Itt szerintem elnyújtva kellett volna bemutatni a különböző életképeket, mint egy Tarr- vagy Tarkovszkij-mű esetében.

Érdekességek

- Jennings forgatási helyszínt keresve zuhant le egy görögországi szikláról 1950-ben, alig 43 évesen. McAllister, a társrendező szintén fiatalon, 47 évesen hunyt el, de nála nem találtam meg az okot.

Tartalom

Büntetésből öt diák az egész szombati napját az iskolában töltheti: Bender a rosszfiú, Claire a királylány, Andy a sportoló (Emilio Estevez), Brian az okoska (Anthony Michael Hall) és Allison a különc. Nemcsak benn kell maradniuk, de fogalmazást is írhatnak arról, hogy kik ők. A rosszfiú hamar beleköt mindenkibe vitákat és feszültséget szítva, de az összezártság miatt végül beszélgetni kényszerülnek és megnyílnak egymás előtt. A rosszfiú a tűzjelzőt indította be, Claire lógott, Andy összeragaztózta egy társa fenekét, Briannél fegyvert találtak, Allison pedig csak unalomból jött a suliba. persze ez csak a felszín; a motivációkhoz egészen meg kell nyílniuk...

Felnőttéválós történet, melyben a diákoknak (és a tanároknak is) rá kell döbbenniük, hogy a társadalmi és egyéb külsődleges különbségeik ellenére is sokkal több bennük a közös, mint gondolták való előítéleteik alapján. Elkövetett vétkeik mind abból fakadnak, hogy nem felelnek meg saját elvárásainak, ami viszont a külvilág, pontosabban a szülők nyomása miatt alakult ki. Ez a felismerés kell majd ahhoz, hogy szembefordulhassanak szüleikkel és önálló személyiséget építsenek.

Megvalósítás

Tulajdonképpen ez egy kamaradráma, javarészt egy teremben játszódik öt szereplővel. Az alaphelyzet klasszikus: öt különböző, ellentétes, egyéb helyzetben sosem találkozó karakter összekerül és a csoportdinamikának megfelelően szépen-lassan idomulnak egymáshoz. A párbeszéd megindulásához a katalizátor a rosszfiú. Az ő problémája, hogy az apja veri, az enyém meg az, hogy hiteltelenül adja elő (nem színészileg, hanem valahogy nem illik a karakterhez és ahogy ezt előadja). A királylányt elhalmozzák szülei pénzzel, de válófélben vannak és egyáltalán nem foglalkoznak vele. Érzésem szerint őt is elcseszték, mert ehhez képest a szüzességére van kihegyezve a történet. A sportoló és az okoska is teljesítménykényszerben élnek, a különc pedig csak magányos. A felnőtteket az igazgató (Paul Gleason) és a filozófus takarító képviseli; előbbi túlságosan elszakadt már gyerekkorától és nem érti a diákokat, Az utóbbi jelent egyfajta kapcsot, aki tudja hogy a diákok régen is pont ilyenek voltak. A diákok végső válasza a fogalmazás, melyet a film végén olvas el az igazgató: megértették, hogy nem az számít, hogy ők kik valójában, hanem hogy kiknek akarják őket látni. A megnyílás közben, miközben feltárják problémáikat, van egy jelentéktelennek tűnő, de valójában fontos rész, amely személyiségük kezdete: megmutatják, hogy miben jók a hozzájuk kapcsolt előítéletek túl: egyikük spagettit főz, a másik a mellei közé szorított rúzzsal keni ki magát, kezek nélkül... stb.

A film eleje rövid montázzsal indít, ami megmutatja egy iskola jellegzetes tartozékait, és amelyek már ekkor sok nyomot adhatnának nekünk, de ez inkább második nézésre lesz egyértelmű. Több hasonló montázs fordul még elő a későbbiekben, bár ezek már inkább csak az idő múlását hivatottak jelezni. A zene nyolcvanas évekbeli popzenéből áll össze, a film eleje is már egy Bowie-idézettel nyit, de a nyitódal kivételesen tényleg nagy sláger lett. A színészeknél sajnos elkövették azt a hibát, hogy többen is túlkorosak voltak már a szerepre, különösen a rosszfiúnál lógott ki a lóláb (királylány és okoska viszont csak 17 évesek voltak ekkor). Ami pozitívum, hogy Hughes, a rendező bár maga se volt ekkor még öreg (35), nagy teret adott a sokkal fiatalabb színészek improvizációinak és gyakran átírta a forgatókönyvet, párbeszédeket, hogy jobban igazodjanak hozzájuk.

Élmény

A filmélményeim alapján az amerikai középiskolák egyenlőek kb. a vadnyugattal, ahol farkastörvények uralkodnak és az erősek megverekednek akár a tanárokkal is és rettegésben tartanak mindenkit. Én mindig prédaállat voltam, szóval nekem az ilyen amerikai tinifilmek rémálomszerűek, gyűlölöm a bunkó karaktereket és könnyebben azonosulok a gyengékkel. Ezért elképzelhetetlennek tartom, hogy a Brian-félék pl. lepacsizzanak később az agresszorokkal. Bár problémáik valósnak tűnnek, viselkedésük valahogy mégis hiteltelen volt számomra, egyáltalán nem tiniként viselkedtek, de lehet ezt csak én látom így. A film amúgy külcsínben nem volt érdekes, de az üzenete pozitív. És ami a legfontosabb, ez egy tipikusan olyan film volt, ami miatt belevágtam ebbe a projektbe, ugyanis a nyolcvanas évek egyik meghatározó tinifilmjeként számos egyéb film utal rá. Jó ezekkel tisztában lenni. Íme egy példa.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Emilio Estevez (Apokalipszis most), Anthony Michael Hall (Ollókezű Edward, A sötét lovag), Paul Gleason (Drágán add az életed), Ron Dean (A sötét lovag)
- Több szülőt is a gyerek valódi szülője alakította, egyiküket pedig maga Hughes.

Tartalom

A Josi család ma költözik új otthonába, hogy a családfő apa közelebb lehessen a munkahelyéhez és főnökéhez. Két kisiskolás fia már az első nap a helyi gyerekbanda áldozatául esik, a verekedéstől való félelmükben pedig ezért másnap inkább lógnak iskola helyett. A boltosfiúval kicsit megfenyegettetik a legerősebb erőszakoskodót, így végül sikerül a gyerekek hierarchiájának csúcsára kerülniük. Egyikük, apjuk főnökének fia meghívja őket apja házivideós filmvetítésére, ahol megdöbbenve tapasztalják a fiúk, hogy a Josi család feje teljesen alárendelődik főnökének. Egy csapásra elvesztik tiszteletüket apjuk iránt és dacosan szembeszegülnek vele otthon...

Eltartott egy darabig, amíg megismertem a japán társadalmi problémákat az eddigi filmek során, amit az amerikai megszállás jelentett; igen ám, csakhogy ez a film 1932-es, azaz még a tágabb értelemben vett második világháború sem kezdődött meg, így nem vehettem észre, ha van benne bármi, ami a kor ismeretében felismerhető lett volna. Szerencsére egyetemesnek tűnik a történet: a gyerekek új környezetbe kerülve megpróbálnak beilleszkedni, megbarátkoznak a helyiekkel, közben pedig nemcsak a helyet ismerik meg, de saját maguk és családi kapcsolataik is átértékelődnek. A gyerekek szempontjából a felnőtté válás, a felnőttekéből a következő nemzedékért való küzdelem jelenik meg az apa révén, aki végülis igazat ad fiainak, de azzal vigasztalja magát, hogy nekik már jobb lesz az ő megalázkodásának köszönhetően.

Megvalósítás

Bár elsősorban a gyerekek életén keresztül látjuk az eseményeket, az övékével megegyezően, párhuzamosan zajlik a felnőttek élete is. A gyerekeknél az erő, a felnőtteknél a pénz jelzi a hatalmat, és ez utóbbi leszivárog a gyerekekhez is. Az apa és fiai együtt mennek el otthonról, a munkahelyen/iskolában egyszerre unatkoznak, utána pedig együtt térnek haza. Az apa először nekünk is tekintélyt parancsolónak tűnik, majd számunkra is kiderül, hogy annyira mégsem fontos ember, végül pedig melegen emberivé válik, ahogy baráti szintre ereszkedik/emelkedik és megértjük, hogy mindent gyerekei jövőjéért tesz. A történet valójában aranyos vígjáték, a humor forrása pedig a környék gyerekeinek viselkedése, akik hol felnőttesen komoly gesztusokkal, hol csintalan (de teljesen logikus) tettekkel mosolyogtatnak meg minket.

Ozu, a rendező Chaplinhez hasonlóan sokáig kitartott a némafilmek mellett, ez is az. De a legnémább, amit valaha láttam, ugyanis kísérőzene sem volt hozzá (egy 2010-es felújított változatban állítólag már van). Párbeszédből sincs túl sok, de nincs is rá igazán szükség. Az Ozura oly jellemző tatami-szint és a lassú tempó itt még nincs jelen, ellenben van Mizogucsira hajazó, balra haladó kamera, amely a japán képtekercsek olvasási irányát jelképezi. A gyerekek nem kiemelkedőek szerintem, de a grimaszokat és a testbeszédet nagyon jól hozzák., ezek a legviccesebb pillanatok.

Élmény

Kellemes, érzékeny vígjáték, ami nem lehet hangosan nevetni, de végig lehet mosolyogni. Konfliktusai ellenére is tele van bájos, meleg, emberi érzelmekkel, kicsit olyan mintha Wyler találozott volna az Élnivel. Látványban (és értelemszerűen hangban) nem erős, de számomra pozitívabb volt, mint Ozu későbbi filmjei.