Cselekmény: A második világhábrúban lepusztult Japán egyik lakóközösségében a jóslásból élő Tasiro (Rju Csisu) egy este egy utcagyerekkel állít haza. Lakótársa, a fazekas Tamekicsi hallani se akar róla, hogy befogadják a gyereket, ezért Tasiro a szomszéd özvegyhez, O-tanéhez viszi be, majd elrohan, hogy az asszonynak ne legyen választása. A makacs gyerek nem ijed meg a nő fenyegetéseitől és makacsan mozdulatlan marad, így jobb híján befogadják egy-két estére. O-tane megpróbálja felkutatni az apát, de az valószínűleg a messzi Tokióbia ment, és mivel újfent nem sikerül lerázni a fiút, a nyakán marad egy újabb napra...

Téma: Ozus az egész film, tulajdonképpen nincs olyan, amit már ne láttunk volna. Leginkább talán a Csapongó képzeletre hasonlít, ott is egy összetartó közösség van a középpontban, csak a nézőpont más. Ez ugyanis Ozu első háború utáni filmje, így a kontextus miatt egészen más árnyalatokat kap ugyanaz a téma.

Tartalom: A történet felépítése egyszerű és sablonos: a gyerek O-Tane nyakán maradt, aki előbb csak a nyűgöt érzi benne, de egyre jobban hozzánő. időnként hozzájuk csapódik egy-egy karakter a szomszédságból, de nekik nem jut sok szerep, így kissé félrevezető a cím. Viszont a legkülönbözőbb szakmákat képviselik a gésától a festőig, így a látványos szegénységükkel együtt kapunk némi képet a korabeli japán állapotokról, noha sosincs kimondva a háború. A központi kulcs nyilván a gyerek, akinek nincs személyisége és szinte meg se szólal, így jelképezi a jövőt, az elárvult Japánt, de egyben mcguffinként is működik. A legsokatmondóbb rész talán az, amikor a felnőttek a saját gyerekkorukat állítják szembe a kisfiúéval, és a szokásos "nekünk rosszabb volt" helyett őt jobban sajnálják. A film zárójelenete némi magyarázatra szorul: a szobor, amely körül a gyerekek játszanak, Szaigoé. Egy írás szerint ennek az a jelentősége, hogy mint legendás hadvezért és nemzeti jelképet, a megszálló amerikaiak el akarták szállítani, de a japánok nem engedték.

Forma: Érett Ozus, tatami-szint, lassú, kamerába beszélős, vágóképeket ritmikusan ismétlős, jelképes tárgyakat hosszan mutatós (pl. a teáskanna többször visszatérő elem). Az elején O-Tane és a kisfiú szavak nélküli jelenete tök jó, értünk mindent azok nélkül is, kár hogy a későbbiekben ezt kevesebbet alkalmazzák. Van két szokatlan elem; az egyik a narráció, amely felvezeti a filmet, de ez valójában csak egy munkanélküli színész próbája; a másik egy hősi ének, ami valószínűleg a Szaigo-szoborhoz hasonló funkciót tölt be.

Élmény: Azt hiszem jobban szerettem a nagyon hasonló Csapongó képzeletet vagy a Tokiói kórust, jobban illenek e meleg filmekhez a tragédiával fűszerezett vígjátéki megközelítések. Ozu két évvel későbbi filmje már a Késő tavasz, és a többiben is kisgyerekek helyett fiatal felnőttek fognak szerepelni, ezzel pedig a könnyedebb hangnem komorabbá válik.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Ozava Eitaro (Ugecu története), Rju Csisu (Az az éjszaka asszonya, Megszülettem de..., Csapngó képzelet, Íme egy apa, Késő tavasz, Tokiói történet, A szaké íze), Tonojama Taidzsi (Az érzékek birodalma)