Tartalom:

Négy, frissen végzett gimis barát találkozik a nyári szünet végén 1962-ben: Curt (Richard Dreyfuss) ösztöndíjat nyert az egyetemre, de azon gondolkozik, hogy egy évet inkább még otthon marad. Steve (Ron Howard) viszont örül hogy elmenekülhet otthonról, és éppen próbálja meggyőzni barátnőjét, Laurie-t (Cindy Williams) hogy a távolság miatt randizhassanak másokkal is, amíg nincsenek együtt. Távollétében legféletetteb kincsét, a kocsiját a lúzer okostojás Terryre bízza. John (Paul Le Mat) a helyi menő csávó, neki van a leggyorsabb kocsija, még egy utcai versenyt sem veszített el. Kocsikázás közben próbál csajokat felszedni, de meglepetésére egy 14 éves, levakarhatatlan lány huppan be mellé váratlanul, miközben megérkezik új kihívója is (Harrison Ford). Terry az új autójával szintén bevonz egy csinos lányt, de amikor egy eldugott tisztásra hajtva végre dughatna egyet, ellopják az autót. Laurie és Steve a szép búcsúest helyett összevesznek a fiú ötlete miatt. Curt eközben üldözőbe vesz egy pillanatra feltűnő, agyali szépségű szőke lányt, de nem találja. Amikor egy autóra támaszkodva megpihen, beleköt egy banda és kocsikázni viszik...

A téma kb. ugyanaz mint Az utolsó mozielőadásban vagy az Állj mellémben: a suli után fel kell nőniük a felelős döntéshozatalhoz a fiataloknak, bele kell vágniuk az életbe. A különbség annyi, hogy e két másik filmmel szemben nem az 1950-es évek lázadói közé visz el minket, hanem mindezt 1962-be helyezték, ahogy a Party zóna esetében is, mint Amerika utolsó "ártatlan" évébe a vietnámi háború és az ellenkultúra előtt. Persze nyilván nem volt az egyáltalán olyan ártatlan, csak volt egy baby boom a második világháború után és így egy széles nemzedéknek ez az időszak jelenti a nosztalgiát.

Megvalósítás:

Az első rövid jelenet gyorsan összedobja a főbb karaktereket egy helyre és röviden bemutatja a döntési helyzetet, ami előtt állnak: Terry csajozni akar végre, John érzi hogy az autóversenyzés nem tart örökké és egyszer legyőzik, Curt ugye fél kirepülni a fészekből, Steve pedig kötődni fél. Az előbbi három egyébként mind Lucas, a rendező egy-egy életszakasza. Terry végül önmagát adva és becsajozik, John elfogadja sorsát, Curt megpillantja múzsáját és átlép félelmein, Steve pedig hajlandó elkötelezni magát, amikor ráébred hogy mi fontos neki igazán. Mivel külön-külön követjük e karakterek tetteit, a történet epizodikussá válik, csak a film végére jönnek össze újra. Az összekötő kapocs az önmagát alakító rádiós, Wolfman, épp mint a Szemet szemért mindent kommentáló rádiósa, mindig valahol be van kapcsolva. Persze a nosztalgiát nem elégítené ki, ha nem lenne felvonultatva valamennyi jellegzetes figurája a városnak a kanos tinicsajoktól az utcai bandán át a karót nyelt iskolaigazgatóig. Állítólag tökéletes szociográfiája a kornak. Az utolsó mozielőadással szemben humorosabb oldaláról fogja meg a felnőtté válást, kicsit előrevetítve a Party zóna agymenéseit. A nyitójelenet "ízirájderezése" tökéletes kezdés, de nem viszi túlzásba sem a poénkodást, sem a komolykodást. Mondhatnánk, hogy benne van kicsit a levegőben, de ennek teljesen sokkolt ehhez képest a filmvégi rövid, szokásos "mi lett vele" összeállítás. nem spoilerezem el, de ezzel valóban pontot tett a vélt ártatlanság végére.

Képben nem volt túl érdekes, pedig az elején nagyon szépek voltak még a sötétben világító élénk, meleg színek. A humor elsősorban a helyzetkomikum javára írandó, csak elvétve akad vizuális vagy intellektuális poén. A színészek különösebben nem kaptam fel a fejem, de vicces volt Dreyfuss-t ennyire fiatalon látni, hiszen ő is mindig öreg volt (lásd a két évvel későbbi Cápában már legalább 10-20 évvel öregebbnek néz ki).  Pár korabeli filmnél, mint Az utolsó mozielőadásnál már említettem, hogy ekkoriban még merész húzásnak számított rendes filmzene helyett popzenei slágereket használni. Ez a film is így tett, szinte egy pillanatig sincs csend, folyamatosan szólnak a korszak rock and roll slágerei, amit jól mutat, hogy a filmzenei albumán 41 szám szerepel.

Élmény:

Ezekkel szemben pedig elfogult vagyok, számomra csak ennek a korszaknak a rock and roll dalai és az 1990-es évek technói bírnak ugyanazzal a kifogyhatatlan energiájú életöröm érzéssel, ami egyrészt tök jó, másrészt meg annyi fájdalmat okozott, hiszen én a Terrynél is bénább nyomik közé tartoztam (és még most is egy amatőr filmes blogot csinálok, lol). Szóval a zene az esetemben valóban tökéletes hangulatfokozó elem. Nem kifejezetten egy feelgood film, de szórakoztató, Lucas Csillagok háborújához képest pedig kellemes csalódás.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Richard Dreyfuss (Diploma előtt, Cápa, Harmadik típusú találkozások, Állj mellém), Paul Le Mat (Amerikai história X), Cindy Williams (Magánbeszélgetés), Bo Hopkins (Vad banda), Harrison Ford (Magánbeszélgetés, Csillagok háborúja, Apokalipszis most, Az elveszett frigyláda fosztogatói, E. T. a földönkívüli, Szárnyas fejvadász, Indiana Jones és a végzet temploma, Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag), Kathleen Quinlan és Joe Spano (Apolló 13), Scott Beach (Csillagok háborúja), Del Close (Meglógtam a Ferrarival)

Következik: Szeretetáradat